Könyvhét Méhes-díjjal, egyebekkel

Az 1982-ben Csíksze­redában szüle­tett Tamás Kincső az eseményen el­mond­ta, gyógy­szerésze­tin ta­nult, és már tíz éve el­kez­dett írni, ám az első folyóiratközlések után családot alapított és csak 2014-ben tért vissza újra a prózához. Debütkötete után már kiadás előtt áll egy regénye is, amely Módos asszony üres kézzel címmel fog meg­je­len­ni még idén.
Szálin­ger Balázs – aki 1978-ban szüle­tett Keszt­he­lyen, de sok szállal kötődik Erdély­hez, Ko­lozsváron és Nagyvára­don is élt korábban – többek között azt mond­ta el, hogy so­sem érde­kel­te a szi­gorúan vett tájköltészet, most sem érdek­li. Hogy so­kan mégis a tájköltészet címkével jelölik új kötete egyes da­rab­ja­it, az sze­rin­te abból fa­kad, hogy na­gyon érdek­li a történe­lem és a föld­rajz, a kettő kölcsönhatása­i­nak leírása pe­dig oly­kor tájköltészet­szerű szöve­ge­ket (is) eredményez. Azt is el­mond­ta, hogy so­sem fog­lal­ko­zott az aktuális iro­dal­mi di­va­tirány­za­tok­kal, tren­dek­kel, min­dig azt írja, ami éppen érdek­li. Köztársaság című kötetében például sok közéleti, közérze­ti szöveg is ol­vas­ható, hol­ott az iro­da­lom­nak ez a fajtája még nem vált (újra) di­va­tossá Ma­gyar­országon a kötet da­rab­ja­i­nak megírása idején, mi­kor­ra pe­dig di­va­tossá vált, ő már megcsömörlött tőle.
A díjátadó előtt szintén a Bul­ga­kov­ban mu­tatták be Fe­ke­te Vin­ce Szélhárfa című hai­kukötetét. A szerzővel Horváth Ben­ji költő, a He­li­kon szer­kesztője beszélge­tett. A köny­vet Láng Or­so­lya il­lusztrálta, Fe­ke­te Vin­ce sze­rint na­gyon szépen átadják ezek a raj­zok a hai­kuk han­gu­latát. A szerző egyébként mini iro­da­lomtörténeti előadást tar­tott a hai­kuk történetéről (mint fo­gal­ma­zott, meg­rak­ta a bug­lya alját, hogy be le­hes­sen aztán tetőzni), el­mond­ta, hogy a 16. század­ban meg­je­lent japán vers­for­ma első ma­gyar fordításai több mint száz évvel ezelőtt je­len­tek meg Bu­da­pes­ten, Te­mesváron, Ko­lozsváron. Kosz­tolányi is lel­kes hai­ku­fordító volt, ő címmel látta el az ere­de­ti­leg cím nélküli ti­zenhét szóta­gos „mi­ni­uni­ver­zu­mo­kat”, ame­lyek a már három hai­kuköte­tet jegyző Markó Béla sze­rint „a költészet mik­ro­chip­jei”. Fe­ke­te Vin­ce egyébként a kötet száz da­rabját egy körülbelül 150 da­ra­bos kéziratból válo­gat­ta ki, mint mond­ta, azért jó ez a for­ma, mert séta közben, fej­ben is meg le­het írni egy-egy hai­kut. Az is el­hang­zott, hogy a Székelyföld szer­kesztőjeként is tevékeny­kedő Fe­ke­te igyek­szik oda­fi­gyel­ni a fi­a­tal te­hetségek­re is, mert sze­rin­te az újítás alap­vetően a fi­a­ta­loktól jön, és „min­den jó vers­nek úgy tud örülni, mint­ha ő írta vol­na”.
A 7. Ko­lozsvári Ünne­pi Könyvhét csütörtöktől vasárna­pig várta az érdeklődőket számos közönségtalálkozóval, könyv­be­mu­tatóval, gye­rek­prog­ram­mal, va­la­mint kon­cer­tek­kel és slam po­etryvel. A Fo­goly utcában a várfal árnyékában négy na­pig számos könyv­ki­adó portékájából válo­gat­hat­tak a könyv­barátok.