Hétfőn, június 17-én, Bukarestben ünnepélyes keretek között adták át a Romániai Írók Szövetségének 2018-as évre szóló díjait. A szövetség fődíjának számító „Nemzeti díjat” Andrei Pleșu filozófus, író vehette át.

Ferencz Imre a Hargita Kiadó Székely könyvtár sorozatában 2018-ban megjelent Válogatott verseiért az Írószövetség magyar nyelvű könyveknek járó díját, André Ferenc pedig a Szótagadó című, a Jelenkor kiadónál Budapesten megjelent verseskötetéért debütdíjat kapott.

Vida Gábor író lett a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője. A kinevezés június 1-től lépett hatályba. Vida Gábor eddig a folyóirat prózarovatának vezetője volt, a lap élén Kovács András Ferenc költőt váltotta, aki 2008-tól vezette a Látót. Az új főszerkesztő a Marosvásárhelyi Rádiónak elmondta: a Látó sta­bil ar­cu­lat­tal ren­del­ke­zik, így mélyreható struk­turális, koncepcióbeli változ­tatáso­kat nem tervez. Úgy vélte, hogy az idén 30 éves folyóirat felnőtté vált, és továbbra is tükrözni kívánja a kortárs magyar irodalom pulzusát határok nélkül. Emlékeztetett, hogy eddig is nyitottak voltak magyar szerzők írásainak közlésére függetlenül attól, hogy hol élnek ők, és ez ezután is így lesz. Úgy vélte, a rendszerváltozás előtti időszakkal ellentétben nincs cenzúra, megszűntek a határok és a korlátok, most viszont a bürokrácia okozza a legnagyobb nehézséget, amely a művészetet, a kreativitást, a gondolkozást megpróbálja beszorítani a maga rossz, absztrakt terminológiájába. 

A főszerkesztő úgy ítélte meg, hogy az irodalom helyzete jó, hiszen ma ugyan már nem milliók olvassák egy pár sikerkönyv kivételével, de még mindig hűséges olvasótábort alkotnak azok, akiket érdekel a mai magyar nyelv és a kortárs irodalom.

A Marosvásárhelyen havonta megjelenő folyóirat 1989 decemberében indult a jelenlegi címmel az Igaz Szó helyett, amelyet 1953-ban alapítottak. A Látó fő fenntartója a Maros megyei önkormányzat. maszol.ro

Meghalt Térey János – írja a Litera a Facebookon. A hírt a Jelenkor is megerősítette.

Térey János Debrecenben született 1970. szeptember 14-én. Első verseskötete már 21 éves korában, 1991-ben megjelent Szétszóratás címmel, folyamatosan publikált az Élet és Irodalomban, a Holmiban, a Jelenkorban, az Alföldben és a 2000-ben. Első díját 1995-ben nyerte el (Déry Tibor-díj), de azóta kéttucatnyinál is több fontos elismerést kapott, köztük József Attila-díjat, Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, Szép Ernő-jutalmat, Füst Milán-díjat, de az állam is kitüntette: 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2010-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjat kapta meg.

Markó Béla „Amit az ördög jóváhagy” című verseskönyvét mutatják be május 30-án csütörtökön 17 órakor a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea u. 6 sz.). A Kalligram Kiadó gondozásában megjelent kötet bemutatóján a szerzővel Mészáros Sándor, a Kiadó vezetője beszélget. A Kós Károly Akadémia Alapítvány álta szervezett eseményen közreműködnek Berekméri Katalin és Gáspárik Attila színművészek.

Május 13-án adta át az Erdélyi Magyar Írók Ligája a Méhes Györgyről elnevezett nagydíjat és debütdíjat. A díjak átadásával egyidőben történt a Méhes György tehetségkutató pályázat eredményhirdetése is. Az idei évben Láng Gusztáv irodalomtörténész, kritikus kapta a Méhes György-nagydíjat. Láng Gusztáv életművét és személyét Balázs Imre József költő, irodalomtörténész laudálta. A Méhes György-debütdíjat Kali Ágnes költő, dramaturg kapta Ópia című kötetéért. A debütdíjas szerzőt Sánta Miriám költő, a Bréda Ferenc Irodalmi Kör alelnöke méltatta. A Méhes György tehetségkutató pályázat eredményhirdetésére is sor került az este folyamán. A pályázaton úgy a vers, mint a próza kategóriában első, második és harmadik díjat osztottak, melyek egyenként 3000, 2000 és 1500 lejes jutalommal járnak. A pályázatra beérkezett 108 pályaművet Márton Evelin, Király Zoltán és Horváth Előd Benjámin szerzők alkotta zsűri bírálta el. Vers kategóriában az első díjat Mărcuțiu-Rácz Dóra, a második díjat Eszenyi Fanni, míg a harmadik díjat Vajsenbek Péter kapta meg. Próza kategóriában első helyet szerzett Czigány Domonkos, második helyezett Kustos Júlia lett, míg a harmadik helyezésért járó díjat Horváth Kamilla kapta. A tehetségkutató pályázat eredményhirdetése után a megjelent szerzők felolvastak a műveikből. (Helikon.ro)

Markó Béla beszéde a 9. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét megnyitóján

Őszintén szólva nem hiszek a közmondásokban. Pontosabban: nem hiszek abban, hogy a közmondások egy-egy cáfolhatatlan igazságot fejeznek ki, mintegy a kollektív bölcsesség bizonyítékaként. Úgy vélem, a közmondások egy része csak vágyat vagy kívánságot fogalmaz meg, és nem arról beszél, hogy milyen a világ, hanem arról, hogy milyennek kellene lennie. Tessék belegondolni, állítólag: Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Jó lenne, ha így lenne. De nem ezt tapasztalom. Meg aztán itt van az a közmondás, hogy: A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Nekem úgy tűnik, sétálnak bizony elegen a mi kis világunkban is utoléretlen, sőt, utolérhetetlen hazug emberek, miközben szegény sánta kutyákat rég elvitte a sintér. Ki korán kell, aranyat lel? Nem vagyok benne biztos. Meg aztán: A jó bornak nem kell cégér? Dehogynem! Csak egy kívánság ez is: a jó bornak ne kelljen cégér! De egyelőre hány rossz bort eladnak jó reklámmal, hány jó bor porosodik a pincében a rossz reklám miatt!

És ezzel már helyben is vagyunk, beszélhetek a könyvhétről, a könyvvásárról. Mert hát kell bizony cégér a könyvnek is. Nagyon kell. A könyvárusok a megmondhatói. Éppen ezért nem csak azt jelenti a könyvünnepek szaporodása Erdélyben, hogy minden ellenkező híresztelés dacára a hagyományos – úgymond „papíralapú” – könyvnek helye van az életünkben, és nem is csupán a magyar betű, a magyar szó, a magyar könyv nyilvános jelenlétének fontos bizonyítékai ezek az események, bár kétségtelenül van egy ilyen jelentésük is. A kolozsvári, marosvásárhelyi, csíkszeredai vagy nagyváradi könyvvásárok és az ezekhez kapcsolódó író-olvasó találkozók, könyvbemutatók vagy dedikálások mind-mind a tőlünk elvett terek, az előlünk hosszú időn át elzárt nyilvánosság visszaszerzését is szimbolizálják természetesen. Az erdélyi és magyarországi írók együttléte ráadásul a nemzeti kultúra összetartozását is jelképezheti, bár attól tartok, ez is csak kívánság, mint a közmondások igazsága. Megosztott a kultúránk, ilyen-olyan párt- vagy csoportérdekek szerint, és ezt a szétszakítottságot nem a trianoni nagyhatalmak okozták, ezt mi magunk tesszük saját magunkkal nap mint nap. Nem tudjuk elfogadni, hogy nem mindenki látja ugyanúgy a múltat vagy a jövőt, ahogy mi. De nem folytatom. Ma ünnep van, együtt vannak a könyvek ezen a helyen, jól megférnek egy gyékényen, ahogy mondani szokás, és legfeljebb egyetlen megosztottságot kellene tudomásul vennünk: hogy mindig vannak jó és rossz könyvek, ám ez nem a szerzőjük ideológiai hovatartozásától függ. Beszéljünk most inkább arról, ami összeköt mindannyiunkat, akik itt vagyunk. Ez pedig minden bizonnyal a könyv szeretete. Ha ez így van, akkor viszont érdemes azt is végiggondolni, nem siránkozunk-e túl sokat az utóbbi időben a Gutenberg-galaxis alkonyán, nem fogadtuk-e el túl könnyen, hogy a könyvet hamarosan felváltja valami más, amiről még azt sem tudjuk, micsoda. Persze, a papírt felválthatja valami más, ezt tudjuk. De arról a vágyunkról nem mondhatunk le, hogy az első és hátsó borító, az első és utolsó mondat közötti univerzumot végigjárva, talán rálelünk a Borges által emlegetett alefre is, ahonnan rálátunk az idő és a tér teljességére. Minden jó könyv egy ilyen univerzum.

Kell-e hát a könyv? Kell-e az író? Hogyne kellene! Tessék megnézni, hányan vannak még mindig, akik úgy viszik haza egy-egy író dedikációját a frissen vásárolt könyvben, mint valami értékes ajándékot. Nagy szó ez, különösen egy olyan országban, ahol már lassan csak a könyvet meri aláírni az ember kockázat nélkül. Bár ki tudja… Megértünk mi olyan időket, amikor minket talán még nem, de a már megjelent könyvünket kivonták a forgalomból. Azon kell lennünk, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő megint.

Csakhogy nem elég, ha szabad írni, könyvet nyomtatni és árusítani. A könyvnek el is kell jutnia az olvasóhoz. Ehhez kell viszont a támogatás, a magán- és az állami vagy közösségi mecenatúra is. A kultúrát a demokráciában sem lehet a piacgazdaság kényének-kedvének kiszolgáltatni, de politikai céloknak alárendelni sem szabad. Olyan önmegtartóztató államra, olyan önkorlátozó hatalomra van szükség, határon innen és túl, amely támogatja a szerzőt és a kiadót, de cserében nem vár el semmit, sem hűséget, sem ideológiai elkötelezettséget, sem témát, sem formát, vagyis sem kevés, sem sok pénzért nem akarja megvásárolni az alkotó értelmiségiek lelkét. Egy dolgot kell elvárnia a támogatónak: minőséget. Hogy mi a minőség? Végül is tudjuk ezt mindannyian, de legjobban tudják magának az irodalomnak – szépirodalomnak vagy szakirodalomnak – a művelői. A cégérre, vagyis a reklámra sem csupán azért van szükség, mert anélkül csődbe megy a vállalkozás, hanem mert mit ér az a könyv, amely nem jut el címzettjéhez: az olvasóhoz!

Az irodalom például nemcsak ihlet, nemcsak pátosz, nemcsak borzongás, hanem munka is, papír is, pénz is, sokszor veszteség, kevésszer nyereség.  Hányan tudják vajon, hogy egyik legnagyobb költőnk, Vörösmarty Mihály, egyedülálló könyv-versünk, könyvtár-versünk, a Gondolatok a könyvtárban szerzője ugyanazokban az években, amikor ezt a költemény írta, olyan tervet is papírra vetett, hogy: Javaslat Szépirodalmi Könyvkiadóvállalkozás alapítására. Idemásoltam magamnak Kozma Mária nemrég megjelent könyvtörténeti kötetéből egy passzust: „Vörösmarty Mihály saját költségén adta ki 1842-ben Újabb munkáit, de hónapokig csak húsz példány kelt el belőle, ezt is szegény diákok vették meg. Vörösmarty nem tudta kifizetni a nyomdásznak a nyomtatási költségeket, amivel tartozott, így a nyomdász lefoglaltatta a költő kevéske bútorait, ami különben egyetlen vagyona volt, árverésre akarva bocsátani azokat. Vörösmarty szomorúan ballagott az utcán, amikor találkozott Kossuth Lajossal, akinek elpanaszolta a baját. Kossuth »Szégyen, gyalázat…« kezdetű cikket írt, amiben felhívta az olvasók figyelmét az akkor már országos hírű, a Zalán futásával pályadíjnyertes költő sorsára. A történet jól végződik: néhány nap alatt megvásárolták a könyv össze példányát.”

Ezek szerint Kossuth Lajos értett a reklámhoz, vagyis a marketinghez, és tudta, hogy a jó bornak is kell a cégér. Kellett bizony Petőfinek is, Aranynak is, és ma is kell a cégér. De az anekdotában olyasmi nem szerepel, hogy az akkor még csak feltörekvő publicista Kossuth azt kérdezte volna Vörösmartytól: jó, de mi van abban a könyvben? Kit szeret, kit bírál? Ez is fontos tanulság lehet számunkra.

Jó könyvvásárt kívánok mindenkinek. Hátha sikerül valamelyik könyvben az alefet, tehát a kincset megtalálni. Hogyha nem, legalább felássuk a kertünket, ahogy a hajdani mesében a kincskereső örökösök.

2019. május 9.     

A SZENTENDRE-MAROSVÁSÁRHELY TENGELY

                                                                                   (Aknay János tárlatáról)

Bevallom, nem hiszek a körülményektől független műalkotásban. Vagyis úgy gondolom, hogy nem lehet tértől és időtől teljesen elvonatkoztatni, amikor egy irodalmi mű, egy festmény, szobor vagy akár egy zenei kompozíció üzenetét keressük. Nem bűn ilyen földhözragadtnak lenni, nem kellene mentegetőznöm, de azzal is tisztában vagyok, hogy minden művész a maradandóságot célozza, tehát azt szeretné, ha más korban, másféle emberek is értéknek tekintenék, amit alkotott. Egyetemesnek lenni: természetes törekvésünk. Egyetemesnek lenni: tulajdonképpen lehetetlen. Illetve lehetséges talán, de csak úgy, hogy nem akarjuk letagadni a körülményeket, hanem éppen ellenkezőleg, az esetlegesben próbáljuk megtalálni az örökkévalót. 1972-ben a Pioneer űrszonda fedélzetén egy olyan aranyozott alumíniumlemezt helyeztek el, amely az ötletgazdák szerint fontos információkat tartalmaz bolygónkról és az emberiségről, mivel a NASA szakemberei arra gondoltak, hogy a naprendszert elhagyó szonda, amely egyébként kétmillió év múlva az Aldebaran csillagkép közelébe jut, közben esetleg földön kívüli értelmes lényekkel találkozik. Az információkat természetesen nem szövegbe, hanem rajzokba foglalták. Az alumíniumlemezen ott van egy férfi meg egy nő grafikus ábrázolása is, és megelőzőleg még arról is vita folyt, hogy a női nemiszervet mennyire részletesen szabad megrajzolni. Tragikomikus kísérlet ugye? Miért képzelnénk azt, hogy amennyiben vannak vagy lesznek még rajtunk kívül értelmes lények a világegyetemben, legalább annyira hasonlítanak hozzánk, hogy egy ilyen rajzot megértsenek? Komikus, de heroikus is ugyanakkor ez a próbálkozás. Én ugyanis őszintén hiszem, hogy nemcsak a kozmoszban, hanem itt a földön is inkább a művészet, nem pedig a politika, sőt, talán nem is a tudomány segítségével vagyunk képesek igazán kommunikálni.

Például Aknay János munkáiból, ezekből a tiszta formákból és színekből én már azelőtt pontosan tudtam, hogy milyen Szentendre, mielőtt jártam volna itt. Mert úgy adódott, hogy először a képekkel találkoztam, és csak utána a művésszel és városával. Pedig nonfiguratív alkotások ezek, még az angyal- vagy madonna-ábrázolások sem figurálisak bizonyos értelemben, legalábbis nem konkrétak, ennek ellenére a lehető legtöbbet mondják el megszületésük körülményeiről. Ott van bennük a táj, ott vannak a házak, ott vannak az emberek. Találkozni meg azért találkozhattam előbb a képekkel, mint festőjükkel, mert Marosvásárhelyen van egy közeli munkatársam és barátom, Szepessy László, aki szenvedélyes híve Aknay Jánosnak. A János keresztnév felénk is gyakori, így aztán előfordul, hogy amikor Szepessy László azzal fogad reggel az irodában, hogy „beszéltem Jánossal”, kapásból visszakérdezek: „melyikkel?” Amire ő már-már sértődötten válaszol: „Hát Aknayval”. Szóval Aknay János jelen van a mindennapjainkban. Immár majdnem három évtizede együtt dolgozunk Szepessy Lászlóval abban az épületben, amely előbb a mi politikai szervezetünk székháza volt, most meg alapítványi irodánk. Megmondom őszintén, kezdettől fogva kajánul figyeltem a hozzánk először belépők arcát, különösen a magyarországiakét. Erdély sokak képzeletében csakis a színes kalotaszegi népviselet, a székely fenyők földje, nyikorgó szekerek, lassan ballagó ökrök romantikus világa, és hát egy irodabelsőnek is ezt kellene látványában kifejeznie. Cserepek, szőttesek, ilyesmik. Nos, mindezt én is szeretem. De Szepessy László jóvoltából nálunk, Marosvásárhely szívében, abban az épületben Aknay-világ van, minden tenyrényi hely festménnyel van kitapétázva, nem csupán Aknayval persze, hanem itt-ott másokkal, szentendreiekkel vagy erdélyiekkel is. De mindenképpen a modernitás üzenete van azokon a falakon. Nem csoda, ha meglepődik, aki hozzánk belép, de bízom benne, hogy jótékony meglepődés ez: ugyanis ezek szerint a modern művészetnek mindenütt helye van a magyar glóbuszon. Marosvásárhelyen különösen, ahol a MaMü hetvenes-nyolcvanas évekbeli fiatal művészei már annak idején szakítottak az előítéletekkel.

Nem tudom, milyen képek kellenének végül is egy űrszondába, hogy tényleg megértsék az üzenetünket sok millió év múlva a világűrben valahol. Gyermeteg képzelgés, mondhatnánk ismét, hiszen itt ezen a sártekén, sőt, a Kárpát-medencében, netán a magyar-magyar viszonyban sem értjük egymást igazán. Nem értjük, ha nem akarjuk. Mert a Szentendréről Marosvásárhelyre indítandó űrszonda fedélzetén ez a két ember, Aknay János és Szepessy László olyan képeket helyezett el, amelyeket tökéletesen értenek odaát. Mint ahogy természetesen a legjobb marosvásárhelyi festők, például Bordi András, Nagy Pál vagy Szécsi András festményeit is bizalommal helyezném el egy Marosvásárhelyről Szentendrére induló égi járműben. Ez csak félig tréfa: ugyanis azért is szeretem Aknay Jánost, mert különös képessége van arra, hogy megtisztítsa a látványt a mellékes, esetleges elemektől, és csak a lényeget őrizze meg.

Ehhez a világűr-üzenet metaforához visszatérve: a huszadik század egyik legnagyobb szobrásza, Constantin Brâncuși jó példája annak, hogy az egyszerű formák, mondjuk, egy kőtojás vagy a nagyanyáink kenyértészta-maradékból gyúrt cipómadarára emlékeztető kőmadár és más szobrai is alkalmasak lennének közvetíteni bárhol, kik vagyunk mi, és ki volt ő, a román származású, Párizsban élő művész. Aknay János színei, vonalai, kétarcú, éjszakát és nappalt egybefoglaló angyalfejei, játékkockákból épített, élénk színű házakat idéző kompozíciói is elmondják a lényeget rólunk, magyarokról és nyilván Szentendréről is. Szentendre távol van Erdélytől, mégis közel érezzük magunkhoz, mert azt bizonyítja ez a város, hogy nem kitaszítani kell, hanem befogadni és felhasználni a másik kultúrát, vallást, mentalitást, és ezáltal gazdagítani magunkat. Lehet, a huszadik század elején a nagybányai festőiskola is azért volt olyan sikeres, mert ezt a tudást plántálta a művészekbe: hogy nincsen hagyomány megújulás nélkül, és megújulás sincsen hagyomány nélkül. Erdély hol ilyen, hol olyan arcát mutatja nekünk, eredetileg ezért nevezték Tündérországnak, nem a szépségéért: tündérkedésre, vagyis alakoskodásra, alakváltásra ítélt ország volt valamikor, és talán ma is az. Hol fénylik, hol sötétbe borul. Mint Aknay János festőangyalai. Így hát, bármennyire is furcsa, amit mondok: magyar dilemmáink is ott vannak ezeken a festményeken. Mint ahogy a földön kívüli értelmes lények, ha vannak, valószínűleg többet megtudnának rólunk a Születés című képből, mint a Pioneer 10 rajzaiból, egy meztelen férfi- és nő leegyszerűsített körvonalaiból. A Születés sokat elárul az emberi létről, ahogy a szelíd gömbformában, talán egy csíra- vagy tojásszerűségben ott készülődnek már az izzó vörös vagy más értelmezésben éppenséggel hideg kék fogak, élek, tüskék. Ilyenek vagyunk. Ezek vagyunk.

De azok is vagyunk, akik tudjuk, hogy erdélyiségünkbe, vagy szűkebben véve, marosvásárhelyiségünkbe beletartozik a kárpátaljai Munkácsy Mihály vagy a felvidéki Csontváry Kosztka Tivadar, ma pedig a szentendrei Aknay János is természetesen. Erdélyinek lenni nemcsak az évszázados értékek konzerválását jelenti, hanem állandó kitörési kísérletet egy zárt világból, találkozást új meg új értékekkel. Ennél szebb jelkép nem is kell a magyar-magyar együttlétre, mint ami ebben a pillanatban történik: szentendrei festő rendkívül szuggesztív gyűjteményét Marosvásárhelyről elhozni Szentendrére, hogy láthassák az itteniek is azt, ami az övék. Jobban mondva: az övék is. Ugye milyen bonyolult ez a mi világunk? És milyen egyszerű! Milyen szép! Ha éppen el nem rútítja a politika. De ma a művészetről van szó, és köszönöm Aknay Jánosnak, hogy lehetővé tette Szepessy Lászlónak e gyűjtemény kialakítását, nyilván azzal a titkos szándékkal, hogy egyszer aztán bemutathatja Szentendrén. Még jó, hogy beengedték a határon. Ezelőtt húsz-harminc évvel ez sem történhetett volna meg.

Fogalmam sincs, van-e valaki a világűrben, aki megértsen minket, de biztos, hogy itt lent a földön, ebben a mindenféle ellentmondással terhelt Kárpát-medencében az igazi művészet segíthet nekünk legalább egymás megértésében. Aknay János művészete is. Annyi történelminek mondott kezdeményezés dőlt már dugába ezeken a tájakon, létre kellene hoznunk a Szentendre-Marosvásárhely tengelyt. Tartós lenne, higgyék el nekem!

Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere a nemzeti ünnep alkalmából miniszteri művészeti és egészségügyi díjakat adott át szerdán a Pesti Vigadóban.

„A március 15-e alkalmából kitüntetettek életművükkel, alkotásaikkal a magyar nemzet kultúrkincseit gazdagították” – jelentette ki a miniszter a díjak átadásán. Kásler Miklós úgy fogalmazott, a művészet a lélek talán legfinomabb megnyilvánulása, a művész szeretne értéket adni az emberiségnek és lehetővé tenni az emberek közötti megértést. Kiemelkedő színvonalú irodalmi tevékenysége elismeréseként József Attila-díjat kapott többek között Király Zoltán kolozsvári költő, a Sétatér Kulturális Egyesület elnöke, valamint Sántha Attila Barna kézdivásárhelyi író.

A táncművészet terén kiemelkedő alkotói, előadói tevékenysége elismeréseként Harangozó Gyula-díjban részesült mások mellett Könczei Árpád koreográfus, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó / Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója. Krónika

A vak remény című verseskötetéért Takács Zsuzsa nyerte el idén az Artisjus Irodalmi Nagydíjat, mellette Markó Béla, Száz Pál, Thomka Beáta és Bán Zoltán András részesül elismerésben a február 18-i díjátadó ünnepségen.

Az Artisjus Egyesület 2006-ban hozta létre az Artisjus Irodalmi Díjakat. Az irodalmi nagydíj célja az előző év egy kiemelkedő, különösen értékes alkotásának jutalmazása, a továbbiak pedig ösztönzésül szolgálnak a tehetségüket már bizonyított művészek további munkájához – idézte fel közleményé­ben a szerzői jogvédő iroda. Az Artisjus Irodalmi Díj az egyik legjelentősebb magyar irodalmi elismerésnek számít, amelynek értéke abban rejlik, hogy maguk a pályatársak szavazzák meg, hogy kik legyenek a díjazottak. A korábbi években egyebek mellett olyan szerzők kapták meg, mint Berkovits György, Földényi F. László, Kukorelly Endre, Pintér Béla, Spiró György, Tandori Dezső, Háy János, Zalán Tibor, Cserna-Szabó András vagy Závada Pál.

Az Artisjus Irodalmi Nagydíjat Takács Zsuzsa költő, műfordító, prózaíró A vak remény című kötetéért kapja. Versei a hatvanas évektől jelentek meg az Élet és Irodalomban, majd az Új Írásban, a Kortársban, a Jelenkorban és az Alföldben. 1964-től csaknem négy évtizeden keresztül tanított diplomáciatörténetet és társadalmi ismereteket a közgazdasági egyetemen. 1995-ben szerezte tudományos fokozatát spanyol filológiából. Fordítói tevékenysége olasz, spanyol, katalán, francia és angol költők munkásságára terjed ki. Számtalan elismerés mellett 2007-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, 2014-ben pedig Artisjus Irodalmi Díjat kapott Tiltott nyelv című kötetéért.

Markó Béla Bocsáss meg, Ginsberg című verseskötetéért részesül Artisjus Irodalmi Díjban, Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című regényéért kap elismerést. Thomka Beátát, aki tanulmányait az Újvidéki Egyetemen végezte, Regénytapasztalat című írásáért díjazzák, Bán Zoltán András Betűtészta című kötetéért veheti át az Artisjus Irodalmi Díjat.

Az elismeréseket az Artisjus díjátadó ünnepségén adják át február 18-án Budapesten.

Láng Gusztáv irodalomtörténész jelenlétében mutatták be a Kántor Lajossal közösen jegyzett Száz év kaland – Erdély magyar irodalmáról című kötetet Nagyváradon, a Szigligeti Stúdió fehér termében. Az irodalom mellett erdélyiségről, a fogalom átértelmeződéséről, erdélyi magyar és magyar irodalomról is beszélt a Bookart kiadó gondozásában, 2017-ben megjelent kötet kapcsán Láng Gusztáv irodalomtörténész, valamint a művet méltató Boka László irodalomtörténész és Markó Béla költő. Az est házigazdája, Szűcs László, a Várad kulturális folyóirat főszerkesztője a beszélgetés végén Kőrössi P. Józsefnek, a Törzsasztal estek állandó házigazdájának is szót adott, így az érintettek arról is beszéltek, mi lehet az oka annak, hogy az erdélyi szerzők – akár Magyarországon kiadott könyveikkel is – nehezen kerülhetnek be az ottani irodalmi körforgásba.

Arra már nem emlékszik, hogy Kántor Lajos vagy ő mondta ki, hogy szükségük lenne a ma már legendás Romániai magyar irodalom 1944–1970 című irodalomtörténeti kötet folytatására, egy biztos: egy margitszigeti kávézás során döntöttek a folytatásról, idézte fel Láng Gusztáv, aki azt is elmondta: nem akarták újraírni az irodalomtörténetet, de meg akarták mutatni, hogy 1972 után is komolyan vették, amit leírtak, kritikusként is ugyanazt az értékrendváltozást szolgálták munkájukkal, mint azelőtt.

Ami az első kötetet illeti, arra Láng Gusztávot kérte fel a Budapesti Irodalomtörténeti Intézet, de látva a munka volumenét, ő akkor vállalta, ha Kántor Lajost is felkérik szerzőnek. Kántor Lajossal kivételesen jó barátok voltak, annak ellenére, hogy őt konzervatívnak, míg Kántor Lajost avantgárdnak tartották, és annak ellenére, hogy nem értettek egyet jó néhány kérdésben, kölcsönösen tisztelték egymás véleményét. Láng Gusztáv méltatta a mintegy 800 oldalas, tanulmányokat, esszéket, kritikákat tartalmazó kötet szerkesztőjének, Dávid Gyulának a munkáját is, és azt is elárulta: a kötet eredeti címében 1945, Magyarország felszabadulásának éve szerepelt volna, de azt politikai okokból változtatták 1944-re, Románia felszabadulásának évére.  Erdélyiség: van min gondolkodni Láng Gusztáv és Markó Béla az általuk használt „expanzív erdélyiség”, illetve az „Erdély egy metafora” kifejezésekről is beszélgettek Boka László kérdése nyomán. Markó Béla felidézte, hogy az első Kántor–Láng könyv „szenvedő alanya” volt, miután 1970-ben elkezdte a bölcsészkart, és Láng Gusztáv tanítványa is. A Kántor–Láng egész irodalomfelfogását befolyásolta, abban valóban sikerült kanonizálni az erdélyi irodalmi értékeket. A második könyv nem „szabályos irodalomtörténet”, nem követ szoros kronológiát, hanem lenyűgöző kísérlet arra, hogy mi a helyzet az erdélyiséggel, van-e erdélyi magyar irodalom, és ha van, mik a jellemzői, tette hozzá. Ami a metaforát illeti, úgy véli, 1989 után sokan szabadulni próbáltak a skatulyától, a címkétől, mondta Markó Béla.  Az erdélyiség változó fogalom, tette hozzá Boka László, hiszen az impériumváltás után létrejött egy olyan szellemi érték Erdélyben, aminek az ideológiája a transzilvanizmus volt, ám ez 1945 után csapdahelyzetet is jelentett, hiszen mind Magyarországon, mind Romániában politikai okokból tudatosan próbálták leválasztani az erdélyi irodalmat az összmagyar irodalomról. A helyzet 1989 után megint változott, és ma a legjobb erdélyi irodalmi művek esetleg Skandináviában vagy Budapesten születnek meg, tette hozzá, Dragomán Györgyöt, Szabó T. Annát és Papp Sándor Zsigmondot hozva példaként.

Az erdélyiség az indentitásválságra adott válaszként jelent meg 1920 után, másfél millió, addig nemzetalkotó ember került identitásválságba, erre találta meg Kós Károly a választ, miszerint a mi erdélyi identitásunk régebbi, azt kell megőriznünk, mondta Láng Gusztáv, aki a regionális sajátosságok fontosságára is kitért. Éppen ezeket a regionális értékeket jeleníti meg az összmagyar irodalomban például Tamási Áron, aki Farkaslakáról, vagy Ady Endre, aki Érmindszentről indulva tudott maradandót alkotni. Ilyen értéke Erdélynek a historizálás, nem véletlen az, hogy báró Jósika Miklós vagy Kemény Zsigmond műveli a Walter Scott-i történelmi regényt. Markó Béla idézte Kántor Lajost is, aki szerint Erdély konglomerátum, ötvözet, és arra is kitért, hogy Erdély mint közigazgatási-politikai valóság, nincs, azonban kulturális-irodalmi valóságként létezik. Erdély mint földrajzi fogalom változatlanul létezik, fűzte hozzá Láng Gusztáv, aki ismét kiemelte: egy identitásválságra adott válasz volt a transzszilvanizmus, de azt is jelenti, amit Karl Kurt Klein író, filozófus mondott, miszerint Erdély történelmét három nép, a magyar, a román és a szász alkotta meg, és hozzátette: a magyarság és románság közös bűne, hogy a zsidó társadalom eltűnt Erdélyből. „Az erdélyiség legnagyobb haszna, hogy van min gondolkodni” – fogalmazta meg Láng Gusztáv. Az identitás kérdésköre is többször felmerült a beszélgetésen. Láng Gusztáv például arra hívta fel a figyelmet, hogy Tamási Ábelje is az identitással küzd, de Áprily Lajos (Tavasz a Házsongárdi temetőben), Szilágyi Domokos (Bartók Amerikában) vagy éppen Kányádi Sándor (Halottak napja Bécsben) című verseiben is feltűnik a kérdés. Boka László arra is kitért, hogy a már említett kortárs írók mellett például Vida Gábor vagy Tompa Andrea, vagy a korábbiak közül a Forrás-nemzedék szerzői, a drámaírók közül Sütő András vagy Székely János egyfajta „szerzett mássággal” rendelkezett, amelyek azonban az összmagyar irodalom értékét emelik, sőt, a fordítások révén külföldi elismertséget is hoznak. Könyvterjesztési gondok is vannak Az est végén mintegy átkötésként, Markó Béla felolvasta a Várad Ady-különszámában megjelent versét, majd Szűcs László átadta a mikrofont Kőrössi P. Józsefnek, a Noran Libro kiadó vezetőjének, aki az általa vezetett Törzsasztal-beszélgetések során többször is elhangzott kérdését tette fel a jelenlévőknek is, miszerint mi lehet annak az oka, hogy a magyarországi olvasókban, vagy akár a szakmában is erős a tartózkodás az erdélyi szerzők könyvei iránt. Mint mondta, szerkesztőségektől kapott olyan válaszokat is, hogy nem találnak magyarországi kritikust, aki írna a könyvekről.

Markó Béla elmondta, ilyen szempontból „csudabogárnak” számít, lévén, hogy van magyarországi ismertsége, de az nehezen választható el a politikától. A jelenség fordítottja is létezik, tette hozzá, például magyarországi alkotóktól arról kapott visszajelzést, hogy tőlük nem kérnek például kéziratokat erdélyi folyóiratokba. A marketing és a terjesztés is fontos szempontj, mondta. Boka László szintén kitért a terjesztésre, mint mondta, például egy Kassán megjelent magyar könyvet nem lehet megkapni Brassóban, vagy fordítva, de ennek része szerinte az, hogy a két ország vezetői az előző rendszerben tudatosan próbálták leválasztani egymásról az erdélyi és a magyarországi irodalmat. Láng Gusztáv szerint vannak olyan irodalmi fórumok, például vidéki lapoknál, ahol van átjárás, míg a Bookart vezetője, Hajdú Áron keserűen jegyezte meg: nem kell forgatni a sebben a kést.

maszol.ro