72720_lang_gusztav

Láng Gusztáv kapta a Méhes György-nagydíjat

Május 13-án adta át az Erdélyi Magyar Írók Ligája a Méhes Györgyről elnevezett nagydíjat és debütdíjat. A díjak átadásával egyidőben történt a Méhes György tehetségkutató pályázat eredményhirdetése is. Az idei évben Láng Gusztáv irodalomtörténész, kritikus kapta a Méhes György-nagydíjat. Láng Gusztáv életművét és személyét Balázs Imre József költő, irodalomtörténész laudálta. A Méhes György-debütdíjat Kali Ágnes költő, dramaturg kapta Ópia című kötetéért. A debütdíjas szerzőt Sánta Miriám költő, a Bréda Ferenc Irodalmi Kör alelnöke méltatta. A Méhes György tehetségkutató pályázat eredményhirdetésére is sor került az este folyamán. A pályázaton úgy a vers, mint a próza kategóriában első, második és harmadik díjat osztottak, melyek egyenként 3000, 2000 és 1500 lejes jutalommal járnak. A pályázatra beérkezett 108 pályaművet Márton Evelin, Király Zoltán és Horváth Előd Benjámin szerzők alkotta zsűri bírálta el. Vers kategóriában az első díjat Mărcuțiu-Rácz Dóra, a második díjat Eszenyi Fanni, míg a harmadik díjat Vajsenbek Péter kapta meg. Próza kategóriában első helyet szerzett Czigány Domonkos, második helyezett Kustos Júlia lett, míg a harmadik helyezésért járó díjat Horváth Kamilla kapta. A tehetségkutató pályázat eredményhirdetése után a megjelent szerzők felolvastak a műveikből. (Helikon.ro)

header_2019

KELL CÉGÉR A KÖNYVNEK IS

Markó Béla beszéde a 9. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét megnyitóján

Őszintén szólva nem hiszek a közmondásokban. Pontosabban: nem hiszek abban, hogy a közmondások egy-egy cáfolhatatlan igazságot fejeznek ki, mintegy a kollektív bölcsesség bizonyítékaként. Úgy vélem, a közmondások egy része csak vágyat vagy kívánságot fogalmaz meg, és nem arról beszél, hogy milyen a világ, hanem arról, hogy milyennek kellene lennie. Tessék belegondolni, állítólag: Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Jó lenne, ha így lenne. De nem ezt tapasztalom. Meg aztán itt van az a közmondás, hogy: A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Nekem úgy tűnik, sétálnak bizony elegen a mi kis világunkban is utoléretlen, sőt, utolérhetetlen hazug emberek, miközben szegény sánta kutyákat rég elvitte a sintér. Ki korán kell, aranyat lel? Nem vagyok benne biztos. Meg aztán: A jó bornak nem kell cégér? Dehogynem! Csak egy kívánság ez is: a jó bornak ne kelljen cégér! De egyelőre hány rossz bort eladnak jó reklámmal, hány jó bor porosodik a pincében a rossz reklám miatt!

DSC_0106_

És ezzel már helyben is vagyunk, beszélhetek a könyvhétről, a könyvvásárról. Mert hát kell bizony cégér a könyvnek is. Nagyon kell. A könyvárusok a megmondhatói. Éppen ezért nem csak azt jelenti a könyvünnepek szaporodása Erdélyben, hogy minden ellenkező híresztelés dacára a hagyományos – úgymond „papíralapú” – könyvnek helye van az életünkben, és nem is csupán a magyar betű, a magyar szó, a magyar könyv nyilvános jelenlétének fontos bizonyítékai ezek az események, bár kétségtelenül van egy ilyen jelentésük is. A kolozsvári, marosvásárhelyi, csíkszeredai vagy nagyváradi könyvvásárok és az ezekhez kapcsolódó író-olvasó találkozók, könyvbemutatók vagy dedikálások mind-mind a tőlünk elvett terek, az előlünk hosszú időn át elzárt nyilvánosság visszaszerzését is szimbolizálják természetesen. Az erdélyi és magyarországi írók együttléte ráadásul a nemzeti kultúra összetartozását is jelképezheti, bár attól tartok, ez is csak kívánság, mint a közmondások igazsága. Megosztott a kultúránk, ilyen-olyan párt- vagy csoportérdekek szerint, és ezt a szétszakítottságot nem a trianoni nagyhatalmak okozták, ezt mi magunk tesszük saját magunkkal nap mint nap. Nem tudjuk elfogadni, hogy nem mindenki látja ugyanúgy a múltat vagy a jövőt, ahogy mi. De nem folytatom. Ma ünnep van, együtt vannak a könyvek ezen a helyen, jól megférnek egy gyékényen, ahogy mondani szokás, és legfeljebb egyetlen megosztottságot kellene tudomásul vennünk: hogy mindig vannak jó és rossz könyvek, ám ez nem a szerzőjük ideológiai hovatartozásától függ. Beszéljünk most inkább arról, ami összeköt mindannyiunkat, akik itt vagyunk. Ez pedig minden bizonnyal a könyv szeretete. Ha ez így van, akkor viszont érdemes azt is végiggondolni, nem siránkozunk-e túl sokat az utóbbi időben a Gutenberg-galaxis alkonyán, nem fogadtuk-e el túl könnyen, hogy a könyvet hamarosan felváltja valami más, amiről még azt sem tudjuk, micsoda. Persze, a papírt felválthatja valami más, ezt tudjuk. De arról a vágyunkról nem mondhatunk le, hogy az első és hátsó borító, az első és utolsó mondat közötti univerzumot végigjárva, talán rálelünk a Borges által emlegetett alefre is, ahonnan rálátunk az idő és a tér teljességére. Minden jó könyv egy ilyen univerzum.

Kell-e hát a könyv? Kell-e az író? Hogyne kellene! Tessék megnézni, hányan vannak még mindig, akik úgy viszik haza egy-egy író dedikációját a frissen vásárolt könyvben, mint valami értékes ajándékot. Nagy szó ez, különösen egy olyan országban, ahol már lassan csak a könyvet meri aláírni az ember kockázat nélkül. Bár ki tudja… Megértünk mi olyan időket, amikor minket talán még nem, de a már megjelent könyvünket kivonták a forgalomból. Azon kell lennünk, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő megint.

Csakhogy nem elég, ha szabad írni, könyvet nyomtatni és árusítani. A könyvnek el is kell jutnia az olvasóhoz. Ehhez kell viszont a támogatás, a magán- és az állami vagy közösségi mecenatúra is. A kultúrát a demokráciában sem lehet a piacgazdaság kényének-kedvének kiszolgáltatni, de politikai céloknak alárendelni sem szabad. Olyan önmegtartóztató államra, olyan önkorlátozó hatalomra van szükség, határon innen és túl, amely támogatja a szerzőt és a kiadót, de cserében nem vár el semmit, sem hűséget, sem ideológiai elkötelezettséget, sem témát, sem formát, vagyis sem kevés, sem sok pénzért nem akarja megvásárolni az alkotó értelmiségiek lelkét. Egy dolgot kell elvárnia a támogatónak: minőséget. Hogy mi a minőség? Végül is tudjuk ezt mindannyian, de legjobban tudják magának az irodalomnak – szépirodalomnak vagy szakirodalomnak – a művelői. A cégérre, vagyis a reklámra sem csupán azért van szükség, mert anélkül csődbe megy a vállalkozás, hanem mert mit ér az a könyv, amely nem jut el címzettjéhez: az olvasóhoz!

Az irodalom például nemcsak ihlet, nemcsak pátosz, nemcsak borzongás, hanem munka is, papír is, pénz is, sokszor veszteség, kevésszer nyereség.  Hányan tudják vajon, hogy egyik legnagyobb költőnk, Vörösmarty Mihály, egyedülálló könyv-versünk, könyvtár-versünk, a Gondolatok a könyvtárban szerzője ugyanazokban az években, amikor ezt a költemény írta, olyan tervet is papírra vetett, hogy: Javaslat Szépirodalmi Könyvkiadóvállalkozás alapítására. Idemásoltam magamnak Kozma Mária nemrég megjelent könyvtörténeti kötetéből egy passzust: „Vörösmarty Mihály saját költségén adta ki 1842-ben Újabb munkáit, de hónapokig csak húsz példány kelt el belőle, ezt is szegény diákok vették meg. Vörösmarty nem tudta kifizetni a nyomdásznak a nyomtatási költségeket, amivel tartozott, így a nyomdász lefoglaltatta a költő kevéske bútorait, ami különben egyetlen vagyona volt, árverésre akarva bocsátani azokat. Vörösmarty szomorúan ballagott az utcán, amikor találkozott Kossuth Lajossal, akinek elpanaszolta a baját. Kossuth »Szégyen, gyalázat…« kezdetű cikket írt, amiben felhívta az olvasók figyelmét az akkor már országos hírű, a Zalán futásával pályadíjnyertes költő sorsára. A történet jól végződik: néhány nap alatt megvásárolták a könyv össze példányát.”

Ezek szerint Kossuth Lajos értett a reklámhoz, vagyis a marketinghez, és tudta, hogy a jó bornak is kell a cégér. Kellett bizony Petőfinek is, Aranynak is, és ma is kell a cégér. De az anekdotában olyasmi nem szerepel, hogy az akkor még csak feltörekvő publicista Kossuth azt kérdezte volna Vörösmartytól: jó, de mi van abban a könyvben? Kit szeret, kit bírál? Ez is fontos tanulság lehet számunkra.

Jó könyvvásárt kívánok mindenkinek. Hátha sikerül valamelyik könyvben az alefet, tehát a kincset megtalálni. Hogyha nem, legalább felássuk a kertünket, ahogy a hajdani mesében a kincskereső örökösök.

  1. május 9.     
Meghívó (1)

Markó Béla beszéde Aknay János festőművész szentendrei kiállításán

A SZENTENDRE-MAROSVÁSÁRHELY TENGELY

                                                                                   (Aknay János tárlatáról)

Bevallom, nem hiszek a körülményektől független műalkotásban. Vagyis úgy gondolom, hogy nem lehet tértől és időtől teljesen elvonatkoztatni, amikor egy irodalmi mű, egy festmény, szobor vagy akár egy zenei kompozíció üzenetét keressük. Nem bűn ilyen földhözragadtnak lenni, nem kellene mentegetőznöm, de azzal is tisztában vagyok, hogy minden művész a maradandóságot célozza, tehát azt szeretné, ha más korban, másféle emberek is értéknek tekintenék, amit alkotott. Egyetemesnek lenni: természetes törekvésünk. Egyetemesnek lenni: tulajdonképpen lehetetlen. Illetve lehetséges talán, de csak úgy, hogy nem akarjuk letagadni a körülményeket, hanem éppen ellenkezőleg, az esetlegesben próbáljuk megtalálni az örökkévalót. 1972-ben a Pioneer űrszonda fedélzetén egy olyan aranyozott alumíniumlemezt helyeztek el, amely az ötletgazdák szerint fontos információkat tartalmaz bolygónkról és az emberiségről, mivel a NASA szakemberei arra gondoltak, hogy a naprendszert elhagyó szonda, amely egyébként kétmillió év múlva az Aldebaran csillagkép közelébe jut, közben esetleg földön kívüli értelmes lényekkel találkozik. Az információkat természetesen nem szövegbe, hanem rajzokba foglalták. Az alumíniumlemezen ott van egy férfi meg egy nő grafikus ábrázolása is, és megelőzőleg még arról is vita folyt, hogy a női nemiszervet mennyire részletesen szabad megrajzolni. Tragikomikus kísérlet ugye? Miért képzelnénk azt, hogy amennyiben vannak vagy lesznek még rajtunk kívül értelmes lények a világegyetemben, legalább annyira hasonlítanak hozzánk, hogy egy ilyen rajzot megértsenek? Komikus, de heroikus is ugyanakkor ez a próbálkozás. Én ugyanis őszintén hiszem, hogy nemcsak a kozmoszban, hanem itt a földön is inkább a művészet, nem pedig a politika, sőt, talán nem is a tudomány segítségével vagyunk képesek igazán kommunikálni.

Például Aknay János munkáiból, ezekből a tiszta formákból és színekből én már azelőtt pontosan tudtam, hogy milyen Szentendre, mielőtt jártam volna itt. Mert úgy adódott, hogy először a képekkel találkoztam, és csak utána a művésszel és városával. Pedig nonfiguratív alkotások ezek, még az angyal- vagy madonna-ábrázolások sem figurálisak bizonyos értelemben, legalábbis nem konkrétak, ennek ellenére a lehető legtöbbet mondják el megszületésük körülményeiről. Ott van bennük a táj, ott vannak a házak, ott vannak az emberek. Találkozni meg azért találkozhattam előbb a képekkel, mint festőjükkel, mert Marosvásárhelyen van egy közeli munkatársam és barátom, Szepessy László, aki szenvedélyes híve Aknay Jánosnak. A János keresztnév felénk is gyakori, így aztán előfordul, hogy amikor Szepessy László azzal fogad reggel az irodában, hogy „beszéltem Jánossal”, kapásból visszakérdezek: „melyikkel?” Amire ő már-már sértődötten válaszol: „Hát Aknayval”. Szóval Aknay János jelen van a mindennapjainkban. Immár majdnem három évtizede együtt dolgozunk Szepessy Lászlóval abban az épületben, amely előbb a mi politikai szervezetünk székháza volt, most meg alapítványi irodánk. Megmondom őszintén, kezdettől fogva kajánul figyeltem a hozzánk először belépők arcát, különösen a magyarországiakét. Erdély sokak képzeletében csakis a színes kalotaszegi népviselet, a székely fenyők földje, nyikorgó szekerek, lassan ballagó ökrök romantikus világa, és hát egy irodabelsőnek is ezt kellene látványában kifejeznie. Cserepek, szőttesek, ilyesmik. Nos, mindezt én is szeretem. De Szepessy László jóvoltából nálunk, Marosvásárhely szívében, abban az épületben Aknay-világ van, minden tenyrényi hely festménnyel van kitapétázva, nem csupán Aknayval persze, hanem itt-ott másokkal, szentendreiekkel vagy erdélyiekkel is. De mindenképpen a modernitás üzenete van azokon a falakon. Nem csoda, ha meglepődik, aki hozzánk belép, de bízom benne, hogy jótékony meglepődés ez: ugyanis ezek szerint a modern művészetnek mindenütt helye van a magyar glóbuszon. Marosvásárhelyen különösen, ahol a MaMü hetvenes-nyolcvanas évekbeli fiatal művészei már annak idején szakítottak az előítéletekkel.

Nem tudom, milyen képek kellenének végül is egy űrszondába, hogy tényleg megértsék az üzenetünket sok millió év múlva a világűrben valahol. Gyermeteg képzelgés, mondhatnánk ismét, hiszen itt ezen a sártekén, sőt, a Kárpát-medencében, netán a magyar-magyar viszonyban sem értjük egymást igazán. Nem értjük, ha nem akarjuk. Mert a Szentendréről Marosvásárhelyre indítandó űrszonda fedélzetén ez a két ember, Aknay János és Szepessy László olyan képeket helyezett el, amelyeket tökéletesen értenek odaát. Mint ahogy természetesen a legjobb marosvásárhelyi festők, például Bordi András, Nagy Pál vagy Szécsi András festményeit is bizalommal helyezném el egy Marosvásárhelyről Szentendrére induló égi járműben. Ez csak félig tréfa: ugyanis azért is szeretem Aknay Jánost, mert különös képessége van arra, hogy megtisztítsa a látványt a mellékes, esetleges elemektől, és csak a lényeget őrizze meg.

Ehhez a világűr-üzenet metaforához visszatérve: a huszadik század egyik legnagyobb szobrásza, Constantin Brâncuși jó példája annak, hogy az egyszerű formák, mondjuk, egy kőtojás vagy a nagyanyáink kenyértészta-maradékból gyúrt cipómadarára emlékeztető kőmadár és más szobrai is alkalmasak lennének közvetíteni bárhol, kik vagyunk mi, és ki volt ő, a román származású, Párizsban élő művész. Aknay János színei, vonalai, kétarcú, éjszakát és nappalt egybefoglaló angyalfejei, játékkockákból épített, élénk színű házakat idéző kompozíciói is elmondják a lényeget rólunk, magyarokról és nyilván Szentendréről is. Szentendre távol van Erdélytől, mégis közel érezzük magunkhoz, mert azt bizonyítja ez a város, hogy nem kitaszítani kell, hanem befogadni és felhasználni a másik kultúrát, vallást, mentalitást, és ezáltal gazdagítani magunkat. Lehet, a huszadik század elején a nagybányai festőiskola is azért volt olyan sikeres, mert ezt a tudást plántálta a művészekbe: hogy nincsen hagyomány megújulás nélkül, és megújulás sincsen hagyomány nélkül. Erdély hol ilyen, hol olyan arcát mutatja nekünk, eredetileg ezért nevezték Tündérországnak, nem a szépségéért: tündérkedésre, vagyis alakoskodásra, alakváltásra ítélt ország volt valamikor, és talán ma is az. Hol fénylik, hol sötétbe borul. Mint Aknay János festőangyalai. Így hát, bármennyire is furcsa, amit mondok: magyar dilemmáink is ott vannak ezeken a festményeken. Mint ahogy a földön kívüli értelmes lények, ha vannak, valószínűleg többet megtudnának rólunk a Születés című képből, mint a Pioneer 10 rajzaiból, egy meztelen férfi- és nő leegyszerűsített körvonalaiból. A Születés sokat elárul az emberi létről, ahogy a szelíd gömbformában, talán egy csíra- vagy tojásszerűségben ott készülődnek már az izzó vörös vagy más értelmezésben éppenséggel hideg kék fogak, élek, tüskék. Ilyenek vagyunk. Ezek vagyunk.

De azok is vagyunk, akik tudjuk, hogy erdélyiségünkbe, vagy szűkebben véve, marosvásárhelyiségünkbe beletartozik a kárpátaljai Munkácsy Mihály vagy a felvidéki Csontváry Kosztka Tivadar, ma pedig a szentendrei Aknay János is természetesen. Erdélyinek lenni nemcsak az évszázados értékek konzerválását jelenti, hanem állandó kitörési kísérletet egy zárt világból, találkozást új meg új értékekkel. Ennél szebb jelkép nem is kell a magyar-magyar együttlétre, mint ami ebben a pillanatban történik: szentendrei festő rendkívül szuggesztív gyűjteményét Marosvásárhelyről elhozni Szentendrére, hogy láthassák az itteniek is azt, ami az övék. Jobban mondva: az övék is. Ugye milyen bonyolult ez a mi világunk? És milyen egyszerű! Milyen szép! Ha éppen el nem rútítja a politika. De ma a művészetről van szó, és köszönöm Aknay Jánosnak, hogy lehetővé tette Szepessy Lászlónak e gyűjtemény kialakítását, nyilván azzal a titkos szándékkal, hogy egyszer aztán bemutathatja Szentendrén. Még jó, hogy beengedték a határon. Ezelőtt húsz-harminc évvel ez sem történhetett volna meg.

Fogalmam sincs, van-e valaki a világűrben, aki megértsen minket, de biztos, hogy itt lent a földön, ebben a mindenféle ellentmondással terhelt Kárpát-medencében az igazi művészet segíthet nekünk legalább egymás megértésében. Aknay János művészete is. Annyi történelminek mondott kezdeményezés dőlt már dugába ezeken a tájakon, létre kellene hoznunk a Szentendre-Marosvásárhely tengelyt. Tartós lenne, higgyék el nekem!

 

o_ja-dij

Erdélyi író, költő részesült József Attila-díjban

Kásler Miklós, az emberi erőforrások minisztere a nemzeti ünnep alkalmából miniszteri művészeti és egészségügyi díjakat adott át szerdán a Pesti Vigadóban.

„A március 15-e alkalmából kitüntetettek életművükkel, alkotásaikkal a magyar nemzet kultúrkincseit gazdagították” – jelentette ki a miniszter a díjak átadásán. Kásler Miklós úgy fogalmazott, a művészet a lélek talán legfinomabb megnyilvánulása, a művész szeretne értéket adni az emberiségnek és lehetővé tenni az emberek közötti megértést. Kiemelkedő színvonalú irodalmi tevékenysége elismeréseként József Attila-díjat kapott többek között Király Zoltán kolozsvári költő, a Sétatér Kulturális Egyesület elnöke, valamint Sántha Attila Barna kézdivásárhelyi író.

A táncművészet terén kiemelkedő alkotói, előadói tevékenysége elismeréseként Harangozó Gyula-díjban részesült mások mellett Könczei Árpád koreográfus, a Kárpát-medencei Tehetséggondozó / Előretolt Helyőrség Íróakadémia oktatója. Krónika

Artisjus Irodalmi Díjak

dunszt_marko_600x331

A vak remény című verseskötetéért Takács Zsuzsa nyerte el idén az Artisjus Irodalmi Nagydíjat, mellette Markó Béla, Száz Pál, Thomka Beáta és Bán Zoltán András részesül elismerésben a február 18-i díjátadó ünnepségen.

Az Artisjus Egyesület 2006-ban hozta létre az Artisjus Irodalmi Díjakat. Az irodalmi nagydíj célja az előző év egy kiemelkedő, különösen értékes alkotásának jutalmazása, a továbbiak pedig ösztönzésül szolgálnak a tehetségüket már bizonyított művészek további munkájához – idézte fel közleményé­ben a szerzői jogvédő iroda. Az Artisjus Irodalmi Díj az egyik legjelentősebb magyar irodalmi elismerésnek számít, amelynek értéke abban rejlik, hogy maguk a pályatársak szavazzák meg, hogy kik legyenek a díjazottak. A korábbi években egyebek mellett olyan szerzők kapták meg, mint Berkovits György, Földényi F. László, Kukorelly Endre, Pintér Béla, Spiró György, Tandori Dezső, Háy János, Zalán Tibor, Cserna-Szabó András vagy Závada Pál.

Az Artisjus Irodalmi Nagydíjat Takács Zsuzsa költő, műfordító, prózaíró A vak remény című kötetéért kapja. Versei a hatvanas évektől jelentek meg az Élet és Irodalomban, majd az Új Írásban, a Kortársban, a Jelenkorban és az Alföldben. 1964-től csaknem négy évtizeden keresztül tanított diplomáciatörténetet és társadalmi ismereteket a közgazdasági egyetemen. 1995-ben szerezte tudományos fokozatát spanyol filológiából. Fordítói tevékenysége olasz, spanyol, katalán, francia és angol költők munkásságára terjed ki. Számtalan elismerés mellett 2007-ben Kossuth-díjjal tüntették ki, 2014-ben pedig Artisjus Irodalmi Díjat kapott Tiltott nyelv című kötetéért.

Markó Béla Bocsáss meg, Ginsberg című verseskötetéért részesül Artisjus Irodalmi Díjban, Száz Pál Fűje sarjad mezőknek című regényéért kap elismerést. Thomka Beátát, aki tanulmányait az Újvidéki Egyetemen végezte, Regénytapasztalat című írásáért díjazzák, Bán Zoltán András Betűtészta című kötetéért veheti át az Artisjus Irodalmi Díjat.

Az elismeréseket az Artisjus díjátadó ünnepségén adják át február 18-án Budapesten.

boka-lang_marko

Száz év kaland Nagyváradon Láng Gusztávval

Láng Gusztáv irodalomtörténész jelenlétében mutatták be a Kántor Lajossal közösen jegyzett Száz év kaland – Erdély magyar irodalmáról című kötetet Nagyváradon, a Szigligeti Stúdió fehér termében. Az irodalom mellett erdélyiségről, a fogalom átértelmeződéséről, erdélyi magyar és magyar irodalomról is beszélt a Bookart kiadó gondozásában, 2017-ben megjelent kötet kapcsán Láng Gusztáv irodalomtörténész, valamint a művet méltató Boka László irodalomtörténész és Markó Béla költő. Az est házigazdája, Szűcs László, a Várad kulturális folyóirat főszerkesztője a beszélgetés végén Kőrössi P. Józsefnek, a Törzsasztal estek állandó házigazdájának is szót adott, így az érintettek arról is beszéltek, mi lehet az oka annak, hogy az erdélyi szerzők – akár Magyarországon kiadott könyveikkel is – nehezen kerülhetnek be az ottani irodalmi körforgásba.

Arra már nem emlékszik, hogy Kántor Lajos vagy ő mondta ki, hogy szükségük lenne a ma már legendás Romániai magyar irodalom 1944–1970 című irodalomtörténeti kötet folytatására, egy biztos: egy margitszigeti kávézás során döntöttek a folytatásról, idézte fel Láng Gusztáv, aki azt is elmondta: nem akarták újraírni az irodalomtörténetet, de meg akarták mutatni, hogy 1972 után is komolyan vették, amit leírtak, kritikusként is ugyanazt az értékrendváltozást szolgálták munkájukkal, mint azelőtt.

Ami az első kötetet illeti, arra Láng Gusztávot kérte fel a Budapesti Irodalomtörténeti Intézet, de látva a munka volumenét, ő akkor vállalta, ha Kántor Lajost is felkérik szerzőnek. Kántor Lajossal kivételesen jó barátok voltak, annak ellenére, hogy őt konzervatívnak, míg Kántor Lajost avantgárdnak tartották, és annak ellenére, hogy nem értettek egyet jó néhány kérdésben, kölcsönösen tisztelték egymás véleményét. Láng Gusztáv méltatta a mintegy 800 oldalas, tanulmányokat, esszéket, kritikákat tartalmazó kötet szerkesztőjének, Dávid Gyulának a munkáját is, és azt is elárulta: a kötet eredeti címében 1945, Magyarország felszabadulásának éve szerepelt volna, de azt politikai okokból változtatták 1944-re, Románia felszabadulásának évére.  Erdélyiség: van min gondolkodni Láng Gusztáv és Markó Béla az általuk használt „expanzív erdélyiség”, illetve az „Erdély egy metafora” kifejezésekről is beszélgettek Boka László kérdése nyomán. Markó Béla felidézte, hogy az első Kántor–Láng könyv „szenvedő alanya” volt, miután 1970-ben elkezdte a bölcsészkart, és Láng Gusztáv tanítványa is. A Kántor–Láng egész irodalomfelfogását befolyásolta, abban valóban sikerült kanonizálni az erdélyi irodalmi értékeket. A második könyv nem „szabályos irodalomtörténet”, nem követ szoros kronológiát, hanem lenyűgöző kísérlet arra, hogy mi a helyzet az erdélyiséggel, van-e erdélyi magyar irodalom, és ha van, mik a jellemzői, tette hozzá. Ami a metaforát illeti, úgy véli, 1989 után sokan szabadulni próbáltak a skatulyától, a címkétől, mondta Markó Béla.  Az erdélyiség változó fogalom, tette hozzá Boka László, hiszen az impériumváltás után létrejött egy olyan szellemi érték Erdélyben, aminek az ideológiája a transzilvanizmus volt, ám ez 1945 után csapdahelyzetet is jelentett, hiszen mind Magyarországon, mind Romániában politikai okokból tudatosan próbálták leválasztani az erdélyi irodalmat az összmagyar irodalomról. A helyzet 1989 után megint változott, és ma a legjobb erdélyi irodalmi művek esetleg Skandináviában vagy Budapesten születnek meg, tette hozzá, Dragomán Györgyöt, Szabó T. Annát és Papp Sándor Zsigmondot hozva példaként.

Az erdélyiség az indentitásválságra adott válaszként jelent meg 1920 után, másfél millió, addig nemzetalkotó ember került identitásválságba, erre találta meg Kós Károly a választ, miszerint a mi erdélyi identitásunk régebbi, azt kell megőriznünk, mondta Láng Gusztáv, aki a regionális sajátosságok fontosságára is kitért. Éppen ezeket a regionális értékeket jeleníti meg az összmagyar irodalomban például Tamási Áron, aki Farkaslakáról, vagy Ady Endre, aki Érmindszentről indulva tudott maradandót alkotni. Ilyen értéke Erdélynek a historizálás, nem véletlen az, hogy báró Jósika Miklós vagy Kemény Zsigmond műveli a Walter Scott-i történelmi regényt. Markó Béla idézte Kántor Lajost is, aki szerint Erdély konglomerátum, ötvözet, és arra is kitért, hogy Erdély mint közigazgatási-politikai valóság, nincs, azonban kulturális-irodalmi valóságként létezik. Erdély mint földrajzi fogalom változatlanul létezik, fűzte hozzá Láng Gusztáv, aki ismét kiemelte: egy identitásválságra adott válasz volt a transzszilvanizmus, de azt is jelenti, amit Karl Kurt Klein író, filozófus mondott, miszerint Erdély történelmét három nép, a magyar, a román és a szász alkotta meg, és hozzátette: a magyarság és románság közös bűne, hogy a zsidó társadalom eltűnt Erdélyből. „Az erdélyiség legnagyobb haszna, hogy van min gondolkodni” – fogalmazta meg Láng Gusztáv. Az identitás kérdésköre is többször felmerült a beszélgetésen. Láng Gusztáv például arra hívta fel a figyelmet, hogy Tamási Ábelje is az identitással küzd, de Áprily Lajos (Tavasz a Házsongárdi temetőben), Szilágyi Domokos (Bartók Amerikában) vagy éppen Kányádi Sándor (Halottak napja Bécsben) című verseiben is feltűnik a kérdés. Boka László arra is kitért, hogy a már említett kortárs írók mellett például Vida Gábor vagy Tompa Andrea, vagy a korábbiak közül a Forrás-nemzedék szerzői, a drámaírók közül Sütő András vagy Székely János egyfajta „szerzett mássággal” rendelkezett, amelyek azonban az összmagyar irodalom értékét emelik, sőt, a fordítások révén külföldi elismertséget is hoznak. Könyvterjesztési gondok is vannak Az est végén mintegy átkötésként, Markó Béla felolvasta a Várad Ady-különszámában megjelent versét, majd Szűcs László átadta a mikrofont Kőrössi P. Józsefnek, a Noran Libro kiadó vezetőjének, aki az általa vezetett Törzsasztal-beszélgetések során többször is elhangzott kérdését tette fel a jelenlévőknek is, miszerint mi lehet annak az oka, hogy a magyarországi olvasókban, vagy akár a szakmában is erős a tartózkodás az erdélyi szerzők könyvei iránt. Mint mondta, szerkesztőségektől kapott olyan válaszokat is, hogy nem találnak magyarországi kritikust, aki írna a könyvekről.

Markó Béla elmondta, ilyen szempontból „csudabogárnak” számít, lévén, hogy van magyarországi ismertsége, de az nehezen választható el a politikától. A jelenség fordítottja is létezik, tette hozzá, például magyarországi alkotóktól arról kapott visszajelzést, hogy tőlük nem kérnek például kéziratokat erdélyi folyóiratokba. A marketing és a terjesztés is fontos szempontj, mondta. Boka László szintén kitért a terjesztésre, mint mondta, például egy Kassán megjelent magyar könyvet nem lehet megkapni Brassóban, vagy fordítva, de ennek része szerinte az, hogy a két ország vezetői az előző rendszerben tudatosan próbálták leválasztani egymásról az erdélyi és a magyarországi irodalmat. Láng Gusztáv szerint vannak olyan irodalmi fórumok, például vidéki lapoknál, ahol van átjárás, míg a Bookart vezetője, Hajdú Áron keserűen jegyezte meg: nem kell forgatni a sebben a kést.

maszol.ro

Plakát

Hetvenedik születésnap­ja al­kalmából ünne­pi versdélutánnal köszöntötte Bal­la Zsófia költőt a Kós Károly Akadémia és a Látó szépiro­dal­mi folyóirat január 30-án, szerdán, a ma­rosvásárhe­lyi Bernády Házban.

A teltházas, közel kétórás rendezvény alatt az esemény házigazdái, Markó Béla és Kovács András Ferenc nemcsak irodalmi munkásságáról, hanem egész életútjáról, gyermekkoráról, a költői szárnybontogatásának időszakáról, életének fontosabb helyszíneiről is kérdezték Balla Zsófiát.

BallaZs020119

Markó Béla méltatásában elárulta, hogy számára az az igazi költõ, akit alkotásaiért irigyelni lehet, Balla Zsófia pedig e sajátos mérce szerint is a legkiválóbb alkotók sorába tartozik, aki a pátoszos, közösségi költészetnek elkötelezett, markáns alkotónemzedékbõl kiríva egy késõbbi generáció hírnöke volt. Sikerült együtt tartania a fennköltet és a groteszket, de oly módon, hogy közben megõrizte a jövõ és az otthon pátoszát – mondta Markó Béla.

IMG_3137x

Kovács András Ferenc a vers mai helyzetét taglaló kérdéseire válaszolva, a költőnő úgy vélte, a magas költészetet mindig is kevesen olvasták, a mai irodalomfogyasztás méginkább a könnyû mûfajok felé fordul, emiatt egyre több hajdani költőóriás felejtõdik el.

IMG_3139x

Az ünnepi rendezvényen a költő verseiből Bíró József színművész szavalt. Meglepetésként Balla Zsófia férje, Báthori Csaba költõ hitveséhez írt Amíg idõ van címû, új versét osztotta meg a jelenlevõkkel.

IMG_3145y

Balla Zsófia a jelenkori erdélyi magyar költészet egyik meghatározó alakja. 1965 óta jelennek meg versei. 1972-1985 között a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adásánál dolgozott zenei szerkesztőként. 1978-1982 között a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör vezetője volt. 1994-ig különböző romániai magyar lapoknál dolgozott, mint például az Előre (1985-1989), Családi Tükör (1989-1992), A Hét (1992-1994). 1990 óta a Román Írószövetség választmányi tagja, valamint a Magyar Írószövetség tagja. 1992-től a pécsi Jelenkor szerkesztőbizottsági tagja. 2013-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.

IMG_5167 0125

A Látó Ady-számának bemutatója a magyar kultúra napján

AdyLátó – ugyan nem ez a hivatalos címe, de ekképpen is nevezhetnénk a Látó szépirodalmi folyóirat legutóbbi számát. A marosvásárhelyi lap ezúttal az egy évszázaddal ezelőtt elhunyt Ady Endrére emlékezik, az Ady100 alcímmel ellátott lapszámot pedig január 22-én, a magyar kultúra napján, a 96. Látó Irodalmi Játékok keretében mutatták be a G. Caféban. Az esemény teljes telt házat vonzott, az Ady Endre-számot Demény Péter, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Varga László Edgár költők és Vida Gábor író mutatta be egy jó hangulatú, felolvasós, beszélgetős est keretében.

Demény Péter Aki mindig van címmel írt lapajánlót, amelyben a következőképpen fogalmaz: „Az eltévedt lovas – ez a verscím akár Ady szimbóluma is lehetne, Láng Gusztáv nem véletlenül áldoz neki egy kis tanulmányt ebben a számunkban. Ami Adyval kapcsolatos, az mind olyan, mintha egy idegen bolygóról idetévedt ember próbálna elboldogulni az itteni körülmények között.

Katolikus szellemben nevelt kálvinista voltam – idézi Péter I. Zoltán a vallomást (Ady Endre zilahi költői szárnybontogatásai), mely az iskolákról szól, de máris bevilágít ennek az életnek a bugyraiba. Mint ahogy megidézi őket Boka László szép írása is (Csókokban élő csóktalanok. A Mindenség-keresés és a Léda-szerelem fordulópontjai 1908-1909-ben), amely a Léda-szerelem utolsó időszakának háborúzásai és kibékülései között kalauzol a végső szakításig. Vagy Havas Judit elemzése Latinovits Ady-szavalásairól (Ady – Latinovits).

Ennek a dúlt életnek az emlékeivel foglalkozik Hegyi Katalin pontos és személyes szövege (Ady Endréről szeretnék mondani valamit), vagy Benedek Szabolcsnak egy soha meg nem élt, mégis elképzelhető jövőben játszódó novellája (Most meg itt elvtársoznak megint), és erről a sebzett vadról szólnak a versek is, többek között Egyed Emese, Láng Orsolya, Aczél Géza, Márton László, Nádasdy Ádám vagy Térey János tollából. Szeretem Ady Endrét./ A legjózanabbat közülünk – írja Markó Béla, és sokan vagyunk így ezzel, miközben, mint Kántor Péter, azon töprengünk, mit mondana, ha feltámadna. Ezzel a józan szenvedéllyel dobjuk be a januári Látót az olvasó postaládájába.”

Az est kezdetén a lap főszerkesztője, Kovács András Ferenc mutatta be a részt vevő szerzőket, szerkesztőket, valamint a lapszám tartalmát, majd kérte fel egy rövid felolvasásra az est meglepetésvendégét, Láng Orsolyát, aki Ady Endre utolsó utáni fényképe című versciklusát osztotta meg a közönséggel.

Ezt követően a meghívott szerzők, szerkesztők olvasták föl Adyval kapcsolatos verseiket, írásaikat. A rövidebb-hosszabb alkotásokból ismét kiderült, Ady Endre megítélése máig sem egységes, elhangzottak dicséretek, bírálatok, szóltak művek az elismerés és az enyhe irónia hangján egyaránt. Megannyi kései kísérlet Ady megértésére, mai elhelyezésére mind az egyetemes és a kortárs irodalomban, mind a történelemben, az akkori viszonyok közötti térben és létben, hiszen, ahogy Demény Péter is fogalmazott, ,,meg kell annak halni, aki egyedül lát”.

A felolvasások után került sor a szabad és érdekes beszélgetésre, amelynek során KAF kérdéseire válaszoltak a jelenlévők. – A költő Adyt, az Ady-jelenséget nagyon szeretik megkérdőjelezni. Első körben a főszerkesztő arra kérte a jelenlévőket, hogy beszéljenek a saját Ady Endréjükről.

– Elég nehezen választottam verset, mert az újraolvasgatáskor jöttem rá, hogy Ady Endrével mennyire eltávolodtunk egymástól. Gimnazistaként nagyon szerettem, mert lázadó volt, vagány és csajozós, de most már túl nagyok a pózok, harsány a hang, amelyen megszólal. Ugyanakkor mindmáig vannak sorai, amelyek ugyanúgy meg tudnak szólítani – válaszolta sorrendben elsőként Varga László Edgár.

– A lapszám és a felkérés inkább arra volt jó lehetőség, hogy ismét végiglapozzam Ady verseit, és sokadszorra is rájöjjek, hogy valószínűleg a legfélreértettebb költőnkről van szó – tette hozzá Markó Béla. – Érdekes, hogy Arany Jánosra mennyire problémátlanul reagálnak a mai költők, írók. Még Petőfi sem probléma, holott ő már lehetne, de Adyt teljes egészében félreértjük, amikor csak a váteszi, pátoszos tartásra, a gőgre figyelünk. Olyan versét akartam választani, amiben ott az irónia, a játékosság, az árnyaltság. Jelentőségére utal, hogy gyakran fölfedezem sorainak hatását József Attilánál, Kosztolányi Dezsőnél. Jó alkalom lenne fölfedezni, hogy hogyan lehet végre lebontani róla a klisét.

– A szocialista korszak Ady-képébe Nietzsche nem nagyon illik bele, én mégis kettejükről írtam. Amikor Nietzschét lapozgatjuk, önkéntelenül befut egy-egy Ady-sor és fordítva. Én ezeket szedegettem össze és fűztem rá néhány Nietzchéről szóló akármire – és egy kicsit elkezdtem megijedni, hogy mi lenne, ha tudnék németül. Kettejük rokonsága a látszat ellenére nagyon mély, az az életfilozófia, amit Nietzsche a maga módján megírt és megélt, Adyval is rokon – vallotta Vida Gábor.

– Sok egyéb minden mellett nagy képalkotó volt – mondta róla Demény Péter. – Tévelyegtem az olvasó-felolvasó folyamatban, mert mindegyik verse tetszik. Az ábrándozás, a csalódottság benne is megvan.

– Szerintem is mindenki benne van Adyban – zárta az első kérdéskört KAF. – Van humora, szarkasztikus iróniája. Szépsége a nyelvében van, amely nélkül nem lendült volna tovább semerre ez a dolog, az Ady-jelenség. 1906-ban jelent meg a mérföldkőként is jellemezhető harmadik kötete, amelynek kapcsán az irodalmárok ma sem értik, hogy Ady eléggé hosszú hallgatás után hogyan tudott ennyire erőset hozni. Ekkor már beszélt a csókról, a szerelemről, a testiségről. Faltörő kos volt, különféle mámorokkal, szorongásokkal, szerelemvággyal, szeretetéhséggel – és ehhez minden kellett, élete vége felé a napi négy-hat üveg bor, az üveg pálinka és a rengeteg cigaretta is.

– Mennyire érzitek aktuálisnak Ady Endrét? – KAF második kérdésére sorrendben elsőként Varga László Edgár válaszolt.

– Adynak számomra az a legnagyobb erénye – ami miatt mindmáig kihagyhatatlan –, hogy az újítás kényszere volt jellemző rá, amit csinált, az teljesen idegen volt az akkori magyar füleknek. Szikár, közérthető, nagy gesztusokkal beszélt önmagáról, a nemzetről és az országról pedig szinte mindig negatív szövegkörnyezetben szólt. Ostorozó és önostorozó alkat volt, én ezt szeretem benne a legjobban.

A harmadik Ady-kötet újdonságerejének voltak azért előzményei, két első kötete szervesen kapcsolódik Reviczky Gyulához, visszaköt Vajda Jánoshoz. De aztán hirtelen van egy váltás, amit máig nem tudtak megfejteni – mondta Markó Béla. – Mai időszerűsége abban áll, hogy rájön: szét kell verni a konvenciókat. Attól kezdve például nem írt szonettet és nem írt hagyományos formában, szimultán ritmust használt. Ugyanez a helyzet a képalkotásával is. Tudatosan, módszeresen bontja le őket, és újakat épít. Ezekre a versekre épült rá a költészet következő generációja. Ma mindennek közéleti érdekessége is van, mert nem tudom, mi történne ma azzal, aki olyan publicisztikát írna, mint például a Séta a Kanonok-soron. Ma egy ilyen antiklerikális szöveg miatt biztosan kiutálnák azt, aki megírná. Nem mintha őt szerették volna. Nemzethez való viszonyulására jellemző, hogy nem Tisza Istvánnak lett igaza, hanem neki. Nem volt politikus, mégis őt igazolta az idő. Féltette Erdélyt, és igaza volt. Ha most, 100 év múlva beleolvasunk a verseibe, rájövünk, hogy minden egzaltáltsága, pátosza, túlhajtottsága ellenére rendkívül tisztán látó ember volt. Költői érdekesség, hogy a konvenciókat ismét újra le kell bontani, szét kell szedni. Első két kötete is jó, szép, ha azokat folytatja, egyike lenne a 20. század eleji jó költőknek, de kellett még mellé valami. És az a valami tette őt azzá, akivé.

– Olyan nyelvi ereje van, amely meghatározza a huszadik századot, még akkor is, ha sokan nem szeretik. Mindenki, ahogy tudta, feldolgozta. Több regiszteren játszott, és számomra inkább ez érdekes: a szorongó Ady a maga haláltudatával, mámorával. Érzem az aktualitását, szeretném, ha több volna a ráérzés annyinál, hogy nagyon rég volt és nagyon újat jelentett. Lezárt egy korszakot, és egy teljesen mást megnyitott. A magyar nyelv élő organizmus, ami minket használ – ő tudta ezt, ráadásul az első celebek egyike volt – hallottuk KAF-tól.

Vida Gábor az Ady-kutatása egy részletét idézte, illetve azt a momentumot, amikor a Zsilvölgyi Napló egyik 1926-27-es számában egy helybéli cikkíró megvédte Adyt Kosztolányival szemben. Mint mondta, a kutatásban számára ez volt a csemege.

– Többször elhangzott a póz, a gőg. Engem az nyűgöz le, hogy mennyire saját maga volt. Akkora magaslatokba képzelte magát, amelyekben nem volt, de a versei erejében ott az a dobogó, amelyen ő meglátta saját magát – minden versében ott van, hogy ő nem hiába annyira gőgös. És belehal ebbe, nem ússza meg. Végigcsinálja, csakúgy mint Petry. Nem viselkedik, nem ő a józan alkoholista, a lázadó, aki megtér. Életművében vannak hullámvölgyek, elkomoruló versek, de ez az élet és ez a költészet egységes, ahogyan az egész Ady-jelenség egységes. Ez a jelenség az igazán érdekes. Mindezzel együtt nekem nagyon rokonszenves – zárta Demény Péter a beszélgetést, amelyet ismét Ady-versek, felolvasások követtek az est végezetéig. Népújság

Hazatalálás – Balla Zsófia versdélutánja

Plakát

Január 30-án, szerdán délután 5 órától a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea utca 6 szám) kerül sor Balla Zsófia “Hazatalálás” című versdélutánjára. A Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Látó szépirodalmi folyóirat által közösen szervezett eseményen a költővel Kovács András Ferenc és Markó Béla beszélget. Verset mond Bíró József színművész.

Évvégi, újévi Eirodalom

13cf665de00e3d3ffc61de183a9459cd_XL

Az Eirodalom.ro ezúttal is jelentkezik lassan hagyományossá váló évvégi összefoglalójával/újévi esélylatolgatásával. A három „szolgálatos“ szerkesztő: Bálint Tamás, Borsodi László, Zsidó Ferenc megpróbálja körüljárni, melyek voltak (számukra) a 2018-as év legjelentősebb erdélyi irodalmi történései és könyvei, illetve, hogy mit várnak ilyen szempontból 2019-től.

Bálint Tamás: Hepe (hupa nélkül)

A 2018-as év min­den szem­pontból egy fo­lya­ma­to­san emel­kedő „hepe” volt számom­ra, egy olyan hágó, ame­lyen ráadásul haj­ta­ni sem kel­lett a bi­cik­lit, min­den magától ment/​ala­kult. Az egyéb si­kerélménye­ket félretéve, ha csak az iro­dal­mi termést nézem, évközben is jobbnál jobb ver­sesköny­vek­kel találkoz­tam, például Far­kas Well­mann Éva Pa­ran­cso­la­tok vagy Musz­ka Sándor Szégyen című köny­ve­i­vel az év első feléből, Bor­so­di L. László Szétszórt némaság című próza­verskötetével a közelmúltból.
Ugyan­ak­kor hóna­pok óta vártam Fe­ke­te Vin­ce Szárny­vo­nal című munkáját, mi­vel min­den olyan, álta­lam megbízhatónak tar­tott forrás, amely­nek rálátása volt az említett kötet ala­kulására, szu­per­latívu­szok­ban beszélt róla. Egy időben el is bi­zony­ta­la­nod­tam, ha ek­korára nőnek az elvárások, képes lesz-e a könyv meg­ug­ra­ni ezt a lécet, ha ennyi­re várom, nem fog­ja-e ked­vem szeg­ni, ha csak egy­szerűen jó lesz, és nem okoz ka­tar­zist. Je­len­tem, karácsony­ra meg­kap­tam, az ünne­pek között el is ol­vas­tam, és bátran ki­je­lent­he­tem, min­den korábbi híresz­telést túlszárnyal, egy nagy költő zse­niális könyve. Meg­fo­gad­tam a szerző tanácsát és lineári­san ha­lad­tam a ver­sek­kel, mint­ha regényt ol­vasnék, így nem csak az egyes ver­sek nagy­szerűsége adódik össze, ha­nem egy na­gyobb ívű történet is ki­raj­zolódik a háttérben, mely­hez a ha­zai táj adja a festői hátte­ret. Bátran ajánlom min­den­ki­nek, le­te­he­tet­len.
Nehéz is lesz az idei esz­tendőt meg­ha­lad­ni, de jövőre Vin­ce is új köny­vet ígért, Var­gaváros címmel, ugyan­ak­kor Vöröskéry Dóra felnőttek­nek szóló meséit tar­tal­mazó debütkötetét is már régóta várom, s bár nem annyi­ra közérdekű hír, de természe­te­sen a saját kézira­tom végére is sze­retnék végre pon­tot ten­ni.

Borsodi L. László: Töredékek, számvetés

Karácsony táján 87. évéhez köze­ledő édes­apámmal beszélgetünk, és egy­szer várat­la­nul azt kérde­zi tőlem: – Végeztél-e az idei évről számvetést, fiam, és mi­lyen a mérleg? – Erre a nagy és nehéz kérdésre hir­te­len csak annyit mond­tam, hogy igen, fo­lya­mat­ban van. Tu­dom, il­le­ne az em­ber­nek 42 éve­sen azon­na­li, kész vála­szo­kat ad­nia, de úgy jártam, mint Es­terházy Es­ti­je: „Amiképpen Bartók Béla a népdalt, azonképpen akar­ta Esti Kornél a népmesét használni. Egy­szer volt, hol nem volt, de itt el­akadt. (…) de – itt el­akad­tam.” És adott a foly­tatás is az el­akadásra: „Bi­zo­nyos érte­lem­ben Esti Kornél va­gyok.” És ez az el­akadó ala­kos­kodás vs. ala­kos­kodó el­akadás le­het­ne E. K. szép élete.

(1) Január 25-én az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája által szer­ve­zett far­san­gi fel­ol­vasás ke­retében a csíksze­re­dai Márton Áron Főgimnázium vendégeiként köszönt­he­tem Bálint Tamást, Balázs K. At­tilát, Zsidó Fe­ren­cet. Jó kis iro­dal­mi-baráti beszélgetés közel száz diák je­lenlétében. Bi­zonyíték: mi jól érezzük ma­gun­kat, és a diákok többsége fi­gyel, csak néhányan lépnek le a hátsó ajtón. (Ők a ki­sebbség. Min­dig ez a ki­sebbség!) Este: Székelyföld Galéria – szűkebb közönség, értőbb je­lenlét. Zsidó Fe­renc a hely­zet ma­gas­latán. Mi is igyekszünk.

(2) Június 1-jén meg­je­le­nik a Székelyföld kul­turális folyóirat. Főként erdélyi gyer­mek­iro­dal­mat tar­tal­mazó és értel­mező te­ma­ti­kus szám (XXII. évfo­lyam 6. szám), amely­nek vendégszer­kesztője va­gyok. 194 (százki­lenc­vennégy) ol­dal. Szerzőkkel foly­ta­tott le­ve­lezés, ígére­tek, határidők, ígére­tek be nem tartása, újabb határidők, beérke­zett, be nem érke­zett és ki­do­bott (bocsánat: későbbi közlés szándékával megőrzött…) kézira­tok. Bol­dog szerzők. Dühös szerzők. A szer­kesztő csodála­tos éle­tei. …És majd­nem el­fe­lej­tem: két folyóirat­be­mu­tató – Lövétén és Csíksze­redában Lövétei Lázár László főszer­kesztővel és Molnár Vil­mos szer­kesztővel.

(3) Május. Csíksze­re­dai Könyvvásár. Egy fotó az Erős Zsolt Aréna előcsar­nokában: hárman va­gyunk raj­ta, je­les társaságban érez­he­tem ma­gam Lövétei Lázár Lászlóval és Kovács András Fe­renc­cel. Pilátus a Credóban, mond­hatnám ma­gamról. Arról beszélgetünk, hogy hol van a határ a próza­vers és a sza­bad vers között. Kényes, nehéz téma.

(4) Ha július, ak­kor: Baka István költésze­te. Összegyűjtött versek című kötete alapján (Kal­lig­ram Kiadó, Bu­da­pest, 2016, szerk. Bom­bitz At­ti­la) ta­nulmányo­kat írok a Tájkép fohásszal (1996) című költői tes­ta­men­tumból a költő által ki­ha­gyott vagy a könyv meg­je­lenése után közlésre en­gedélye­zett, il­let­ve előkerült „apok­rif” költészetről. (Pub­likálásuk 2019-ben esedékes. De ez egy későbbi számvetés része.) Iz­gal­mas mun­ka – a szekszárdi-sze­ge­di költő poétikájának újabb árnya­la­tai, vonásai válnak láthatóvá.

(5) Szep­tem­ber 24., Szekszárd. Írótanácskozás a Wos­in­sky Mór Me­gyei Múze­um­ban Baka István költő, író, műfordító emlékére, aki 70 éve szüle­tett. Beszélgetőtársa­im: Bom­bitz At­ti­la iro­da­lomtörténész, a Sze­ge­di Egye­tem ok­tatója, Füzi László iro­da­lomtörténész, kri­ti­kus, a kecs­keméti Forrás iro­dal­mi folyóirat főszer­kesztője, Móser Zoltán fotóművész, író, a bonyhádi Kép-Tár-Ház galéria tu­laj­do­no­sa és Szörényi László iro­da­lomtörténész, kri­ti­kus, az MTA Iro­da­lomtörténeti Intézetének igaz­gatója. Ked­ves barátom, Orbán György pe­dig Dar­va­si László egyik Bakó András-történetét tolmácsol­ja igen érzékle­tes stílus­ban.

És itt némiképpen „ki­igazításra” szo­rul E. K. éle­traj­za, mely sze­rint „volt va­lahány éves, de mind­egy is, min­den­eset­re rászo­kott Esti az ital­ra.” Mert Szekszárdon ez nem történt meg, de hogy van/​lett vol­na rá le­hetőség, az biz­tos. Ez meg nem szo­rul sem­miféle ki­igazításra: „Kötet­lenség, sze­retnék egy kis kötet­lenséget.” Az iro­dal­mi élet fe­gyel­me­zettségét a Szekszárdi Szüreti Na­pok baráti és barátságos eseményei el­len­pon­tozzák.

(6a) No­vem­ber 17. és tovább. A Ma­rosvásárhe­lyi Nem­zetközi Könyvvásárra meg­je­le­nik ti­ze­dik köny­vem, a próza­ver­se­ket/​rövid­prózákat tar­tal­mazó (a vita döntet­len­re áll még min­dig!) Szétszórt némaság. Ősbe­mu­tató a G. Caféban Papp At­ti­la Zsolt Az atlantiszi villamos című ver­seskötetével együtt. Var­ga László Edgár a házi­gaz­da. Vála­sza­im­ban még ott mo­toz­nak az előző esti találkozás ízei, hang­jai: Berg Ju­dit­tal, Fe­ke­te Vincével, Gál At­tilával, Kemény Istvánnal, Kovács András Fe­renc­cel, László Noémi­val, Ora­vecz Imrével. És egy kép is, Kovács András Fe­renc ka­lapjával a fe­je­men.

(6b) No­vem­ber 22., Csíksze­re­da – teltházas könyv­be­mu­tató a Kájoni János Me­gyei Könyvtárban. Beszélgetőtársam Fe­ke­te Vin­ce. Kérdez, fe­le­lek, be­lekérdez, visszakérde­zek, kiegészít, kiegészítek – érződik, hogy ez nem in­terjú, ha­nem valódi iro­dal­mi beszélgetés: szak­mai, baráti. Meg­rendítő és örömte­li, hogy je­len van­nak a ren­dezvényen olyan em­be­rek is, akik­nek a hozzátar­tozói a köny­vem sze­replői. Akik ugyan­is be­kerültek ebbe a könyv­be, mind a Néma Város lakói – ked­ves ha­lott­ja­im, akik között közel két évig éltem, és akiktől most al­kotóként kell megválnom. Attól is, akiről a Testamentum című szöve­gem szól: Bor­so­di L. Lászlónak hívják. A ren­dezvény utáni est az élőké: baráti bo­rozás, esz­me­cse­re a vendéglőben, majd ott­hon a vendége­im­mel, Fe­ke­te Vincével, Vida Gábor­ral. A reg­ge­li sajt, son­ka hűs. Jól esik.

(6c) No­vem­ber 27., Székely­ud­var­hely. Össze­sen nyolc­an va­gyunk a Városi Könyvtárban Zsidó Fe­renc barátom­mal, beszélgetőtársam­mal együtt. Okok: nem va­gyok „he­lyi erő”, és mint­ha Csíksze­redában lennénk, ugyan­ab­ban az időben kezdődő, egymásra szer­ve­zett ren­dezvények. Na, de akik ott van­nak: ir­ga­lom­mal for­dul­nak szöve­ge­im felé, értő, érzékeny közönség. És nem elég szerzői ka­tar­zis­nak, ha meg­ha­tot­tan de­dikáltat­ja példányát egy fi­a­tal nő, aki maga is költő?

(6d) De­cem­ber 7., Ko­lozsvár. A Bul­ga­kov kávéház kényes, igényes közönsége ag­go­da­lom­ra ad­hat­na okot, de úgy érzem, Zsidó Fe­renc értő kérdései me­der­ben tartják a beszélgetést, sodróvá te­szik az es­tet. Az oroszlán bar­langjában va­gyok, tu­da­to­sul, de a vissz­han­gok és vissza­jelzések meg­nyug­tat­nak, no meg volt diákja­im je­lenléte is, akik immár a nagyváros­ban egye­te­misták.

(7) De­cem­ber 11., Csíksze­re­da. Ugyan­csak Kájoni János Me­gyei Könyvtár, ugyan­csak Fe­ke­te Vincével beszélge­tek. Ezúttal azon­ban fordított sze­rep­ben: én kérde­zem Szárnyvonal (Mag­vető, Bu­da­pest, 2018) című ver­seskönyvéről. Pon­to­sab­ban: beszélgetünk. A He­li­kon­ban, a Székelyföld­ben 2019-ben meg­je­lenő kri­tikáim­ban majd részle­te­seb­ben (vagy megint kicsúsztam a számvetésből?). Itt most csak annyit, hogy meg­rendítő, ka­tar­ti­kus ol­vasmány. El­fo­gultság nélkül: az utóbbi idők egyik leg­meg­határozóbb, ha nem a leg­ki­emel­kedőbb költői tel­jesítménye. Nem vélet­len, hogy több haj­na­lom­ba telt, amíg bejárhat­tam en­nek az össze­tett poétai világnak álta­lam fel­fe­de­zett régióit, hogy a kri­tikám szöveg­egésszé ke­re­ked­hes­sen.

(8) Ked­ves Édes­apám! És ak­kor még nem került sor a mu­lasztása­im­mal, a hiánnyal való számvetésre. És bocsáss meg, ha a fen­ti­ek is inkább csak a számvetés hiányáról ad­nak hírt! Vi­gasz­talásul pe­dig Fe­ke­te Vin­ce két verséből: „és csak a volt lesz / már, mert ami ezután a lesz, az közöttük / megszűnt végleg.” (A te­remtés vissza­vonása); „Mint akit nem tanított meg sen­ki, ho­gyan kell élni. Hogy / egy­szer csak fölbom­lik a környező világ egyensúlya. Az / em­be­rek, a szándékok, a sze­rel­mek, a barátságok – s min­den / külön értéket kap.” (Egyensúly)

Zsidó Ferenc: A bőség (z)avara

A 2018-as év egyértelműen sok jó köny­vet ho­zott. Számom­ra nagy öröm volt ol­vas­ni (és most abc-rend­ben követ­kez­ze­nek, és elsősor­ban erdélyi­ek, hisz elsőde­le­ge­sen az Eiro­da­lom.ro szer­kesztőjeként összeg­zek): Bor­so­di L. László Szétszórt némaság c. próza­vers-kötetét, Fe­ke­te Vin­ce Szárny­vo­nal című ver­seskönyvét, Markó Béla Bocsáss meg, Gins­berg című új ver­seskönyvét, Nagy At­ti­la: Égi tócsa, földi sár c. ver­seskönyvét, Papp At­ti­la Zsolt Az at­lan­ti­szi vil­la­mos c. ver­seskönyvét. Prózakönyvből sem volt hiány, bár nem olyan bő a fel­ho­za­tal, mint lírából, min­den­eset­re élve­zet­tel ol­vas­tam Fe­ren­c­zes István Ve­sze­del­mekről álmo­dom c. művét, Király Far­kas Sortűz c. kis­regényét, Lőrincz György Bécs fölött a Har­gitát c. regényét, Molnár Vil­mos válo­ga­tott no­velláit (Csodák ide­je). De hogy ne csak szűkebb hazánk­ban mo­zog­junk: Ora­vecz Imre Ókont­ri című regényét is na­gyon vártam (a trilógia első két részét fon­tos műnek tar­tom). Per­sze, adósságaim is van­nak, kíváncsi va­gyok Far­kas Well­mann Éva Pa­ran­cso­la­tok c. kötetére és Horváth Ben­ji Dicsőséges Európájára is, de még nem ju­tot­tam hozzá. Jut eszem­be: fordításköte­tekből sincs hiány, ilyen érte­lem­ben is magára talált az erdélyi ma­gyar iro­da­lom.
Hogy a személyes vo­nat­kozások se ma­rad­ja­nak el: 2018 el­hoz­ta a Hu­szonnégy című regényem máso­dik kiadását, mely elsősor­ban a kiadóm, a Gu­ten­berg érde­me: meg­szer­ve­zett egy tisz­tességes ma­gyar­országi ter­jesztés, így köny­vem immár kap­ható min­den na­gyobb anya­országi köny­ves­bolt­ban és köny­ves websho­pon.

*
Iro­dal­mi ren­dezvények: hála Is­ten­nek, sok volt belőlük. Jó az, hogy az Eiro­da­lom.ro-t is működtető Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány a szűkülő források el­lenére is meg tud­ta tar­ta­ni ha­gyományos októberi díjátadó ünnepségét, Életmű-díjat (Gálfal­vi Zsolt), Hídverő-díjat (Me­zey Ka­ta­lin), és EMIA-díja­kat (Bogdán László, Koz­ma Mária, Var­ga Gábor) tu­dott ki­osz­ta­ni. Az alapítványt (és általában az erdélyi iro­dal­mat) ugyan­ak­kor csapás is érte: Egyed Péter fájdal­mas halála. (Az év sok vesz­teséget ho­zott: Bréda Fe­renc, Jan­csik Pál, Horváth An­dor, Kántor La­jos, Kányádi Sándor, Zu­dor János)
Az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája számos népszerű ren­dezvénnyel ked­ves­ke­dett tagsága számára (és nem csupán): far­san­gi, költészet napi, próza-napi fel­ol­vasások, tábor, kikötő, stb. Év végén a szer­ve­zet újraválasz­tot­ta Karácso­nyi Zsolt elnököt, aki a lendület meg­tartását ígérte. És igen, ismét volt Szárhe­gyi Írótábor, Kántor-Láng ki­vesézéssel, díjátadóval: e ren­dezvény a maga kétévi rotációsságával sajátos üte­met ad az erdélyi ma­gyar iro­da­lom­nak.
A Romániai Írók Szövetsége is ak­ti­vizált ma­gyar vo­nat­kozásban is: a ko­lozsvári fiókszer­ve­zet is átad­ta díjait, a ma­rosvásárhe­lyi pe­dig díjátadóval egy­bekötött kon­fe­ren­ciát szer­ve­zett meg­ala­kulásának 50. évfor­dulója tisz­te­letére.
És igen, vásárok! A nagy­szabású ma­rosvásárhe­lyi könyvvásár tény­leg iránytűként szolgál, és dicsére­te­sen össze­kap­csol­ja az erdélyi iro­dal­mat az anya­országi­val, ugyan­ak­kor a csíksze­re­dai könyvvásár is kezd tényezővé válni, las­san máso­dik pólussá, újabb fókusz­ponttá válik, mely­re a szak­ma (kiadók, szerzők), és a közönség is készül. Azt mond­hat­juk, hogy intézményes szin­ten egy­re job­ban szer­ve­zett az erdélyi iro­da­lom, bár le­het, ez nem lesz elég az ol­vasók megszólítására. De ne legyünk kis­hitűek: az al­kotók számára az ösztöndíjak, a kiadók számára könyv­ki­adási támo­gatások nagy segítséget je­len­te­nek, esélyt a létezésre.

Hogy ne csak po­zitívu­mokról számol­jak be: számom­ra a 2018-as év egyet­len számot­tevő csalódása az volt, hogy le­egyez­tettünk egy mai­les in­terjút Papp Sándor Zsig­mond­dal Gyűlölet c. könyve kapcsán, el is küld­tem neki a kérdése­ket, s bár több rend­ben ígérte, hogy megvála­szol­ja azo­kat, végül az in­terjú el­ma­radt. Pe­dig sze­rin­tem az Eiro­da­lom ol­vasói is kíváncsi­ak let­tek vol­na a regény hátterére (is). Le­het, rosszmájú va­gyok, (vagy téve­dek), de úgy tűnik, Bu­da­pest­re átérve már nem olyan fon­to­sak az erdélyi ol­vasók…

S hogy mit várok 2019-től? További köze­ledést az erdélyi és anya­országi iro­da­lom között, a könyv­ter­jesztői hálózat fejlődését, a romániai-ma­gyar­országi páros kiadások gya­ko­ribbá válását, mert ez­zel el­kerülhetők lennének afféle anomáliák, mint például Vida Gábor Egy da­dogás története c. könyve esetében: hogy bár a szerző Ma­rosvásárhe­lyen él, kötetét, mi­vel az ma­gyar­országi kiadónál je­lent meg, és a szak­mai/​ol­vasói si­ker­nek köszönhetően (túlságo­san) jól fo­gyott, alig le­he­tett Erdély­ben megvásárol­ni. És vice ver­sa: azt is várom, hogy több erdélyi kiadó könyve le­gyen Ma­gyar­országon is tisz­tessége­sen ter­jeszt­ve, hogy ekképp szűnjön meg va­la­me­lyest az „agy­elszívás”, az a je­lenség, hogy az erdélyi szerzők többsége is ma­gyar­országi kiadóhoz igyek­szik.
Remélem még, hm: az idén nyolc­van éves Szilágyi István jó ide­je em­le­ge­tett új regényének elkészülését, meg­je­lenését. S úgy általában véve: derűlátó va­gyok iro­dal­mi­ce (is). eirodalom.ro

1 2 3 17