lato8270120

Harmincéves a Látó

Különleges Irodalmi Játékokra hívta legutóbb olvasóit a Látó szépirodalmi folyóirat. A marosvásárhelyi lap 106. író-olvasó találkozóján ezúttal a folyóirat szerkesztői saját magukat ünnepelték – joggal. 30 éve jött létre a lap, az egykori Igaz Szó utódja, ez alkalomból várták a közönséget a Bernády Házba, ahol a folyóirat egykori és mai szerkesztői beszélgettek az elmúlt három évtizedről, valamint bemutatták az évforduló alkalmából készült ünnepi lapszámot is. Az eddigi, tízévenként megünnepelt évfordulóktól eltérően ezúttal a magyar kultúra napjára időzítették a találkozót, amelyen a Látó jelenlegi szerkesztői – Vida Gábor főszerkesztő, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Demény Péter és Szabó Róbert Csaba – mellett Gálfalvi György, a lap egykori főszerkesztője volt jelen. Markó Béla, a Látó további, egykori főszerkesztője igazoltan hiányzott az eseményről.

 

A szerda délutáni találkozón Vida Gábor üdvözölte a megjelenteket.

– Január 22-e a magyar kultúra napja. 1823-ban Kölcsey Ferenc ekkor véglegesítette a Himnusz kéziratát. Érdekes vers, mert annak idején Kölcsey nem himnusznak szánta, de a közhangulat, a civil társadalom, a különböző egyletek, akadémiák stb. nagyon melléálltak, és nemzeti ének lett belőle. Ha valamit a civil társadalom elkezd jól csinálni, a mögé a hatóság vagy odaáll, vagy elveszi azt. Az is érdekes, hogy amióta megszületett, a Himnuszt nem „váltották le”. Más nemzetek nem voltak ilyen szerencsések. Igaz, sokáig nem volt szabad énekelni, utána pedig egy kicsit túl sokat is énekeltük. De amikor a nyáron eszünkbe jutott, hogy harmincéves lesz a Látó, és ezt meg kellene ünnepelni, akkor eldöntöttük: az ünneplést összekapcsoljuk a magyar kultúra napjával. Tavaly júliusban legalább ötven költőt, írót kértem meg, hogy írjanak valamit az ünnepi lapszámba, ami ehhez kapcsolódik. És írtak. Majdnem akkora lett a lapszám terjedelme, mint amit terveztünk: 116 oldal, négy oldallal több a szokásosnál. Ma nem mi adunk, hanem mi kapunk „nívódíjat”, amit Önök, az olvasóink adnak nekünk. Köszöntöm a szerzőket, az olvasókat, a kritikusokat, a figyelmeseket, a látókat, akik jelen vannak ebben a történetben. Amikor tízévesek, majd húszévesek voltunk, decemberben ünnepeltünk, mert akkor arról beszéltünk, ami volt. Most arról szeretnénk beszélni, hogy mi lesz majd. Sokan mondják, hogy Marosvásárhelyen jelenik meg a Látó, a kortárs magyar irodalom egyik legjobb folyóirata. Mégis, Gálfalvi György az egyetlen vásárhelyi születésű szerkesztőnk. És most minden kollégámnak felteszek egy irritáló kérdést, aztán mindenki felolvas.

– Mint jó marosvásárhelyi ember, ezt a sok nem vásárhelyit hogy gyűjtötted be a szerkesztőségbe? – kérdezte elsőként Gálfalvi Györgytől Vida Gábor.

– Legszívesebben anekdotákkal fejezem ki magam, de most elmondom: könnyű volt, mert a vásárhelyieket ismertem, titeket pedig nem. Úgy gondoltam, hogy ebből valami jó is kisülhet. Ha vásárhelyieket hívtam volna, tudom, hogy kitől mire számíthatok, de annak nem biztos, hogy a lap is hasznát vette volna. Legszívesebben Szőcs Kálmánt vettem volna fel, aki az egyik legjobb barátom volt, de ő másképp döntött, és nem várta ki, amíg győz majd a jó. Dokumentum van róla, 1987-től szerepel a szekuritátés dossziémban vádpontként, hogy Markó Bélával fel akarunk venni egy székelykeresztúri tanárt, aki mellett minden érvet felhoztunk, de a főszerkesztőnk jelentette, hogy az egy nacionalista, aki az engedélye nélkül Magyarországon jelentetett meg verset. Úgy hívják, Kovács András Ferenc. A dossziémban az utolsó feljegyzés 1989. december 10-ről szól. Akkor a konyhában (ott is volt lehallgató) közöltem a feleségemmel, hogy mégis sikerült Andrást felvenni, igaz, nem hozzánk, hanem a színiakadémiára. Ott a dosszié szélén a megjegyzés: ,,Rusu elvtárs, kérem, azonnal akadályozzák meg a felvételét”. Láng Zsoltot KAF hozta, de az egyik dossziémban benne van: régebbről terveztük, hogy a prózarovathoz felvegyük. Vida Gábor döntéskényszerbe hozott, mert volt egy helyünk, rá több pályázóval. Két ember került szóba, akik jelezték, hogy jönnének ugyan, de nem pályáztak. Az egyik Vida Gábor volt, a másik Kelemen Hunor. Meghívtam mindkettőjüket külön az almafa alá, a szokásos helyemre, ahol egy-egy pohár bor mellett elbeszélgettem velük. Így döntöttem Vida Gábor mellett. Nagyon jó, hogy Kelemen Hunor is megtalálta a maga pályáját, én sok sikert kívánok neki, és magunknak is. Demény Péter már a ‘90-es években is szóba került, de akkor még nem jött el Kolozsvárról. Szabó Róbert Csaba A Hét szerkesztője volt, olvastam a recenzióit, láttam, hogy egy érdeklődő természetű ember, akinek volt egy másik óriási előnye: tudott gépelni. Nevetségesnek hangzik, de Székely János úgy ment nyugdíjba, hogy egy betűt nem tudott tovább gépelni. Sajnos ebben én is nagyon hasonlítottam rá, rühelltem a számítógépet. E képessége miatt szent csodálattal néztem Robira, így vettük fel. Annak idején Markó és én is tudtunk közbenjárni, lakást szerezni KAF-nak, Markónak. Láng Zsoltnak is sikerült – hatalmas élmény volt, hogy a szerkesztőtársaknak tudtunk lakást biztosítani. Vénségemre megszerettem a szülővárosomat, remélem, ti is megszerettétek.

– Mit keresel te itt, hogy engedtek el Kolozsvárról? – szólt a kérdés Demény Péterhez.

– A kérdéstől felálltam. Mindent, ami addig megtörtént velem, ott-hagytam az első életemben Kolozsváron, most már csak a lányom az egyetlen kapocs. A szerelem hozott ide. Utólag azt mondom, jól sikerült – azért is, mert rájöttem, hogy a magyar a világ legerkölcsösebb népe, akik egy válás miatt hihetetlen tekinteteket tudnak hozzám vágni. Kolozsváron még közelibb tekinteteket vágtak volna hozzám, Marosvásárhelyen barátaim vannak. De még idegen vagyok ebben a városban, hátha megszeretem idővel. Kolozsvár mély nyomokban él bennem, de erről nem szeretnék beszélni. Végül 2008-ban kerültem a Látóhoz, KAF meghívására.

– Szabó Róbert Csaba, te A Hét munkatársa voltál azelőtt. A Látónál akkor még nem volt digitális korszak, de a digitalizálás, a honlap akkor kezdődött, a te munkád volt. Hogyan látod, mi volt akkor a jövő, és mi lett belőle?

– A lap szerkesztői gondolták, hogy értek az internethez, ezért rám bízták a honlap elkészítését 2005–2006 körül. Hamar meglett, utána már csak folyamatosan fel kellett tölteni az anyagokat. A netes szerkesztés mellett lassan én is belefolytam a munkába, ami egy folyóirat körül kialakul. Fontos egy írói holdudvart fenntartani és megmutatni, hogy milyenek a szerzőink. Ezért kezdtük el szer-vezni a Látó Irodalmi Játékokat. Nem mi találtuk ki, az Igaz Szónál annak idején ezt nagyon szépen csinálták. Mi csak tovább vittük, és volt olyan év is, amelyben harminc irodalmi találkozót szerveztünk. Ezekre lehetett pályázni, de az idén nem kaptunk támogatást. Ezért is szervezzük a Látó-tábort szülőfalumban, Szilágybagoson. Főleg fiatalokat hívunk meg, és bár szűkösek az anyagi körülményeink, fenntartjuk és csináljuk. A falu is nagyon szeret minket. A digitális világ nagyon fontos, a Facebook-oldalunkon 3200 követőnk van, több bejegyzésünkkel is előfordult, hogy 24 óra alatt 10.000-en olvasták. A jövőt valahogy így kell elképzelni – mondta Szabó Róbert Csaba, majd felolvasta a Vida Gábor szövegét, Vida pedig a Szabó Róbert Csabáét.

Kovács András Ferenc, a lap jelenlegi szerkesztője, volt főszerkesztője a beszélgetés során felmerült gondolati költészetről, majd a szerkesztői munkáról szólt röviden: – Egy szerkesztő nagyon sokat töpreng, de keveset gondol-kodik, egy főszerkesztő pláne. Elhoztam ide az 1989. decemberi Igaz Szót, ami kis változtatások után már Látóként jelent meg. A mostani számban közöljük az akkori beköszöntőt. A nyolcvanas években volt egy mindenki által ismert vásárhelyi barátunk, Tompa Gábor, a rendező és költő. Most két szonettet olvasok fel tőle. Az ünnepi számban 19 vers van, közülük még kettőt olvasok fel: egy saját és egy Parti Nagy Lajos-verset – mondta KAF a jó hangulatú, számos anekdotával, történettel gazdagított beszélgetés során, amelynek közjátékaként mindegyik szerkesztő felolvasott egy-egy rövidprózát vagy verset, legtöbbjük a legutóbbi, a folyóirat harminc éve előtt tisztelgő lapszámból. (Népújság)

 

vargav240120

Kié a Vargaváros?

A Fekete Vincéé természetesen. És a Markó Béláé. Meg sok más emberé, aki Kézdivásárhelyhez kötődik. De nem csak. Tágabb a kör. Mert egyértelmű ugyan, hogy Vargavárost az egykori Kézdiszék udvarteres, patinás székhelyével azonosítjuk, de a távolabb lakó székely emberek, mi, erdélyi magyarok is azonosulhatunk a verskötetben foglaltakkal. A könyv a Magvető Kiadó újdonsága, híre hamar eljutott Marosvásárhelyre. Január 16-án a szerző is a vásárhelyi közönség elé állt a Bernády Házban, és Markó Bélával beszélgetett kötete létrejöttéről, sajátosságairól, a mai és mindenkori székelyekről. Az érdekes, gondolatgazdag párbeszéd lírai mozzanatokkal dúsítva érzékeltette a könyv érzelmi, hangulati telítettségét. A kiadvány majdnem száz verséből szólaltatott meg néhányat nagy empátiával Gáspárik Attila színművész, és felolvasott egy hosszabbat a költő is.

„Adott egy város és vidéke: Kézdivásárhely a maga történeteivel és tereivel, tradícióival és titkaival. A hely és az idő mitológiája köré íródik Fekete Vince epikus-ironikus lírai körpanorámája, amely gyűjtőlencseként fogja be nem csupán e térség megannyi érzéki részletét és gazdagságát, hanem működésében és ereje teljében mutatja Fekete Vince költészetét, a drónperspektíva tágulását, a költői nyelv felszabadulását. A Székelyföldön élő költő, Fekete Vince új kötete kalandos kirándulás, különleges szintézise az archaikusnak és a posztmodernnek, egymás mellé kerülnek a hiedelmek, a legendák, az idézetek és a források. »Árvalányhaj nyílik mindenik ablakban./ A házak mind kürtőskalácsból vannak.« A költő a talált tárgy(ak)at pedig nekünk adja tovább. A Vargaváros a magyar költészettörténetben nagy hagyománnyal bíró, az epikára nyitó, a balladák felé mélyülő szerelmes földrajz újabb szép példája” – ezt olvashatják a kötet hátoldalán az érdeklődők. Ennyi is felkeltheti a figyelmüket. A két kézdivásárhelyi lírikus eszmecseréje nyilván konkrétabb, és a közös élményvilágból fakadón lényegretörőbb volt.

Markó Béla méltatásából már az elején kiderült, hogy mindkettőjük szülővárosa Kézdivásárhely, lakóhelyük is volt a népszerű háromszéki város és környéke, számos meghatározó élményt szereztek ott, Kézdipolyán, illetve Kézdiszentkereszt különösen gazdagon kínált ilyesmiket mindkettőjüknek. Ez az erőteljes élményvilág köszön vissza a Vargaváros közel háromszáz oldaláról. Sok érzelem feszíti, izzítja ezeket a prózára hajló, szokványosnak egyáltalán nem nevezhető verseket. Markó úgy véli, hogy ezek így együtt külön entitást képeznek, és újra azt bizonyítják, hogy Fekete érzelmes költő. Szeretet és harag, düh, irónia és humor árad a könyvből. Miközben már-már mérnökileg megszerkesztettnek tekinthető a mintegy tíz éve készülő kötet. A költő ezt a szerkesztési leleményt részletezte is, drónperspektívából szemléltetve a versciklusok elhelyezését, a jól megfontolt elkülönüléseket és átfedéseket. Nem a mai, nem a tegnapi város volt az ihletője, több mint egy évszázadot ölel át a versgyűjtemény, amely azt tükrözi, benne hogyan él a település, amelyet a vargák és a többi mesteremberek tettek olyanná, amilyen, ekképpen vált szerethetővé, ihlető hellyé. Sok helyi, székely szót, kifejezést épített be a versekbe, ezek természetszerűleg szervesültek az összképbe. Az sem baj, ha egyikkel-másikkal nincsenek tisztában a távolabbi tájakon élő olvasók. Amúgy is sok sztereotípia kering a székelyekről, mondta a vendég, és lendületes felolvasással be is mutatott egy csokorra valót belőlük a jó hangulatú, emlékezetes esten. (Népújság)

szil

Nyolcadik alkalommal adták át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat

Nyolcadik alkalommal jutalmazta szerdán az RMDSZ azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kulturális értékek létrehozásához, megismertetéséhez és átörökítéséhez hozzájárultak. Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat a magyar kultúra napján adták át Kolozsváron: Tompa Gábor színházigazgató, rendező, Lövétei Lázár László költő, Ujvárossy László grafikus részesült a kitüntetésben. Emellett Szilágyi István írót a Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány Erdélyért Életműdíjjal méltányolta. „Állandó kérdezésre, kételkedésre, a megismerés vágyára, kíváncsiságra, nyitottságra, a másság befogadására és elfogadására biztat bennünket Tompa Gábor, Lövétei Lázár László, Ujvárossy László és Szilágyi István is” – jellemezte a művészeket a sétatéri Kaszinóban tartott díjátadon az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Hegedüs Csilla szavai szerint az alkotás szabadságát elvenni bűn, ezért nem mondják meg politikusokként, hogy „merre van az előre az erdélyi magyar kultúrában”, ezért nem szabnak irányt, nem osztanak ki feladatokat, hanem annál inkább: a Communitas Alapítványon keresztül alázattal támogatják az alkotókat. „A mi feladatunk segíteni ízig-vérig megélni a szabadságot” – hangsúlyozta a kultúráért felelős ügyvezető alelnök. Elmondása szerint 30 évvel a kommunizmus bukása után „a művészet szabadságának, a kritikának, a különvéleménynek, a görbe tükörnek” volt az ünnepnapja a díjátadó gála.

Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezetője hozzáfűzte, a díjazottak nem csupán a kultúra, hanem a magas minőségű kultúra alkotói. „Minőségi és igényes kultúrává pedig attól válik, hogy annak fogyasztói is legalább annyira igényesek” – érvelt kijelentése mellett. Amint a Kós Károly Akadémia Alapítványt vezető Markó Béla elmondta: a díj értékét nem az adja, hogy azt kik ítélik oda, hanem az, hogy eddig kik kapták meg. Szilágyi István az ötödik, aki átvehette az életműdíjat, előtte Kántor Lajos irodalomtörténész, Egyed Ákos történész, Csíki Boldizsár zeneszerző és Dávid Gyula irodalomtörténész kapta meg az elismerést – tette hozzá. A Szilágyi Istvánt méltató Karácsonyi Zsolt, a Helikon folyóirat főszerkesztője kijelentette: Szilágyi István műveiben a lélek megmaradása a kérdés. Az író újra és újra azokat a kérdéseket járja körül, amelyek időkön, emberéleteken túliak.

Tompa Gábor színházigazgatót és rendezőt, aki előadóművészet kategóriában kapott kitüntetést, Kelemen Hunor szövetségi elnök méltatta. „Bátran elmondhatjuk, hogy Tompa Gábor korszakváltó és korszakalkotó művész”, emelte ki. Hozzátette, „világszemléletét és rendezői, művészi látásmódját a családi vonatkozások mellett jelentősen meghatározta az, hogy nemcsak két kultúra találkozópontján született, él és tanult, hanem az is, hogy mindkettőben otthonosan mozog” – fogalmazott a politikus. Tompa Gábor szerinte képes a megújulásra, nem olcsón szórakoztat, nem előre legyártott magyarázatokat rág a nézők szájába, hanem sajátos stílusában gondolkodásra késztet, hiszen a világba vetett ember létkérdéseivel foglalkozik, így az értelmezést mindig a közönségre bízza.

Az irodalom kategóriában díjazott Lövétei Lázár László költőt méltatva Markó Béla kijelentette: költészete késélen egyensúlyozik a pátosz és irónia közt. Szerinte Lövétei Lázár László alkalmi verseit „ugyanaz az úr rendelte, aki minket idevezetett”. “Olyan poeta doctus, aki tudja, hogy ezeken a pásztori tájakon évszázadokkal ezelőtt sem csak a bibliaforgatáshoz, hanem ahogy mondani szokás, az ekeszarvához is hozzászoktak a prédikátorok. Igen, nem véletlen a harag a legújabb könyvcímben. Lövéteiben is harag dúl az elveszett harmónia, az elveszett erdélyi világegész miatt. Ha úgy tetszik, az egyszer már meglelt, aztán ismét elveszített erdélyi egyetemesség nosztalgiáját is hordozzák ezek a virtuóz költemények” – méltatta a díjazottat Markó.

A képzőművészet kategóriában díjazott Ujvárossy László grafikus méltatásában Kolozsi Tibor szobrász azt is megemlítette, hogy a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) Ujvárossy hozta létre a máig egyetlen magyar nyelvű képzőművészeti szakot Romániában. “A képmánia hobbijának engedve, fiatalkori bezártságát kárpótolva, nyaranta kulturális turizmust folytatott Európa legnagyobb múzeumaiban. A Velencei Képzőművészeti Biennáléról és a Párizsi Kortársművészeti Seregszemléről rendszeresen beszámolt a Várad művészeti lapban. 1980 óta szerepel romániai, 1990 után magyarországi és nemzetközi grafikai biennálékon, valamint egyéb szakmai kiállításokon. Az elmúlt években tíz egyéni tárlata volt” – sorolta Kolozsi Tibor.

A Szilágyi Istvánt méltató Karácsonyi Zsolt, a Helikon folyóirat főszerkesztője kijelentette: műveiben a lélek megmaradása a kérdés. Az író újra és újra azokat a kérdéseket járja körül, amelyek időkön, emberéleteken túliak. „Szilágyi István a távoli, vagy nem is olyan távoli múltban játszódó, apró kontinensünkön is túlsugárzó regényei minden esetben hozzánk, a mindenkori, az éppen jelenlegi olvasókhoz, „jámbor vadakhoz” szólnak, hiszen hollóidők bármikor fölénk terjeszthetik szárnyaikat, korántsem szimbolikus értelemben” – fogalmazott a Helikon főszerkesztője. Az est további részében Bogdán Zsolt kolozsvári színművész mutatta be A magyar nyelv története című, Bartis Attila szövegeiből készített előadását. (maszol.ro)

 

thumbnail

Fekete Vince könyvbemutatója a Bernády Házban

Fekete Vince „Vargaváros” című verseskötetét mutatják be január 16-án, csütörtökön 17 órától Marosvásárhelyen a Bernády Házban (Horea u. 6. sz). A Magvető Kiadónál megjelent kötetet bemutatja és a szerzővel beszélget Markó Béla költő. Az eseményen közreműködik Gáspárik Attila színművész.

400e9e39bbe82a198f3d7fc97a1fb03a_XL

Átadták a Látó nívódíjait

Hu­szon­nyol­ca­dik al­ka­lom­mal osz­tot­ta ki a Látó szépiro­dal­mi folyóirat szer­kesztősége a lap­ban pub­likált szerzők közül válo­gat­va évzáró nívódíjait 2019. de­cem­ber 14-ikén, szom­ba­ton. Hu­szonhét év alatt több, mint 70 al­kotó ve­het­te át a vers, próza, esszé és debüt ka­tegóriában az el­is­merést. A nívódíj idéntől az 1000 dollárral járó Jac­ko­vics-díjjal bővül, amit a leg­jobb dráma szerzőjének oszt ki a szer­kesztőség.
2019-ben Kántor Péter (vers), Kész Or­so­lya (kri­ti­ka), Ma­gyary Ágnes (próza), Tófal­vi Zsely­ke (debüt) ve­het­te át a díjjal járó pénz­ju­tal­mat. A Jac­ko­vics-díj idei nyer­te­se: Ay­han Gökhan.

Három új taggal bővült a Romániai Írók Szövetségének Marosvásárhelyi Fiókja

A Romániai Írók Szövetségének országos Vezető Tanácsa december 4-i ülésén jóváhagyta többek közt Nagy Miklós Kund, Szabó Róbert Csaba és Szenkovics Enikő tagfelvételét, akik a Marosvásárhelyi Fiókhoz tartoznak.

Nagy Miklós Kund erdélyi magyar szerkesztő, művészeti író, műfordító, esszéró. Számos antológiában, tanulmánykötetben, művészeti és fotóalbumban olvashatók esszéi. Több mint harminc könyve jelent meg, irodalomtörténeti, képzőművészeti, színházi kötetek, antológiák szerzője, szerkesztője. Munkásságáért számos rangos díjat és elismerést kapott.

Szabó Róbert Csaba író, szerkesztő,  20042005 között A Hét munkatársaként dolgozott, 2005-től a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, hét prózakötet szerzője.

Szenkovics Enikő eddigi munkásságát és érdeklődési irányát két forrásnyelv határozta meg, mind a román, mind a német irodalom köréből készített műfordításokat. Hosszú ideje gondos és figyelmes fordítója az erdélyi német irodalomnak, fordításain keresztül a magyar olvasó átfogó képet kaphat a romániai németség szépirodalmából.

 

hir_4144

Markó Béla Zelk Zoltán-díjas

Markó Béla nyerte el az idei Zelk Zoltán-díjat. Erről a díj kuratóriuma, Forgó Zsuzsa, Bazsányi Sándor és Kántor Péter döntött. Az elismerést Markó Béla december 4-én, szerdán a budapesti Fúgában tartott díjátadó ünnepségen vette át. Laudációt mondott Bazsányi Sándor irodalomkritikus, az eseményen Fekete Ernő színművész Zelk Zoltán-verseket mondott.

A Zelk Zoltán-díjat 2000-ben alapította a magyarországi Zelk Zoltán Alapítvány.

Az alapítvány célja, hogy mind erkölcsi, mind anyagi értelemben segítse a költők munkáját és irodalmi, művészeti tevékenységét a már meglévő irodalmi és művészeti értékek megőrzése és gyarapítása érdekében. Az alapítvány kuratóriuma évente egy alkalommal, minden év decemberében, Zelk Zoltán születésnapja (december 18.) környékén adja át a Zelk Zoltán-díjat egy arra érdemesnek tartott költő részére a Petőfi Irodalmi Múzeumban.

A díj kuratóriuma: Forgó Zsuzsa, Kántor Péter költő, műfordító, Bazsányi Sándor, kritikus, irodalomtörténész. Korábbi kurátorok: Ágh István költő, író, műfordító és Takács Zsuzsa költő, író, műfordító.

Az eddigi díjazottak:

2000 – Borbély Szilárd; 2001 – Kemény István; 2002 – Poós Zoltán; 2003 – Csengery Kristóf; 2004 – Szabó T. Anna; 2005 – Jász Attila; 2006 – Acsai Roland; 2007 – G. István László; 2008 – Jónás Tamás; 2009 – Villányi László; 2010 – Győrffy Ákos; 2011 – Varga Mátyás; 2012 (nem adták ki); 2013 – László Noémi; 2014 – Fehér Renátó; 2015 – Dékány Dávid; 2016 – Kőrizs Imre; 2017 – Krusovszky Dénes; 2018 – Sajó László.

d835324776e224448fa0e9a6cc0094b1_XL

Kányádi Sándor: távolságok és közelítések

No­vem­ber 12-én a Ko­lozsváron a Vallássza­badság háza adott ott­hont a ,,macht nichts mond­ta ha­lot tak nap­ja van’’. Közelítések Kányádi Sándor Ha­lot­tak nap­ja Bécsben című verséhez kötet értel­mezésbe­mu­tatójának. A kötet 2019-ben je­lent meg a Lec­tor Kiadó és Szépiro­dal­mi Fi­gyelő Alapítvány közös kiadásában, Kor­pa Tamás szer­kesztésében.

Az es­ten Codău An­namária, Gálfal­vi Ágnes, Markó Béla, Sánta Miriám, va­la­mint Kor­pa Tamás, a szer­kesztő gon­do­la­ta­it hall­hat­tuk.
A beszélgetést Codău An­namária, a kötet egyik szerzője mo­derálta, aki fel­ve­zetőjében a mű többes ol­va­sa­ti le­hetőségeiről beszélt, így például az iro­da­lomtörténeti és ̴ elméleti megközelítésekről, a személyes és az ob­jektív hangvételről, va­la­mint az ,,emléktárgy’’ jel­legről is.
Ezt követően Kor­pa Tamás a kötet mögötti kon­cep­cióról beszélt: az értel­mezések először on­line felüle­ten, a SZI­FOn­line-on je­len­tek meg számos, ad­dig akár is­me­ret­len portréfotó kíséretében. Az értel­mezéskötet egy­faj­ta pro­jektként valósult meg, mely­nek célja egy rend­hagyó, sokrétű meg­emlékezés Kányádi Sándorról. A szer­kesztő el­mond­ta, körülbelül húsz írót, iro­da­lom­tudóst, fi­a­tal erdélyi és ma­gyar­országi kri­ti­kust ke­re­sett fel, hogy a le­hető legkülönbözőbb megközelítések szület­hes­se­nek a Kányádi-versről. Mint­egy tu­da­tos ,,területi – ge­nerációs – világnézeti szórásban’’ gon­dol­kod­va szüle­tett meg végül ti­zenöt értel­mezés, amint azt később Gálfal­vi Ágnes is hangsúly­oz­ta, aki a Lec­tor Kiadó képvi­se­letében volt je­len, és a Kányádi-portréfotók történetét is­mer­tet­te rövi­den.
A kötet­be­li szerzők közül Markó Bélát és Sánta Miriámot kérdez­het­te a mo­derátor, aki első körkérdésként az írás körüli nehézségek­re, ,,küzködésre’’, va­la­mint Kányádi szerzőkre és munkájuk­ra tett hatására fókuszált. Markó Béla elsősor­ban iden­titásversként közelítet­te meg az ere­de­ti művet, olyan problémákon gon­dol­kod­va, mint az ide­genség és ott­ho­nosság, ott­hon­ta­lanság, az ott­hon­ban érzett ide­genség, dia­lo­gi­kus vi­szony­ban más közis­mert költőkkel és költemények­kel, mint egyes Dsi­da-ver­sek, Áprily munkássága vagy Szilágyi Do­mo­kos Bartók Ame­rikában című al­kotása. Markó Béla ki­fej­tet­te továbbá, számára fon­tos as­pek­tus a ge­nerációs közelítés, an­nak vizsgálata, ho­gyan állja ki a ,,próbát’’ Kányádi költésze­te olyan ese­tek­ben, ami­kor közte és értel­mezői között nin­cse­nek ta­pasz­ta­la­ti élmények.
Amint az ki­derült, Sánta Miriám ,,vérme­sen ta­nulmánygyűlölő periódusában’’ kap­ta a felkérést, így esszéisz­ti­ku­san közelített a műhöz, amely elsősor­ban zsi­ge­ri élménye­ket és na­gyon in­tenzív nyel­vi világot kínált számára. Miriám ki­emel­te a re­a­litás komp­le­xitását, azt, hogy Kányádi ver­se(i) meg­tanít(anak) újból érez­ni, s in­ten­zitásban ha­sonlítható(ak) ah­hoz, ami­kor va­la­ki leküzdi a pánik­ro­hamát. Az alap­szöveg­gel való kap­cso­latára egy rá ha­gyományo­zott köny­vet ho­zott, amely­ben cenzúrázott sza­ka­szok kézírásos újra­al­kotására talált.
Kap­csolódva a távolság és személyesség értel­mezések­be­li érzékel­hetőségéhez, va­la­mint a széttartó és eltérő indíttatású hangvéte­lek­hez Kor­pa Tamás példaként emel­te ki Ber­tha Zoltán és Ba­logh Gergő Kányádi-közelítéseit, ame­lyek an­gol fordításo­kat és nyelv­hely­ze­tet vizsgálva ugyan­oda fu­tot­tak ki, a kölcsönzések és cserék ki­emelésére, a nyel­vi széthúzásra. Továbbá a sokrétű kom­mentárok egyi­keként emel­te ki a Kon­koly Dánielét, aki a szerzői hang­ra kérde­zett rá, a hangzó vers(mondás) írott variánsra tett hatását, a ver­ba­litás – rögzítés eltéréseit vizsgálva.
Hall­hat­tunk ke­let-európaiságról és európaiságról, iro­dal­mi ,,ak­ti­viz­musról’’, azaz a mond­hatóság, a közös gon­dol­kodás és a különböző szem­pontú megközelítések je­lentőségéről, va­la­mint arról, hogy az igazán nagyívű al­kotások­ban fel­lel­hető egy olyan réteg, amely túlmu­tat a ra­ci­onális és szak­mai megközelítésen, amint azt Sánta Miriámhoz kap­csolódva a mo­derátor is meg­erősítet­te, ilyen­formán is tovább­gon­dol­va a személyes érin­tettség kérdését.
Zárókörként a beszélgetés résztvevői egyen-egyenként ki­han­gosították, mi adja számuk­ra Kányádi költészetének je­lentőségét és hi­te­lességét. Sánta Miriám az in­tenzív nyel­vet, Gálfal­vi Ágnes a rek­vi­em­szerűség és ze­ne­iség iz­gal­ma­it emel­te ki, utal­va KAF Rek­vi­em cim­ba­lom­ra című al­kotására is. Markó Béla számára na­gyon je­lentős a Kányádi-művek­ben vissza-visszatérő ,,mi lesz velünk?’’-kérdés, az egyéni és közösségi létet érintő és bon­col­gató jel­legű költészet. Kor­pa Tamás pe­dig az első sza­kasz har­ma­dik részének zárósorát idézte: ,,kit érde­kel hogy erre jártál’’, mely­re mint­egy vála­szul be­emel­te Codău An­namária értel­mezésrészletét: ,,Hogy­ne érde­kel­ne, hogy erre jártál.’’
A kötet­be­mu­tató han­gu­la­ta, amely meg­en­ged­te a szak­mai, bölcsész megközelítések mel­lett a személyes hang és érin­tettség je­lenlétét is, fel­kelt­het­te a je­lenlévők érdeklődését mind a sokféle értel­mezések, mind az alap­szöveg vizsgálatára, ugyan­ak­kor hangsúly­oz­ta a bátor, akár ra­ci­o­na­litáson túlmenő értel­mezéskísérle­tek re­le­van­ciáját és lénye­giségét.

Hazám-díjjal tüntették ki Dávid Gyula irodalomtörténészt

davidgyula_

Dávid Gyula irodalomtörténész, Fischer Ádám karmester, Kulka János színművész, Losonczi Ágnes szociológus, Németh Miklós közgazdász, politikus, Parti Nagy Lajos költő és Radnóti Zsuzsa dramaturg nyerték el idén a Hazám-díjat. A XXI. Század Társaság elismerését szombaton adták át Budapesten, írja az MTI. A Hazám-díj kuratóriumának elnöke Vámos Tibor akadémikus. A kuratórium további tagjai: Ágh Attila politológus, Gönczöl Katalin kriminológus, Romsics Ignác történész, Tompa Andrea író, színikritikus, Varga Gyula közgazdász, valamint a a XXI. Század Társaság elnöke, Kocsis András Sándor.

Az indoklás szerint Dávid Gyula irodalomtörténész, szerkesztő, műfordító szülőföldje magyar irodalmának ápolásával, tudományos tevékenységével érdemelte ki a díjat. Fischer Ádám karmester szerte a világban az egyetemes zenekultúra és a magyar zene üzenetét hirdeti. Kulka János színművész sokoldalú és kimagasló művészi teljesítményért, Losonczi Ágnes szociológus tudományos munkájáért kapta meg az elismerést. MTI

 

Bolyai – párbajjelenetet megidézve mutatták be Láng Zsolt regényét a könyvvásáron

lang_zsolt_bolyai_barbocz_zsolt

„Tompa Andrea Omertája óta nem volt olyan magyar olvasmányélményem, mint a Bolyai, nem akartam letenni” – így vezette fel Láng Zsolt új regényét Sárközy Bence, a Jelenkor Kiadó igazgatója a 25. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár keretében tartott pénteki könyvbemutatón. Nem tudom, hogy a Teleki Téka Bolyai múzeumában szervezett pénteki kulturális eseményen jelen lévő több tucatnyi érdeklődő közül hányan olvasták a Bolyait, de azt jól jelzi, hogy nemcsak a szerző, hanem a „címszereplő matematikusgyerek” is óriási népszerűségnek örvend Marosvásárhelyen. A Bolyaiak városának híressége legalább akkora zseni volt, mint Albert Einstein, mégis elfeledték, eltörpült az apját övező (el)ismertségben.

Pontosabban nincs elfelejtve, csak keveset tudnak Bolyai Jánosról abban a városban (is), amely büszke rá. Nyilván, nem azt várja el senki az utókortól, hogy tudjon arról, hogy a Kulin György által 1937. november 26-án felfedezett kisbolygó szinte Bolyai János nevét kapta, aztán végül a Farkaséra keresztelték. Vagy azt, hogy a tizennégy holdkráter közül egyik a Bolyai János nevet viseli (egy másik a szintén matematikus Neumann János nevét).

Vagy azt, hogy az ő felfedezése nélkül nem lehetne orbitális pályára állítani az űrszondákat. De talán többnek kellett volna maradnia a kollektív emlékezetben az Appendix szerzőjéről, aki ezt írja apjának: „Mihelyt rendbe szedem, el-készítem, s mód leszsz, a parallelákról egy munkát adok ki; (…) ha meg-látja Édes Apám meg-esméri; most többet nem szólhatok, tsak annyit: hogy semmiből egy ujj más világot teremtettem”.  A nem euklideszi térgeometria megalkotója, aki a felfedezésével évezredes rejtélyt/hiányérzetet oldott meg, mára már elfoglalhatta méltó helyét a tudományban. Csorvássy István és Izsák Márton 1957-ben leleplezett, Bolyaiakat ábrázoló szobra a város szimbóluma, az attól pár száz méterre levő Pszeudoszféra, amelyet Bolyai János geometriában és térszemléletünkben kiváltott felfedezése ihletett, még mindig csak amolyan fehér holló a köztéri szobrok között, mint amilyen a matematikuszseni volt apja és Carl Friedrich Gauss árnyékába. Utóbbi, aki maga is tudta, hogy az euklideszi geometriában leírt párhuzamossági axióma cáfolható, azt írja Bolyai Farkasnak, miután elolvassa a már említett Appendixet, hogy ha ezt nyilvánosságra hozná, neki vége lenne. De nyugodtan beszélhetünk Nyikolaj Ivanovics Lobacsevszkij orosz matematikus árnyékáról is, aki Bolyai Jánossal egyidőben, de tőle függetlenül volt a nemeuklideszi geometria egyik megteremtője. De nemcsak a számokkal és a hegedűvel bánt kiválóan a matematikuszseni – egyesek félelmetes párbajhősnek írják le, egy alkalommal a bécsi katonai katonai akadémián tizenhárom tiszttársával vívott egymás után párbajt, pihenőként azt kérte, hogy hegedülhessen két menet között.  Svájcban írta regényét Láng Zsolt A 25. Marosvásárhelyei Nemzetközi Könyvvásár – amelynek egyik legfontosabb könyvújdonsága Láng Zsolt Bolyai című nagyregénye – egy párbajjelenetet is megidézett a Teleki Téka udvarán. Ezzel kezdődött a könyvbemutató, amelynek mindjárt az elején megtudtuk, hogy a mai magyar irodalmat is foglalkoztatta Bolyai János meg nem értettsége, „elfelejtett, korábban fel nem fejtett zsenisége”. Láng Zsolt felidézte: 1996-ban Esterházy Péter mondta neki, hogy írna egy regényt Bolyai Jánosról, tervezte is, több hetet tölt a Teleki Tékában, tanulmányozza azt, ami fennmaradt róla. A párhuzamos univerzumokban játszódó történetek atyjának nem adatott meg a lehetőség, hogy megírja ezt a regényt. Erre Láng Zsolt vállalkozott, aki a Bestiárium Transylvaniae trilógia után nem írt regényt – így még maga a Jelenkor igazgatója is meglepődött, amikor letették elé a kéziratot, azzal a megjegyzéssel, „ezt mindenképp el kell olvasnod”.

Az erdélyi szerző Svájcban kezdett el dolgozni nagyregényén, amely a történelem megírhatóságának a problémáját is felveti. Kiragadta Bolyai Jánost Marosvásárhelyről, ahol számtalan pletyka keringett róla, „kortársai is tudták, hogy nagy koponya, de sok mindent nem láttak belőle”. Láng Zsolt abba a Svájcba vitte el egy prendrive-on a kéziratokat, leveleket, ahol szinte mindenki pontosan tudja, hogy ki volt a matematikuszseni. A szerző elismerte: „más volna ez a regény, ha nem Svájcban íródott volna, a Bolyai utolsó hat hónapja alatt Kaliforniában voltam, ahol a végtelen élményével szembesültem, ahol sok minden megerősödött bennem”. Láng Zsoltot leginkább Bolyai János Üdvtana foglalkoztatta –  amelyet, harminc éven át próbált a tudós megírni – könyvében párhuzamos szálakon futnak a történetek, egyszerre nyerünk bepillantást a nagy matematikus életének egy-egy epizódjába, levelei révén legtitkoltabb gondolataiba és követhetjük, ahogy a kortárs szerző a svájci kolostorban Bolyai kéziratait tanulmányozza. Ez a bezártság párszereplőssé tette a művet, de a helyszín révén európaivá is a Bolyai-történetet, amely bizonyítja, hogy a világ megismerhető és nincs ellenünk. maszol.ro

 

1 2 3 19