A Székelyföld Na­pok ke­retében a Har­gi­ta Me­gye Tanácsához tar­tozó Har­gi­ta Kiadóhi­va­tal szer­vezésében két ren­dezvényre kerül sor a Tu­dor utca 5. szám alatt található Székelyföld Galériában. 2019. október 15-én, ked­den délután 5 órától a Székelyföld folyóirat októberi számát Bor­so­di L. László főszer­kesztő és Fe­ke­te Vin­ce főszer­kesztő-he­lyet­tes mu­tatják be, akik vendégüket, Fe­rencz Imre költőt, a lap­szám egyik szerzőjét költészetről, költőségről kérde­zik.
2019. október 17-én, csütörtökön este 6 óra­kor Csil­lag István csíksze­re­dai képzőművész könyv­il­lusztrációinak kiállítását Túros Esz­ter művészettörténész nyit­ja meg a művész je­lenlétében. eirodalom.ro

Második alkalommal tartották meg szombaton, a Marosvásárhelyi Rádió Stúdió-termében a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja által szervezett „Román-magyar irodalmi interferenciák” elnevezésű szimpóziumot. Ezúttal A fordítás – megismerés és önismeret témával a Marosvásárhelyi Fiók román és magyar tagjai folytattak párbeszédet a román és a magyar irodalom kölcsönhatásáról, a román-magyar műfordítás kérdéseiről, az együttműködés további lehetőségeiről.

Az esemény résztvevőit Markó Béla, az Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókjának elnöke köszöntötte, majd Nicolae Manolescu, az Írószövetség elnöke és Gabriel Chifu alelnök méltatta az irodalmi életben megvalósuló román-magyar párbeszéd fontosságát.

A rendezvényen jelen volt a Marosvásárhelyi Fiók számos tagja és bukaresti meg kolozsvári írók, irodalomkritikusok is, a már említett Nicolae Manolescu és Gabriel Chifu mellett például  Hanna Bota, Daniel Cristea-Enache, Karácsonyi Zsolt, Răzvan Voncu, Mihai Zamfir.

A felszólalók egyaránt hangsúlyozták, az Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja által felkarolt román-magyar irodalmi párbeszéd nemcsak kulturális vonatkozásban fontos, de hozzájárulhat a két  nemzet közeledéséhez, egymás jobb megismeréséhez és ezáltal az előítéletek kölcsönös lebontásához. Markó Béla felszólalásában úgy vélte, bár az elmúlt években gyarapodtak az irodalmi fordítások, ezek mégis esetlegesek: a román és a magyar irodalom kölcsönös megismertetéséhez államilag támogatott programra van szükség. Ennek szellemében az ülésen elhangzott az Írószövetség bukaresti vezetői részéről többek közt egy olyan javaslat, hogy e pozitív folyamat erősítése érdekében az Írószövetség minden évben támogassa kiemelkedő román és egy magyar kortárs művek lefordítását.

A szimpózium  keretében Mihók Tamás és Szonda Szabolcs a román-magyar műfordítás gyakorlati kérdéseiről tartottak előadást, de bemutatásra került az ez alkalomból kiadott A folyó és a híd című kötet is. A Demény Péter és Kocsis Francisko által bemutatott kétnyelvű antológia nem előzmény nélküli: a tavaly, szintén a Marosvásárhelyi Fiók gondozásában jelent meg a Lírai interferenciák című kötet, ennek folytatásaként, az idei kiadványban ezúttal huszonhét román és magyar költőnek, a Marosvásárhelyi Írószövetségi fiók tagjainak verseit adták ki. Az antológia szerzői: Bálint Tamás, Bogdán László, Iulian Boldea, Borsodi László, Teodor Borz, Valeriu Marius Ciungan, Demény Péter, Dézsi Zoltán, Ion Dumbravă, Farkas Árpád, Fekete Vince, Ioan Drăgulean, Adriana Giurgea, Kocsis Francisko, Kovács András Ferenc, Lövétei Lázár László, Markó Béla, Sorin Neagoe, Viorel Mureşan, Muszka Sándor, Nagy Attila, Eugeniu Nistor, Doina Pologea, Sántha Attila, Simonfy József, Veronica Ştir és Victor Ştir. A szimpóziumon Eugeniu Nistor és Fekete Vince moderálásával román és magyar nyelvű irodalmi felolvasást is tartottak.

Írószövetségi különdíjban részesült Demény Péter és Mihók Tamás

Az esemény keretében immár második alkalommal adták át a Marosvásárhelyi Fiók különdíjait a román-magyar irodalmi kapcsolatok ápolásáért és magyar, illetve román irodalmi művek fordításáért. A Communitas Alapítvány által támogatott díjak nyerteseit a szövetség által felkért zsűri jelöli ki, az idén Demény Péter és Mihók Tamás kapta a kitüntetést. A román nyelvből magyarra történő fordítási munkásságáért és a két kultúra közötti híd szerepének felvállalásáért díjazott Demény Pétert Markó Béla méltatta. Mint mondta, Demény Péter Marosvásárhelyen élő költő, szerkesztő, prózaíró azon kevesek közé tartozik, akik naponta foglalkoznak a két kultúra közötti kapcsolat fenntartásával, és román nyelven is írt, illetve ír publicisztikát, dialóguskötetet, verseskötetet.

Mihók Tamást Kocsis Francisko laudálta. Úgy értékelte, Mihók Tamás fordításai ragaszkodnak az eredeti műhöz, ezekben mindvégig tükröződik a szerző iránti tisztelet. Fordítói hitvallása egyben cáfolja azokat a nézeteket, amelyek szerint a műfordítás lehetetlen, egy másik nyelvre nem lehet átültetni a szerző stílusát, alkotói énjét. – Mihók Tamás megtalálta az arany középutat, fordításaiban a mű eredeti szelleme érvényesül, ugyanakkor a fordítás alkotói munkává is változik – mondta Kocsis Francisko.

A 25. évforduló bűvöletében hirdeti meg programjait idén a Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár. A szervezők csütörtökön sajtótájékoztató keretében ismertették az idei vásár legnagyobb érdeklődésre számot tartó programjait. A kortárs magyar irodalom jeles szerzőivel, színházi előadásokkal és koncertekkel, valamint 41 kiadó 15-20 ezer könyvcímével várják a látogatókat november 14-e és 17-e között a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház épületébe.  Káli Király István főszervező, a Romániai Magyar Könyves Céh elnöke az esemény sajtótájékoztatóján az 1995-ös első vásár emlékét idézte fel, amikor még nem a külsőről, és a mindent elsöprő kínálatról szólt a vásár, hanem magáról az olvasásról, annak az öröméről. Ma már nem szűkölködünk könyvekben, így a könyvvásár funkciója is változott. Elmondása szerint ma már nem kérdés, hogy megjelenik-e magyar nyelven újabb kötet, hanem inkább az foglalkoztatja az embereket, hogy évről évre milyen újdonságok kerülnek a polcokra, vagy éppen, hogy ki rejtőzik a könyv mögött.

Határtalanul – az idei vásár mottója, mely a szó szerinti határok átívelésétől számos szimbolikus értelmezésre ad lehetőséget. A Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár túllépett a saját határain és Erdély legnagyobb magyar könyves szemléjévé nőtte ki magát, írják a szervezők. És talán több is, mint könyvek vására, erről tanúskodik a programkínálat is, amelyet Szepessy Előd, a Marosvásárhelyi Kulturális Központ elnöke ismertetett.  KAF 60, Ady 100 Az elmúlt évekhez hasonlóan, a vásár hivatalos megnyitójára csütörtökön (november 14.) délelőtt 10 órától kerül sor a Színház téren, ezúttal a Navarra Dance tánccsoport produkciója nyitja meg a könyvek kapuját. Ezt követi 10 óra 15 perctől Balázs Imre József Kirándulás a felhőben címet viselő gyerekkoncertje a Kisteremben. A vásár ideje alatt még egy koncertet kínálnak a gyerekeknek, idén a Sebő Együttes pénteken 11 órától Nyárádszeredában, szombaton 11 órától pedig Marosvásárhelyen zenél a legkisebbeknek. Sebő Ferenc és zenekara azonban nemcsak a legkisebbekre számít, november 14-én este fél nyolctól ugyanis Árdéli szép tánc című produkciójukkal az idén 60 éves Kovács András Ferencet köszöntik. Az esten a Kossuth-díjas költő is színpadra lép. Ugyancsak a KAF 60 jegyében hívják a nézőket a színház Nagytermébe november 17-én, vasárnap délelőtt 11 órától, amikor Fazekas Ernő, Márton Lóránd és Nagy Csongor Jack Cole dalait, Kovács András Ferenc megzenésített poémáját adják elő.  De ezzel nincs vége az évfordulós eseményeknek, Ady Endre halálának 100 évfordulója hozza ugyanis Marosvásárhelyre Bogdán Zsolt Függök ezen a zord élet-párkányon című Ady-estjét. És nincs vége a vásár színházi kínálatának sem, hiszen már a november 14-i hivatalos megnyitót megelőzően november 13-án a Gyulai Várszínház produkcióját, Darvasi László Karády zárkája című monodrámáját tekinthetik meg 19 órától a Nagyteremben. maszol.ro

Hétfőn, június 17-én, Bukarestben ünnepélyes keretek között adták át a Romániai Írók Szövetségének 2018-as évre szóló díjait. A szövetség fődíjának számító „Nemzeti díjat” Andrei Pleșu filozófus, író vehette át.

Ferencz Imre a Hargita Kiadó Székely könyvtár sorozatában 2018-ban megjelent Válogatott verseiért az Írószövetség magyar nyelvű könyveknek járó díját, André Ferenc pedig a Szótagadó című, a Jelenkor kiadónál Budapesten megjelent verseskötetéért debütdíjat kapott.

Vida Gábor író lett a marosvásárhelyi Látó szépirodalmi folyóirat főszerkesztője. A kinevezés június 1-től lépett hatályba. Vida Gábor eddig a folyóirat prózarovatának vezetője volt, a lap élén Kovács András Ferenc költőt váltotta, aki 2008-tól vezette a Látót. Az új főszerkesztő a Marosvásárhelyi Rádiónak elmondta: a Látó sta­bil ar­cu­lat­tal ren­del­ke­zik, így mélyreható struk­turális, koncepcióbeli változ­tatáso­kat nem tervez. Úgy vélte, hogy az idén 30 éves folyóirat felnőtté vált, és továbbra is tükrözni kívánja a kortárs magyar irodalom pulzusát határok nélkül. Emlékeztetett, hogy eddig is nyitottak voltak magyar szerzők írásainak közlésére függetlenül attól, hogy hol élnek ők, és ez ezután is így lesz. Úgy vélte, a rendszerváltozás előtti időszakkal ellentétben nincs cenzúra, megszűntek a határok és a korlátok, most viszont a bürokrácia okozza a legnagyobb nehézséget, amely a művészetet, a kreativitást, a gondolkozást megpróbálja beszorítani a maga rossz, absztrakt terminológiájába. 

A főszerkesztő úgy ítélte meg, hogy az irodalom helyzete jó, hiszen ma ugyan már nem milliók olvassák egy pár sikerkönyv kivételével, de még mindig hűséges olvasótábort alkotnak azok, akiket érdekel a mai magyar nyelv és a kortárs irodalom.

A Marosvásárhelyen havonta megjelenő folyóirat 1989 decemberében indult a jelenlegi címmel az Igaz Szó helyett, amelyet 1953-ban alapítottak. A Látó fő fenntartója a Maros megyei önkormányzat. maszol.ro

Meghalt Térey János – írja a Litera a Facebookon. A hírt a Jelenkor is megerősítette.

Térey János Debrecenben született 1970. szeptember 14-én. Első verseskötete már 21 éves korában, 1991-ben megjelent Szétszóratás címmel, folyamatosan publikált az Élet és Irodalomban, a Holmiban, a Jelenkorban, az Alföldben és a 2000-ben. Első díját 1995-ben nyerte el (Déry Tibor-díj), de azóta kéttucatnyinál is több fontos elismerést kapott, köztük József Attila-díjat, Móricz Zsigmond-ösztöndíjat, Szép Ernő-jutalmat, Füst Milán-díjat, de az állam is kitüntette: 2006-ban a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjét, 2010-ben a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjat kapta meg.

Markó Béla „Amit az ördög jóváhagy” című verseskönyvét mutatják be május 30-án csütörtökön 17 órakor a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea u. 6 sz.). A Kalligram Kiadó gondozásában megjelent kötet bemutatóján a szerzővel Mészáros Sándor, a Kiadó vezetője beszélget. A Kós Károly Akadémia Alapítvány álta szervezett eseményen közreműködnek Berekméri Katalin és Gáspárik Attila színművészek.

Május 13-án adta át az Erdélyi Magyar Írók Ligája a Méhes Györgyről elnevezett nagydíjat és debütdíjat. A díjak átadásával egyidőben történt a Méhes György tehetségkutató pályázat eredményhirdetése is. Az idei évben Láng Gusztáv irodalomtörténész, kritikus kapta a Méhes György-nagydíjat. Láng Gusztáv életművét és személyét Balázs Imre József költő, irodalomtörténész laudálta. A Méhes György-debütdíjat Kali Ágnes költő, dramaturg kapta Ópia című kötetéért. A debütdíjas szerzőt Sánta Miriám költő, a Bréda Ferenc Irodalmi Kör alelnöke méltatta. A Méhes György tehetségkutató pályázat eredményhirdetésére is sor került az este folyamán. A pályázaton úgy a vers, mint a próza kategóriában első, második és harmadik díjat osztottak, melyek egyenként 3000, 2000 és 1500 lejes jutalommal járnak. A pályázatra beérkezett 108 pályaművet Márton Evelin, Király Zoltán és Horváth Előd Benjámin szerzők alkotta zsűri bírálta el. Vers kategóriában az első díjat Mărcuțiu-Rácz Dóra, a második díjat Eszenyi Fanni, míg a harmadik díjat Vajsenbek Péter kapta meg. Próza kategóriában első helyet szerzett Czigány Domonkos, második helyezett Kustos Júlia lett, míg a harmadik helyezésért járó díjat Horváth Kamilla kapta. A tehetségkutató pályázat eredményhirdetése után a megjelent szerzők felolvastak a műveikből. (Helikon.ro)

Markó Béla beszéde a 9. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét megnyitóján

Őszintén szólva nem hiszek a közmondásokban. Pontosabban: nem hiszek abban, hogy a közmondások egy-egy cáfolhatatlan igazságot fejeznek ki, mintegy a kollektív bölcsesség bizonyítékaként. Úgy vélem, a közmondások egy része csak vágyat vagy kívánságot fogalmaz meg, és nem arról beszél, hogy milyen a világ, hanem arról, hogy milyennek kellene lennie. Tessék belegondolni, állítólag: Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Jó lenne, ha így lenne. De nem ezt tapasztalom. Meg aztán itt van az a közmondás, hogy: A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Nekem úgy tűnik, sétálnak bizony elegen a mi kis világunkban is utoléretlen, sőt, utolérhetetlen hazug emberek, miközben szegény sánta kutyákat rég elvitte a sintér. Ki korán kell, aranyat lel? Nem vagyok benne biztos. Meg aztán: A jó bornak nem kell cégér? Dehogynem! Csak egy kívánság ez is: a jó bornak ne kelljen cégér! De egyelőre hány rossz bort eladnak jó reklámmal, hány jó bor porosodik a pincében a rossz reklám miatt!

És ezzel már helyben is vagyunk, beszélhetek a könyvhétről, a könyvvásárról. Mert hát kell bizony cégér a könyvnek is. Nagyon kell. A könyvárusok a megmondhatói. Éppen ezért nem csak azt jelenti a könyvünnepek szaporodása Erdélyben, hogy minden ellenkező híresztelés dacára a hagyományos – úgymond „papíralapú” – könyvnek helye van az életünkben, és nem is csupán a magyar betű, a magyar szó, a magyar könyv nyilvános jelenlétének fontos bizonyítékai ezek az események, bár kétségtelenül van egy ilyen jelentésük is. A kolozsvári, marosvásárhelyi, csíkszeredai vagy nagyváradi könyvvásárok és az ezekhez kapcsolódó író-olvasó találkozók, könyvbemutatók vagy dedikálások mind-mind a tőlünk elvett terek, az előlünk hosszú időn át elzárt nyilvánosság visszaszerzését is szimbolizálják természetesen. Az erdélyi és magyarországi írók együttléte ráadásul a nemzeti kultúra összetartozását is jelképezheti, bár attól tartok, ez is csak kívánság, mint a közmondások igazsága. Megosztott a kultúránk, ilyen-olyan párt- vagy csoportérdekek szerint, és ezt a szétszakítottságot nem a trianoni nagyhatalmak okozták, ezt mi magunk tesszük saját magunkkal nap mint nap. Nem tudjuk elfogadni, hogy nem mindenki látja ugyanúgy a múltat vagy a jövőt, ahogy mi. De nem folytatom. Ma ünnep van, együtt vannak a könyvek ezen a helyen, jól megférnek egy gyékényen, ahogy mondani szokás, és legfeljebb egyetlen megosztottságot kellene tudomásul vennünk: hogy mindig vannak jó és rossz könyvek, ám ez nem a szerzőjük ideológiai hovatartozásától függ. Beszéljünk most inkább arról, ami összeköt mindannyiunkat, akik itt vagyunk. Ez pedig minden bizonnyal a könyv szeretete. Ha ez így van, akkor viszont érdemes azt is végiggondolni, nem siránkozunk-e túl sokat az utóbbi időben a Gutenberg-galaxis alkonyán, nem fogadtuk-e el túl könnyen, hogy a könyvet hamarosan felváltja valami más, amiről még azt sem tudjuk, micsoda. Persze, a papírt felválthatja valami más, ezt tudjuk. De arról a vágyunkról nem mondhatunk le, hogy az első és hátsó borító, az első és utolsó mondat közötti univerzumot végigjárva, talán rálelünk a Borges által emlegetett alefre is, ahonnan rálátunk az idő és a tér teljességére. Minden jó könyv egy ilyen univerzum.

Kell-e hát a könyv? Kell-e az író? Hogyne kellene! Tessék megnézni, hányan vannak még mindig, akik úgy viszik haza egy-egy író dedikációját a frissen vásárolt könyvben, mint valami értékes ajándékot. Nagy szó ez, különösen egy olyan országban, ahol már lassan csak a könyvet meri aláírni az ember kockázat nélkül. Bár ki tudja… Megértünk mi olyan időket, amikor minket talán még nem, de a már megjelent könyvünket kivonták a forgalomból. Azon kell lennünk, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő megint.

Csakhogy nem elég, ha szabad írni, könyvet nyomtatni és árusítani. A könyvnek el is kell jutnia az olvasóhoz. Ehhez kell viszont a támogatás, a magán- és az állami vagy közösségi mecenatúra is. A kultúrát a demokráciában sem lehet a piacgazdaság kényének-kedvének kiszolgáltatni, de politikai céloknak alárendelni sem szabad. Olyan önmegtartóztató államra, olyan önkorlátozó hatalomra van szükség, határon innen és túl, amely támogatja a szerzőt és a kiadót, de cserében nem vár el semmit, sem hűséget, sem ideológiai elkötelezettséget, sem témát, sem formát, vagyis sem kevés, sem sok pénzért nem akarja megvásárolni az alkotó értelmiségiek lelkét. Egy dolgot kell elvárnia a támogatónak: minőséget. Hogy mi a minőség? Végül is tudjuk ezt mindannyian, de legjobban tudják magának az irodalomnak – szépirodalomnak vagy szakirodalomnak – a művelői. A cégérre, vagyis a reklámra sem csupán azért van szükség, mert anélkül csődbe megy a vállalkozás, hanem mert mit ér az a könyv, amely nem jut el címzettjéhez: az olvasóhoz!

Az irodalom például nemcsak ihlet, nemcsak pátosz, nemcsak borzongás, hanem munka is, papír is, pénz is, sokszor veszteség, kevésszer nyereség.  Hányan tudják vajon, hogy egyik legnagyobb költőnk, Vörösmarty Mihály, egyedülálló könyv-versünk, könyvtár-versünk, a Gondolatok a könyvtárban szerzője ugyanazokban az években, amikor ezt a költemény írta, olyan tervet is papírra vetett, hogy: Javaslat Szépirodalmi Könyvkiadóvállalkozás alapítására. Idemásoltam magamnak Kozma Mária nemrég megjelent könyvtörténeti kötetéből egy passzust: „Vörösmarty Mihály saját költségén adta ki 1842-ben Újabb munkáit, de hónapokig csak húsz példány kelt el belőle, ezt is szegény diákok vették meg. Vörösmarty nem tudta kifizetni a nyomdásznak a nyomtatási költségeket, amivel tartozott, így a nyomdász lefoglaltatta a költő kevéske bútorait, ami különben egyetlen vagyona volt, árverésre akarva bocsátani azokat. Vörösmarty szomorúan ballagott az utcán, amikor találkozott Kossuth Lajossal, akinek elpanaszolta a baját. Kossuth »Szégyen, gyalázat…« kezdetű cikket írt, amiben felhívta az olvasók figyelmét az akkor már országos hírű, a Zalán futásával pályadíjnyertes költő sorsára. A történet jól végződik: néhány nap alatt megvásárolták a könyv össze példányát.”

Ezek szerint Kossuth Lajos értett a reklámhoz, vagyis a marketinghez, és tudta, hogy a jó bornak is kell a cégér. Kellett bizony Petőfinek is, Aranynak is, és ma is kell a cégér. De az anekdotában olyasmi nem szerepel, hogy az akkor még csak feltörekvő publicista Kossuth azt kérdezte volna Vörösmartytól: jó, de mi van abban a könyvben? Kit szeret, kit bírál? Ez is fontos tanulság lehet számunkra.

Jó könyvvásárt kívánok mindenkinek. Hátha sikerül valamelyik könyvben az alefet, tehát a kincset megtalálni. Hogyha nem, legalább felássuk a kertünket, ahogy a hajdani mesében a kincskereső örökösök.

2019. május 9.     

A SZENTENDRE-MAROSVÁSÁRHELY TENGELY

                                                                                   (Aknay János tárlatáról)

Bevallom, nem hiszek a körülményektől független műalkotásban. Vagyis úgy gondolom, hogy nem lehet tértől és időtől teljesen elvonatkoztatni, amikor egy irodalmi mű, egy festmény, szobor vagy akár egy zenei kompozíció üzenetét keressük. Nem bűn ilyen földhözragadtnak lenni, nem kellene mentegetőznöm, de azzal is tisztában vagyok, hogy minden művész a maradandóságot célozza, tehát azt szeretné, ha más korban, másféle emberek is értéknek tekintenék, amit alkotott. Egyetemesnek lenni: természetes törekvésünk. Egyetemesnek lenni: tulajdonképpen lehetetlen. Illetve lehetséges talán, de csak úgy, hogy nem akarjuk letagadni a körülményeket, hanem éppen ellenkezőleg, az esetlegesben próbáljuk megtalálni az örökkévalót. 1972-ben a Pioneer űrszonda fedélzetén egy olyan aranyozott alumíniumlemezt helyeztek el, amely az ötletgazdák szerint fontos információkat tartalmaz bolygónkról és az emberiségről, mivel a NASA szakemberei arra gondoltak, hogy a naprendszert elhagyó szonda, amely egyébként kétmillió év múlva az Aldebaran csillagkép közelébe jut, közben esetleg földön kívüli értelmes lényekkel találkozik. Az információkat természetesen nem szövegbe, hanem rajzokba foglalták. Az alumíniumlemezen ott van egy férfi meg egy nő grafikus ábrázolása is, és megelőzőleg még arról is vita folyt, hogy a női nemiszervet mennyire részletesen szabad megrajzolni. Tragikomikus kísérlet ugye? Miért képzelnénk azt, hogy amennyiben vannak vagy lesznek még rajtunk kívül értelmes lények a világegyetemben, legalább annyira hasonlítanak hozzánk, hogy egy ilyen rajzot megértsenek? Komikus, de heroikus is ugyanakkor ez a próbálkozás. Én ugyanis őszintén hiszem, hogy nemcsak a kozmoszban, hanem itt a földön is inkább a művészet, nem pedig a politika, sőt, talán nem is a tudomány segítségével vagyunk képesek igazán kommunikálni.

Például Aknay János munkáiból, ezekből a tiszta formákból és színekből én már azelőtt pontosan tudtam, hogy milyen Szentendre, mielőtt jártam volna itt. Mert úgy adódott, hogy először a képekkel találkoztam, és csak utána a művésszel és városával. Pedig nonfiguratív alkotások ezek, még az angyal- vagy madonna-ábrázolások sem figurálisak bizonyos értelemben, legalábbis nem konkrétak, ennek ellenére a lehető legtöbbet mondják el megszületésük körülményeiről. Ott van bennük a táj, ott vannak a házak, ott vannak az emberek. Találkozni meg azért találkozhattam előbb a képekkel, mint festőjükkel, mert Marosvásárhelyen van egy közeli munkatársam és barátom, Szepessy László, aki szenvedélyes híve Aknay Jánosnak. A János keresztnév felénk is gyakori, így aztán előfordul, hogy amikor Szepessy László azzal fogad reggel az irodában, hogy „beszéltem Jánossal”, kapásból visszakérdezek: „melyikkel?” Amire ő már-már sértődötten válaszol: „Hát Aknayval”. Szóval Aknay János jelen van a mindennapjainkban. Immár majdnem három évtizede együtt dolgozunk Szepessy Lászlóval abban az épületben, amely előbb a mi politikai szervezetünk székháza volt, most meg alapítványi irodánk. Megmondom őszintén, kezdettől fogva kajánul figyeltem a hozzánk először belépők arcát, különösen a magyarországiakét. Erdély sokak képzeletében csakis a színes kalotaszegi népviselet, a székely fenyők földje, nyikorgó szekerek, lassan ballagó ökrök romantikus világa, és hát egy irodabelsőnek is ezt kellene látványában kifejeznie. Cserepek, szőttesek, ilyesmik. Nos, mindezt én is szeretem. De Szepessy László jóvoltából nálunk, Marosvásárhely szívében, abban az épületben Aknay-világ van, minden tenyrényi hely festménnyel van kitapétázva, nem csupán Aknayval persze, hanem itt-ott másokkal, szentendreiekkel vagy erdélyiekkel is. De mindenképpen a modernitás üzenete van azokon a falakon. Nem csoda, ha meglepődik, aki hozzánk belép, de bízom benne, hogy jótékony meglepődés ez: ugyanis ezek szerint a modern művészetnek mindenütt helye van a magyar glóbuszon. Marosvásárhelyen különösen, ahol a MaMü hetvenes-nyolcvanas évekbeli fiatal művészei már annak idején szakítottak az előítéletekkel.

Nem tudom, milyen képek kellenének végül is egy űrszondába, hogy tényleg megértsék az üzenetünket sok millió év múlva a világűrben valahol. Gyermeteg képzelgés, mondhatnánk ismét, hiszen itt ezen a sártekén, sőt, a Kárpát-medencében, netán a magyar-magyar viszonyban sem értjük egymást igazán. Nem értjük, ha nem akarjuk. Mert a Szentendréről Marosvásárhelyre indítandó űrszonda fedélzetén ez a két ember, Aknay János és Szepessy László olyan képeket helyezett el, amelyeket tökéletesen értenek odaát. Mint ahogy természetesen a legjobb marosvásárhelyi festők, például Bordi András, Nagy Pál vagy Szécsi András festményeit is bizalommal helyezném el egy Marosvásárhelyről Szentendrére induló égi járműben. Ez csak félig tréfa: ugyanis azért is szeretem Aknay Jánost, mert különös képessége van arra, hogy megtisztítsa a látványt a mellékes, esetleges elemektől, és csak a lényeget őrizze meg.

Ehhez a világűr-üzenet metaforához visszatérve: a huszadik század egyik legnagyobb szobrásza, Constantin Brâncuși jó példája annak, hogy az egyszerű formák, mondjuk, egy kőtojás vagy a nagyanyáink kenyértészta-maradékból gyúrt cipómadarára emlékeztető kőmadár és más szobrai is alkalmasak lennének közvetíteni bárhol, kik vagyunk mi, és ki volt ő, a román származású, Párizsban élő művész. Aknay János színei, vonalai, kétarcú, éjszakát és nappalt egybefoglaló angyalfejei, játékkockákból épített, élénk színű házakat idéző kompozíciói is elmondják a lényeget rólunk, magyarokról és nyilván Szentendréről is. Szentendre távol van Erdélytől, mégis közel érezzük magunkhoz, mert azt bizonyítja ez a város, hogy nem kitaszítani kell, hanem befogadni és felhasználni a másik kultúrát, vallást, mentalitást, és ezáltal gazdagítani magunkat. Lehet, a huszadik század elején a nagybányai festőiskola is azért volt olyan sikeres, mert ezt a tudást plántálta a művészekbe: hogy nincsen hagyomány megújulás nélkül, és megújulás sincsen hagyomány nélkül. Erdély hol ilyen, hol olyan arcát mutatja nekünk, eredetileg ezért nevezték Tündérországnak, nem a szépségéért: tündérkedésre, vagyis alakoskodásra, alakváltásra ítélt ország volt valamikor, és talán ma is az. Hol fénylik, hol sötétbe borul. Mint Aknay János festőangyalai. Így hát, bármennyire is furcsa, amit mondok: magyar dilemmáink is ott vannak ezeken a festményeken. Mint ahogy a földön kívüli értelmes lények, ha vannak, valószínűleg többet megtudnának rólunk a Születés című képből, mint a Pioneer 10 rajzaiból, egy meztelen férfi- és nő leegyszerűsített körvonalaiból. A Születés sokat elárul az emberi létről, ahogy a szelíd gömbformában, talán egy csíra- vagy tojásszerűségben ott készülődnek már az izzó vörös vagy más értelmezésben éppenséggel hideg kék fogak, élek, tüskék. Ilyenek vagyunk. Ezek vagyunk.

De azok is vagyunk, akik tudjuk, hogy erdélyiségünkbe, vagy szűkebben véve, marosvásárhelyiségünkbe beletartozik a kárpátaljai Munkácsy Mihály vagy a felvidéki Csontváry Kosztka Tivadar, ma pedig a szentendrei Aknay János is természetesen. Erdélyinek lenni nemcsak az évszázados értékek konzerválását jelenti, hanem állandó kitörési kísérletet egy zárt világból, találkozást új meg új értékekkel. Ennél szebb jelkép nem is kell a magyar-magyar együttlétre, mint ami ebben a pillanatban történik: szentendrei festő rendkívül szuggesztív gyűjteményét Marosvásárhelyről elhozni Szentendrére, hogy láthassák az itteniek is azt, ami az övék. Jobban mondva: az övék is. Ugye milyen bonyolult ez a mi világunk? És milyen egyszerű! Milyen szép! Ha éppen el nem rútítja a politika. De ma a művészetről van szó, és köszönöm Aknay Jánosnak, hogy lehetővé tette Szepessy Lászlónak e gyűjtemény kialakítását, nyilván azzal a titkos szándékkal, hogy egyszer aztán bemutathatja Szentendrén. Még jó, hogy beengedték a határon. Ezelőtt húsz-harminc évvel ez sem történhetett volna meg.

Fogalmam sincs, van-e valaki a világűrben, aki megértsen minket, de biztos, hogy itt lent a földön, ebben a mindenféle ellentmondással terhelt Kárpát-medencében az igazi művészet segíthet nekünk legalább egymás megértésében. Aknay János művészete is. Annyi történelminek mondott kezdeményezés dőlt már dugába ezeken a tájakon, létre kellene hoznunk a Szentendre-Marosvásárhely tengelyt. Tartós lenne, higgyék el nekem!