BÚCSÚZUNK BOGDÁN LÁSZLÓTÓL

maxresdefault (1)

Mély fájdalommal értesültünk, hogy életének 73. évében elhunyt szeretett írókollégánk és barátunk Bogdán László, a Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókjának tagja, József Attila- díjas író, költő, publicista.

Bogdán László Sepsiszentgyörgyön született 1948. március 8-án. 1966-ban érettségizett szülővárosában. 1969-től a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör napilap belső munkatársa volt, és közben rendszeresen közölt verset vagy novellát az Ifjúmunkásban, Igaz Szóban, Utunkban, napilapokban. Szerepelt az 1971-es Kapuállító című antológiában. 1987-től A Hét című bukaresti hetilap szerkesztője lett, 1989 után a sepsiszentgyörgyi Háromszék című napilapnál dolgozott, politikai, kulturális és művelődéspolitikai cikkeket írt.

Számos vers- és prózakötete jelent meg, folyamatosan dolgozott, az irodalomban, az irodalomért élt. Munkásságát több szakmai díjjal ismerték el. Többek között 2008-ban Márai Sándor-díjat, 2010-ben József Attila-díjat kapott, és a Romániai Írószövetség prózadíját kétszer is elnyerte. A Magyar Művészeti Akadémia 2011-ben tagjává választotta.

Meggyőződésünk, hogy műveivel a diktatúra korának és az azt követő zaklatott évtizedeknek a későbbi nemzedékek számára is nélkülözhetetlen krónikáját teremtette meg. Életműve maradandó, élete pedig a hűség példája: hűség szülővárosához, ahol mindvégig élt és alkotott, hűség ifjúkori eszményeihez, hűség az irodalomhoz.

Nyugodjék békében! Emlékét megőrizzük.

A Romániai Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókja

Vida Gábor: Az udvar

Kívülről az ember nem is tudja. Kívülről minden egész más. Nem szoktam én ebbe az udvarba jókedvemből jönni. Lehet már száz éve, hogy senki. Tudunk arról, hogy Bernády György szívesen ült volna itt? Talán amikor elkészült, és minden jó volt (még). Azóta nem. Azóta ez egy afunkcionális udvar.

cifrapalota_belso_udvar

Elsétálunk a folyosón, most éppen fotózunk is. Nem mondja senki, hogy nem szabad. A folyosókon általában nincs senki. De bármikor felbukkanhat egy ember, aki azt mondja, hogy nem, nem szabad. Közben tudjuk, hogy ennek az embernek a felbukkanása kevéssé valószínű. Különben is. Mi történne? Mi történhetne? Azt mondaná, hogy ejnye-bejnye. Tessék kitörölni. Tessék lenni szíves nem publikálni. Nem posztolni. De mivel ez az ember nem hajlandó felbukkani, én fotózok. A Cifrapalota belső udvara. Tegye a szívére a kezét, aki járt itt. Ne tegye! Nincs itt semmi. Úgy értem, ha járt volna is itt bárki, nem volt semmi keresnivalója. Ez egy zárt udvar. Ez nem a tied. Ez nem a mienk. Ide csak úgy besuttyog, aki. Turista, fotós, főnök, izé. A párt. Ez nem a város, ez nem ti vagytok, ez nem nektek készült. Ebből ti ki vagytok zárva. Nincs itt semmi, nincs terasz, kocsma, színház. A magnóliát gondozzák, a kockakő rendben, az ágyások, a fű. Neked itt – öregem – semmi keresnivalód. Én is csak úgy besuttyantam, mint száz éve mindenki, véletlen. Köztér, ugye, miénk itt, mint minden. Nem is tudjátok, hogy van. Talán Bernády sem gondolta, hogy ez a tied. Te sem gondolod, ugye, vásárhelyi polgártárs? Itt most az uszítást befejezem. Van egy udvar, egy kert, van egy tér. Van egy. Van. Vagy nincs.

 

Itt döntéseket hoznak a termekben. Itt csend van. Komor csend. Marcell. Ő tervezte. Ilyen ez a kultúra.

(Kép: 1. Forrás: Azopan, Szakáts István felvétele; 2. Az egykori városháza, jelenlegi megyeháza belső udvara. A szerző felvétele)

 

descărcare

Láng Zsolt: Klikkelés Amik Annamáriával és György Andreával – Interjú

LZS:  Visszavonultan éltek, ritkán jelentek meg nyilvános helyeken, Annamáriával azt hiszem én még életemben nem találkoztam. Milyen a viszonyotok ehhez a városhoz? Mivel töltitek a napjaitokat, avagy ezt ma már így kell kérdezni: mivel töltöttétek „tudjukmi” előtt, és mivel mostanában?

AA : A városban éppen azt szeretem, hogy lehet visszavonultan élni benne, bár közösségszerető vagyok. A barlangomból leginkább a hangversenyek szoktak előcsalogatni, és ez hiányzik a legjobban a „tudjukmi” óta, illetve a barátaimmal való találkozás, amit szintén nem tud pótolni a most még inkább kiszélesedett online szféra. Az időmet ugyanazzal töltöm most is, mint a szükségállapot bevezetése előtt: itthonról végzett munka, három gyerek, szellemi-lelki táplálkozás. Csak az arányok változtak. Persze ez a „csak” nem mindig olyan egyszerű.

GYA: „A vírus után átjössz hozzánk?” — kiabálta át valamelyik nap a szomszédban lakó gyerek a kisfiamnak. Mi az, hogy utána, akár ebben a pillanatban is átmennék „a szomszédba”, a személyes találkozások, együttlétek terébe. A színházi esemény itt és most-ját például semmi nem tudja helyettesíteni. Még az sem, hogy habzsolom az előadás közvetítéseket, amelyeknek valóságos Kánaánja jött el most. Néha nyomasztónak érzem a virtuális kommunikációt, rám tör a szorongás attól, hogy olyanokkal állok napi online munkakapcsolatban, akikkel jó, ha egyszer találkoztam életemben. És mégis, az életnek a lassulása sok szépséget, igazi lelki-szellemi megújulást hozott nekem.

LZS: A Látóban a Klikkrec rovat alapszerzői vagytok. Minden könyvről lehet klikkrecelni, vagy van valamilyen meghatározó szempont, amikor kiválasztjátok témátokat?

AA: Azon túl, hogy szellemi létszükséglet, az olvasás a legkényelmesebb módja az utazásnak (a gyerekek mellett). Így olyan regényeket javasolok klikkrecelésre, amelyek várhatóan lehetővé teszik a térbeli, de a belső utazást is. Nem konkrét szempontok mentén történik a választás, de visszanézve az elmúlt két évre, úgy látom, a terítékre került művek azt járják körül, hogyan lehet a különleges történelmi helyzetekben, a külső világ instabilitása ellenére megőrizni sértetlenül a belső világot. Nem számítottam rá, hogy ez az ösztönösen visszatérő téma ennyire aktuális lesz.

GYA: Amikor elfogadtuk a felkérést a páros recenziókra, teljesen egyértelmű volt számunkra, hogy elbeszélő prózát választunk, hiszen mindketten ennek a műfajait fogyasztjuk a legnagyobb étvággyal. Engem a kortárs magyar irodalom, Annát inkább a világirodalom érdekli, így megegyeztünk, hogy váltakozva írunk magyar és külföldi szerzők műveiről. A regényekben elsősorban nem a történet érdekel, a hagyományos értelemben vett kerek elbeszélésekhez egyáltalán nem ragaszkodom, inkább az elbeszélésmód, a metaforikus olvasatot működtető történetalakítás és a nyelvi megformáltság tud magával ragadni.

LZS: Milyen hasonlóságot és eltérést láttok a magyar és a másféle irodalmak között? 

AA: Leginkább azok a szerzők rezonálnak velem, akikről nem mondható el, hogy tipikusan magyarok vagy tipikusan másfélék. Az előző kérdésed kapcsán említettem egy hasonlóságot: a belső épség megtalálásának, megőrzésének lehetőségei a magyart és a nem magyart is foglalkoztatják. Az általam ismert külföldi prózaírókra kevésbé jellemző az egyes magyar szerzőknél megfigyelt enyhe cinizmus, jópofizó modorosság. Nyilván „rész szerint van bennem az ismeret” mindkét kategóriáról, de a mieink esetében túl gyakran érzem, hogy az önvizsgálat kimerül a személyes és közösségi nyavalyák pallérozott diagnosztizálásában. A nyugati kedvenceimnél az emberi univerzális, nemzetileg kevésbé meghatározott emberi. De itt bonyolódik a kérdés, hiszen lehet a gyökértelenség jele is, hogy az aktuális identitásproblémák mögül náluk nem bújik elő unos-untalan meghatározó múltbeli nemzeti történelmi esemény. Talán a kortárs külföldieknél erőteljesebb a gyógyulás reménye, a positive outlook.

GYA: Egyrészt csak vékony szeletkéjét látom a magyar, és főként a kortárs világirodalomnak ahhoz, hogy erre a kérdésre érdemben válaszoljak, szubjektív észrevételeimet pedig nem szeretném az általánosítás szintjére emelni, másrészt pedig kimondottan elfogult vagyok a magyar irodalommal szemben. Azt viszont megkockáztatom, hogy a kortárs angolszász prózában mintha erőteljesebben érvényesülne a történetszerűség, mint a magyarban. A szerzők komoly mesterségbeli tudással és gyakorlattal rendelkező profik, mégsem nyűgöznek le. Talán a mélység hiányzik belőlük.

LZS: Emlékeztek, mi volt az első könyv, amit olvastatok? 

AA: Valószínűleg a nagy kedvencem volt, amit negyedikig húszszor elolvastam: Az Ezüst-tó kincse Karl Maytól. Nemrég előkerült az ősrégi, kopott-sárgult példányom, és ha ránézek, most is hevesebben ver tőle a szívem.

 

GYA: A családi legendárium feljegyezte azt a történetet, amiről nekem is vannak emlékeim. Másodikos elemista voltam, amikor édesanyám a munkából hazajövet keserves sírás közepette talált rám a szobámban. Csak lassan-lassan sikerült kiszednie belőlem, hogy mi történt. Éppen kiolvastam életem első regényét, az Egri csillagokat, és hatalmas katarzist éltem át. Ugyanakkor elöntött annak a félelme, hogy soha életemben ilyen jó könyvet nem fogok olvasni, mert lehetetlennek tűnt, hogy ennél jobbat írjanak. Szerencsére tévedtem.

Annával elsőként egy olyan könyvet olvastunk együtt (klikkreceltünk is róla), amivel eléggé méltatlanul bánt a kritika. Gerlóczy Márton: Mikecs Anna: Altató című regényéről beszélgetve kezdtünk el barátkozni, azelőtt keveset tudtunk egymásról.

LZS: Eddigi legnagyobb könyvélményetek?

AA: Ez nem egy fix élmény, mert állandóan újraértékelem a korábbi olvasmányaimat, velem együtt a múlt könyvélményei is változnak. A legemlékezetesebb katarzisélményem David Mitchell: The Thousand Autumns of Jacob de Zoet című regényéhez fűződik. A többi művéhez képest formailag hagyományosabb, kontrolláltabb tempójú történet, de éppen ezért hat benne még elsöprőbb erővel a szereplői hangok tőle megszokott polifóniája.

GYA: Legutóbbi legnagyobb könyvélményem Darvasi László: Magyar sellője volt. A regényben megteremtett brutális világ és a gyönyörű, cizellált, barokkosan áradó nyelv feszültsége, a végig jelen levő irónia testet-lelket megtisztító fürdője szinte egy szuszra kiolvastatta velem a könyvet. Felejthetetlen.

latoblog.blog.hu

 

kaf_kinti

Kovács András Ferenc kapja idén az Artisjus Irodalmi Nagydíjat

Requiem Tzimbalomra című verskötetéért Kovács András Ferenc nyerte el idén az Artisjus Irodalmi Nagydíjat, mellette Cselényi Béla, Kováts Judit, Szajbély Mihály és Mártonffy Marcell vehet át elismerést a március 2-i díjátadó ünnepségen – közölte az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület az MTI-vel. Az Artisjus Egyesület 2006-ban hozta létre az Artisjus Irodalmi Díjat, amellyel azóta összesen 69 kitűnő költőt és írót ismertek el. Az irodalmi nagydíj célja az előző év egy kiemelkedő, különösen értékes alkotásának jutalmazása, a további díjak pedig ösztönzésül szolgálnak a tehetségüket már bizonyító művészek további alkotómunkájához. A közlemény szerint az Artisjus Irodalmi Díj az egyik legjelentősebb magyarországi irodalmi elismerés, amelynek értéke abban rejlik, hogy maguk a pályatársak szavazzák meg a nagydíjast és a négy alkategória – költészet, próza, tanulmány és esszé – díjazottját. Az Artisjus Irodalmi Nagydíjat elnyerő Kovács András Ferenc költő, műfordító, esszéíró, szerkesztő, dramaturg Szatmárnémetiben született, éppen hatvanéves. Munkásságát Kossuth-díjjal, József Attila-, Déry Tibor- és Babérkoszorú díjjal is elismerték. A marosvásárhelyi Látó című szépirodalmi folyóirat versrovatának szerkesztője. Tagja a Romániai Írók Szövetségének, a Szépírók Társaságának, a Digitális Irodalmi Akadémiának, tiszteletbeli tagja a Széchenyi Művészeti Akadémiának, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora. Verseket 1977-től, gyermekverseket 1981-től közöl, 43 kötet szerzője. Verseiből több nyelven, több változatban is készültek fordítások. Bazsányi Sándor – a közleményben idézett – laudációja szerint Kovács András Ferenc költészetében ott működik a teljes irodalmi hagyomány, amelynek immár fontos része ő maga is. “Tehetség, stílus, szabadság, szellem, pátosz: mind-mind részei annak a könnyedén nagyszabású játéknak, amely 1983-ban kezdődött a Tengerész Henrik intelmeivel, és amely nem ér véget a 2019-es Requiemmel” – írja. Cselényi Béla költő az Órajáték Bronzapával című verseskötetéért részesül elismerésben. 1955-ben született Kolozsváron, 14 éves kora óta ír verseket, 1973 óta publikál folyóiratokban. 1975-től a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör tagja, 1980-tól megszűnéséig vezetője, továbbá évekig tiszteletbeli szerkesztőségi tagja a párizsi Magyar Műhelynek. 1987-ben Budapestre költözött, dolgozott többek között a Magyar Rádiónál, a Magyar Távirati Irodánál és a Magyar Írószövetség Könyvtárának munkatársaként. Romániában három verseskötete, Magyarországon hat verseskötete és egy rövidpróza-kötete jelent meg, valamint több verses antológia társszerzője. Kováts Judit író, szerkesztő a Hazátlanok című regényéért kapja az elismerést. Eredeti foglalkozása történész-levéltáros, számos tudományos munkája jelent meg a reformkorról. Elbeszéléseket, novellákat, tárcákat publikált a Vörös Postakocsi, az Élet és Irodalom, a Holmi, a Jelenkor és az Alföld című folyóiratban. Éveken át készített életútinterjúkat idős emberekkel, akik szemtanúként számoltak be a háborúról, a kommunista diktatúráról, a kitelepítésekről, a munkatáborokról, a kisebbségek üldözéséről. Regényeiben a 20. század olyan kevéssé ismert történelmi traumáit dolgozza fel, mint a magyar nők sorsa a fronton és az orosz megszállás alatt (Megtagadva, 2012), vagy a kollektív bűnösséggel sújtott felvidéki magyar és német kisebbség háború utáni szenvedéstörténete (Elszakítva, 2015 és Hazátlanok, 2019). Szajbély Mihályt Csáth Géza élete és munkái című tanulmányáért díjazzák. Az irodalomtörténész egyetemi tanulmányait a szegedi egyetem jogtudományi és bölcsésztudományi karán végezte, majd megszerezte a doktori és kandidátusi címet, 2004-től az MTA doktora. 1977-től az egyetem oktatója, 1992-től több tanszék vezetője. 2014 és 2017 között az SZTE BTK dékánja. Vendégprofesszorként Bécsben és Berlinben is oktatott. Főbb kutatási területe a 19. század és a 20. század elejének magyar irodalma (Csáth Géza), a jugoszláviai (vajdasági) magyar irodalom története, sajtó- és médiatörténet, az irodalom médiatörténete, valamint a hangjáték médiatörténete és műfaji problémái. Mártonffy Marcellt a Biblikus hagyomány és történelmi tapasztalat Pilinszky esszéiben című kötetéért díjazzák. 1955-ben született Budapesten, tanulmányait a pannonhalmi Szent Gellért Főiskolán, az ELTE-n és a római Szent Anzelm Pápai Egyetemen végezte. Magyar-német irodalom és nyelv szakos tanár, az irodalomtudomány doktora. Számos oktatási intézményben tanított az elmúlt csaknem negyven év alatt, jelenleg az Andrássy Gyula Budapesti Német Nyelvű Egyetem docense. Szerkesztője volt a győri Műhely és a Pannonhalmi Szemle folyóiratnak, több mint 10 évig főszerkesztője a Mérleg című teológiai és társadalomtudományi szemlének.

lato8270120

Harmincéves a Látó

Különleges Irodalmi Játékokra hívta legutóbb olvasóit a Látó szépirodalmi folyóirat. A marosvásárhelyi lap 106. író-olvasó találkozóján ezúttal a folyóirat szerkesztői saját magukat ünnepelték – joggal. 30 éve jött létre a lap, az egykori Igaz Szó utódja, ez alkalomból várták a közönséget a Bernády Házba, ahol a folyóirat egykori és mai szerkesztői beszélgettek az elmúlt három évtizedről, valamint bemutatták az évforduló alkalmából készült ünnepi lapszámot is. Az eddigi, tízévenként megünnepelt évfordulóktól eltérően ezúttal a magyar kultúra napjára időzítették a találkozót, amelyen a Látó jelenlegi szerkesztői – Vida Gábor főszerkesztő, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Demény Péter és Szabó Róbert Csaba – mellett Gálfalvi György, a lap egykori főszerkesztője volt jelen. Markó Béla, a Látó további, egykori főszerkesztője igazoltan hiányzott az eseményről.

 

A szerda délutáni találkozón Vida Gábor üdvözölte a megjelenteket.

– Január 22-e a magyar kultúra napja. 1823-ban Kölcsey Ferenc ekkor véglegesítette a Himnusz kéziratát. Érdekes vers, mert annak idején Kölcsey nem himnusznak szánta, de a közhangulat, a civil társadalom, a különböző egyletek, akadémiák stb. nagyon melléálltak, és nemzeti ének lett belőle. Ha valamit a civil társadalom elkezd jól csinálni, a mögé a hatóság vagy odaáll, vagy elveszi azt. Az is érdekes, hogy amióta megszületett, a Himnuszt nem „váltották le”. Más nemzetek nem voltak ilyen szerencsések. Igaz, sokáig nem volt szabad énekelni, utána pedig egy kicsit túl sokat is énekeltük. De amikor a nyáron eszünkbe jutott, hogy harmincéves lesz a Látó, és ezt meg kellene ünnepelni, akkor eldöntöttük: az ünneplést összekapcsoljuk a magyar kultúra napjával. Tavaly júliusban legalább ötven költőt, írót kértem meg, hogy írjanak valamit az ünnepi lapszámba, ami ehhez kapcsolódik. És írtak. Majdnem akkora lett a lapszám terjedelme, mint amit terveztünk: 116 oldal, négy oldallal több a szokásosnál. Ma nem mi adunk, hanem mi kapunk „nívódíjat”, amit Önök, az olvasóink adnak nekünk. Köszöntöm a szerzőket, az olvasókat, a kritikusokat, a figyelmeseket, a látókat, akik jelen vannak ebben a történetben. Amikor tízévesek, majd húszévesek voltunk, decemberben ünnepeltünk, mert akkor arról beszéltünk, ami volt. Most arról szeretnénk beszélni, hogy mi lesz majd. Sokan mondják, hogy Marosvásárhelyen jelenik meg a Látó, a kortárs magyar irodalom egyik legjobb folyóirata. Mégis, Gálfalvi György az egyetlen vásárhelyi születésű szerkesztőnk. És most minden kollégámnak felteszek egy irritáló kérdést, aztán mindenki felolvas.

– Mint jó marosvásárhelyi ember, ezt a sok nem vásárhelyit hogy gyűjtötted be a szerkesztőségbe? – kérdezte elsőként Gálfalvi Györgytől Vida Gábor.

– Legszívesebben anekdotákkal fejezem ki magam, de most elmondom: könnyű volt, mert a vásárhelyieket ismertem, titeket pedig nem. Úgy gondoltam, hogy ebből valami jó is kisülhet. Ha vásárhelyieket hívtam volna, tudom, hogy kitől mire számíthatok, de annak nem biztos, hogy a lap is hasznát vette volna. Legszívesebben Szőcs Kálmánt vettem volna fel, aki az egyik legjobb barátom volt, de ő másképp döntött, és nem várta ki, amíg győz majd a jó. Dokumentum van róla, 1987-től szerepel a szekuritátés dossziémban vádpontként, hogy Markó Bélával fel akarunk venni egy székelykeresztúri tanárt, aki mellett minden érvet felhoztunk, de a főszerkesztőnk jelentette, hogy az egy nacionalista, aki az engedélye nélkül Magyarországon jelentetett meg verset. Úgy hívják, Kovács András Ferenc. A dossziémban az utolsó feljegyzés 1989. december 10-ről szól. Akkor a konyhában (ott is volt lehallgató) közöltem a feleségemmel, hogy mégis sikerült Andrást felvenni, igaz, nem hozzánk, hanem a színiakadémiára. Ott a dosszié szélén a megjegyzés: ,,Rusu elvtárs, kérem, azonnal akadályozzák meg a felvételét”. Láng Zsoltot KAF hozta, de az egyik dossziémban benne van: régebbről terveztük, hogy a prózarovathoz felvegyük. Vida Gábor döntéskényszerbe hozott, mert volt egy helyünk, rá több pályázóval. Két ember került szóba, akik jelezték, hogy jönnének ugyan, de nem pályáztak. Az egyik Vida Gábor volt, a másik Kelemen Hunor. Meghívtam mindkettőjüket külön az almafa alá, a szokásos helyemre, ahol egy-egy pohár bor mellett elbeszélgettem velük. Így döntöttem Vida Gábor mellett. Nagyon jó, hogy Kelemen Hunor is megtalálta a maga pályáját, én sok sikert kívánok neki, és magunknak is. Demény Péter már a ‘90-es években is szóba került, de akkor még nem jött el Kolozsvárról. Szabó Róbert Csaba A Hét szerkesztője volt, olvastam a recenzióit, láttam, hogy egy érdeklődő természetű ember, akinek volt egy másik óriási előnye: tudott gépelni. Nevetségesnek hangzik, de Székely János úgy ment nyugdíjba, hogy egy betűt nem tudott tovább gépelni. Sajnos ebben én is nagyon hasonlítottam rá, rühelltem a számítógépet. E képessége miatt szent csodálattal néztem Robira, így vettük fel. Annak idején Markó és én is tudtunk közbenjárni, lakást szerezni KAF-nak, Markónak. Láng Zsoltnak is sikerült – hatalmas élmény volt, hogy a szerkesztőtársaknak tudtunk lakást biztosítani. Vénségemre megszerettem a szülővárosomat, remélem, ti is megszerettétek.

– Mit keresel te itt, hogy engedtek el Kolozsvárról? – szólt a kérdés Demény Péterhez.

– A kérdéstől felálltam. Mindent, ami addig megtörtént velem, ott-hagytam az első életemben Kolozsváron, most már csak a lányom az egyetlen kapocs. A szerelem hozott ide. Utólag azt mondom, jól sikerült – azért is, mert rájöttem, hogy a magyar a világ legerkölcsösebb népe, akik egy válás miatt hihetetlen tekinteteket tudnak hozzám vágni. Kolozsváron még közelibb tekinteteket vágtak volna hozzám, Marosvásárhelyen barátaim vannak. De még idegen vagyok ebben a városban, hátha megszeretem idővel. Kolozsvár mély nyomokban él bennem, de erről nem szeretnék beszélni. Végül 2008-ban kerültem a Látóhoz, KAF meghívására.

– Szabó Róbert Csaba, te A Hét munkatársa voltál azelőtt. A Látónál akkor még nem volt digitális korszak, de a digitalizálás, a honlap akkor kezdődött, a te munkád volt. Hogyan látod, mi volt akkor a jövő, és mi lett belőle?

– A lap szerkesztői gondolták, hogy értek az internethez, ezért rám bízták a honlap elkészítését 2005–2006 körül. Hamar meglett, utána már csak folyamatosan fel kellett tölteni az anyagokat. A netes szerkesztés mellett lassan én is belefolytam a munkába, ami egy folyóirat körül kialakul. Fontos egy írói holdudvart fenntartani és megmutatni, hogy milyenek a szerzőink. Ezért kezdtük el szer-vezni a Látó Irodalmi Játékokat. Nem mi találtuk ki, az Igaz Szónál annak idején ezt nagyon szépen csinálták. Mi csak tovább vittük, és volt olyan év is, amelyben harminc irodalmi találkozót szerveztünk. Ezekre lehetett pályázni, de az idén nem kaptunk támogatást. Ezért is szervezzük a Látó-tábort szülőfalumban, Szilágybagoson. Főleg fiatalokat hívunk meg, és bár szűkösek az anyagi körülményeink, fenntartjuk és csináljuk. A falu is nagyon szeret minket. A digitális világ nagyon fontos, a Facebook-oldalunkon 3200 követőnk van, több bejegyzésünkkel is előfordult, hogy 24 óra alatt 10.000-en olvasták. A jövőt valahogy így kell elképzelni – mondta Szabó Róbert Csaba, majd felolvasta a Vida Gábor szövegét, Vida pedig a Szabó Róbert Csabáét.

Kovács András Ferenc, a lap jelenlegi szerkesztője, volt főszerkesztője a beszélgetés során felmerült gondolati költészetről, majd a szerkesztői munkáról szólt röviden: – Egy szerkesztő nagyon sokat töpreng, de keveset gondol-kodik, egy főszerkesztő pláne. Elhoztam ide az 1989. decemberi Igaz Szót, ami kis változtatások után már Látóként jelent meg. A mostani számban közöljük az akkori beköszöntőt. A nyolcvanas években volt egy mindenki által ismert vásárhelyi barátunk, Tompa Gábor, a rendező és költő. Most két szonettet olvasok fel tőle. Az ünnepi számban 19 vers van, közülük még kettőt olvasok fel: egy saját és egy Parti Nagy Lajos-verset – mondta KAF a jó hangulatú, számos anekdotával, történettel gazdagított beszélgetés során, amelynek közjátékaként mindegyik szerkesztő felolvasott egy-egy rövidprózát vagy verset, legtöbbjük a legutóbbi, a folyóirat harminc éve előtt tisztelgő lapszámból. (Népújság)

 

vargav240120

Kié a Vargaváros?

A Fekete Vincéé természetesen. És a Markó Béláé. Meg sok más emberé, aki Kézdivásárhelyhez kötődik. De nem csak. Tágabb a kör. Mert egyértelmű ugyan, hogy Vargavárost az egykori Kézdiszék udvarteres, patinás székhelyével azonosítjuk, de a távolabb lakó székely emberek, mi, erdélyi magyarok is azonosulhatunk a verskötetben foglaltakkal. A könyv a Magvető Kiadó újdonsága, híre hamar eljutott Marosvásárhelyre. Január 16-án a szerző is a vásárhelyi közönség elé állt a Bernády Házban, és Markó Bélával beszélgetett kötete létrejöttéről, sajátosságairól, a mai és mindenkori székelyekről. Az érdekes, gondolatgazdag párbeszéd lírai mozzanatokkal dúsítva érzékeltette a könyv érzelmi, hangulati telítettségét. A kiadvány majdnem száz verséből szólaltatott meg néhányat nagy empátiával Gáspárik Attila színművész, és felolvasott egy hosszabbat a költő is.

„Adott egy város és vidéke: Kézdivásárhely a maga történeteivel és tereivel, tradícióival és titkaival. A hely és az idő mitológiája köré íródik Fekete Vince epikus-ironikus lírai körpanorámája, amely gyűjtőlencseként fogja be nem csupán e térség megannyi érzéki részletét és gazdagságát, hanem működésében és ereje teljében mutatja Fekete Vince költészetét, a drónperspektíva tágulását, a költői nyelv felszabadulását. A Székelyföldön élő költő, Fekete Vince új kötete kalandos kirándulás, különleges szintézise az archaikusnak és a posztmodernnek, egymás mellé kerülnek a hiedelmek, a legendák, az idézetek és a források. »Árvalányhaj nyílik mindenik ablakban./ A házak mind kürtőskalácsból vannak.« A költő a talált tárgy(ak)at pedig nekünk adja tovább. A Vargaváros a magyar költészettörténetben nagy hagyománnyal bíró, az epikára nyitó, a balladák felé mélyülő szerelmes földrajz újabb szép példája” – ezt olvashatják a kötet hátoldalán az érdeklődők. Ennyi is felkeltheti a figyelmüket. A két kézdivásárhelyi lírikus eszmecseréje nyilván konkrétabb, és a közös élményvilágból fakadón lényegretörőbb volt.

Markó Béla méltatásából már az elején kiderült, hogy mindkettőjük szülővárosa Kézdivásárhely, lakóhelyük is volt a népszerű háromszéki város és környéke, számos meghatározó élményt szereztek ott, Kézdipolyán, illetve Kézdiszentkereszt különösen gazdagon kínált ilyesmiket mindkettőjüknek. Ez az erőteljes élményvilág köszön vissza a Vargaváros közel háromszáz oldaláról. Sok érzelem feszíti, izzítja ezeket a prózára hajló, szokványosnak egyáltalán nem nevezhető verseket. Markó úgy véli, hogy ezek így együtt külön entitást képeznek, és újra azt bizonyítják, hogy Fekete érzelmes költő. Szeretet és harag, düh, irónia és humor árad a könyvből. Miközben már-már mérnökileg megszerkesztettnek tekinthető a mintegy tíz éve készülő kötet. A költő ezt a szerkesztési leleményt részletezte is, drónperspektívából szemléltetve a versciklusok elhelyezését, a jól megfontolt elkülönüléseket és átfedéseket. Nem a mai, nem a tegnapi város volt az ihletője, több mint egy évszázadot ölel át a versgyűjtemény, amely azt tükrözi, benne hogyan él a település, amelyet a vargák és a többi mesteremberek tettek olyanná, amilyen, ekképpen vált szerethetővé, ihlető hellyé. Sok helyi, székely szót, kifejezést épített be a versekbe, ezek természetszerűleg szervesültek az összképbe. Az sem baj, ha egyikkel-másikkal nincsenek tisztában a távolabbi tájakon élő olvasók. Amúgy is sok sztereotípia kering a székelyekről, mondta a vendég, és lendületes felolvasással be is mutatott egy csokorra valót belőlük a jó hangulatú, emlékezetes esten. (Népújság)

szil

Nyolcadik alkalommal adták át az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat

Nyolcadik alkalommal jutalmazta szerdán az RMDSZ azokat a művészeket, akik az erdélyi magyar kulturális értékek létrehozásához, megismertetéséhez és átörökítéséhez hozzájárultak. Az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjat a magyar kultúra napján adták át Kolozsváron: Tompa Gábor színházigazgató, rendező, Lövétei Lázár László költő, Ujvárossy László grafikus részesült a kitüntetésben. Emellett Szilágyi István írót a Communitas Alapítvány és a Kós Károly Akadémia Alapítvány Erdélyért Életműdíjjal méltányolta. „Állandó kérdezésre, kételkedésre, a megismerés vágyára, kíváncsiságra, nyitottságra, a másság befogadására és elfogadására biztat bennünket Tompa Gábor, Lövétei Lázár László, Ujvárossy László és Szilágyi István is” – jellemezte a művészeket a sétatéri Kaszinóban tartott díjátadon az RMDSZ kultúráért felelős ügyvezető alelnöke. Hegedüs Csilla szavai szerint az alkotás szabadságát elvenni bűn, ezért nem mondják meg politikusokként, hogy „merre van az előre az erdélyi magyar kultúrában”, ezért nem szabnak irányt, nem osztanak ki feladatokat, hanem annál inkább: a Communitas Alapítványon keresztül alázattal támogatják az alkotókat. „A mi feladatunk segíteni ízig-vérig megélni a szabadságot” – hangsúlyozta a kultúráért felelős ügyvezető alelnök. Elmondása szerint 30 évvel a kommunizmus bukása után „a művészet szabadságának, a kritikának, a különvéleménynek, a görbe tükörnek” volt az ünnepnapja a díjátadó gála.

Brendus Réka, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Államtitkárságának főosztályvezetője hozzáfűzte, a díjazottak nem csupán a kultúra, hanem a magas minőségű kultúra alkotói. „Minőségi és igényes kultúrává pedig attól válik, hogy annak fogyasztói is legalább annyira igényesek” – érvelt kijelentése mellett. Amint a Kós Károly Akadémia Alapítványt vezető Markó Béla elmondta: a díj értékét nem az adja, hogy azt kik ítélik oda, hanem az, hogy eddig kik kapták meg. Szilágyi István az ötödik, aki átvehette az életműdíjat, előtte Kántor Lajos irodalomtörténész, Egyed Ákos történész, Csíki Boldizsár zeneszerző és Dávid Gyula irodalomtörténész kapta meg az elismerést – tette hozzá. A Szilágyi Istvánt méltató Karácsonyi Zsolt, a Helikon folyóirat főszerkesztője kijelentette: Szilágyi István műveiben a lélek megmaradása a kérdés. Az író újra és újra azokat a kérdéseket járja körül, amelyek időkön, emberéleteken túliak.

Tompa Gábor színházigazgatót és rendezőt, aki előadóművészet kategóriában kapott kitüntetést, Kelemen Hunor szövetségi elnök méltatta. „Bátran elmondhatjuk, hogy Tompa Gábor korszakváltó és korszakalkotó művész”, emelte ki. Hozzátette, „világszemléletét és rendezői, művészi látásmódját a családi vonatkozások mellett jelentősen meghatározta az, hogy nemcsak két kultúra találkozópontján született, él és tanult, hanem az is, hogy mindkettőben otthonosan mozog” – fogalmazott a politikus. Tompa Gábor szerinte képes a megújulásra, nem olcsón szórakoztat, nem előre legyártott magyarázatokat rág a nézők szájába, hanem sajátos stílusában gondolkodásra késztet, hiszen a világba vetett ember létkérdéseivel foglalkozik, így az értelmezést mindig a közönségre bízza.

Az irodalom kategóriában díjazott Lövétei Lázár László költőt méltatva Markó Béla kijelentette: költészete késélen egyensúlyozik a pátosz és irónia közt. Szerinte Lövétei Lázár László alkalmi verseit „ugyanaz az úr rendelte, aki minket idevezetett”. “Olyan poeta doctus, aki tudja, hogy ezeken a pásztori tájakon évszázadokkal ezelőtt sem csak a bibliaforgatáshoz, hanem ahogy mondani szokás, az ekeszarvához is hozzászoktak a prédikátorok. Igen, nem véletlen a harag a legújabb könyvcímben. Lövéteiben is harag dúl az elveszett harmónia, az elveszett erdélyi világegész miatt. Ha úgy tetszik, az egyszer már meglelt, aztán ismét elveszített erdélyi egyetemesség nosztalgiáját is hordozzák ezek a virtuóz költemények” – méltatta a díjazottat Markó.

A képzőművészet kategóriában díjazott Ujvárossy László grafikus méltatásában Kolozsi Tibor szobrász azt is megemlítette, hogy a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetemen (PKE) Ujvárossy hozta létre a máig egyetlen magyar nyelvű képzőművészeti szakot Romániában. “A képmánia hobbijának engedve, fiatalkori bezártságát kárpótolva, nyaranta kulturális turizmust folytatott Európa legnagyobb múzeumaiban. A Velencei Képzőművészeti Biennáléról és a Párizsi Kortársművészeti Seregszemléről rendszeresen beszámolt a Várad művészeti lapban. 1980 óta szerepel romániai, 1990 után magyarországi és nemzetközi grafikai biennálékon, valamint egyéb szakmai kiállításokon. Az elmúlt években tíz egyéni tárlata volt” – sorolta Kolozsi Tibor.

A Szilágyi Istvánt méltató Karácsonyi Zsolt, a Helikon folyóirat főszerkesztője kijelentette: műveiben a lélek megmaradása a kérdés. Az író újra és újra azokat a kérdéseket járja körül, amelyek időkön, emberéleteken túliak. „Szilágyi István a távoli, vagy nem is olyan távoli múltban játszódó, apró kontinensünkön is túlsugárzó regényei minden esetben hozzánk, a mindenkori, az éppen jelenlegi olvasókhoz, „jámbor vadakhoz” szólnak, hiszen hollóidők bármikor fölénk terjeszthetik szárnyaikat, korántsem szimbolikus értelemben” – fogalmazott a Helikon főszerkesztője. Az est további részében Bogdán Zsolt kolozsvári színművész mutatta be A magyar nyelv története című, Bartis Attila szövegeiből készített előadását. (maszol.ro)

 

thumbnail

Fekete Vince könyvbemutatója a Bernády Házban

Fekete Vince „Vargaváros” című verseskötetét mutatják be január 16-án, csütörtökön 17 órától Marosvásárhelyen a Bernády Házban (Horea u. 6. sz). A Magvető Kiadónál megjelent kötetet bemutatja és a szerzővel beszélget Markó Béla költő. Az eseményen közreműködik Gáspárik Attila színművész.

400e9e39bbe82a198f3d7fc97a1fb03a_XL

Átadták a Látó nívódíjait

Hu­szon­nyol­ca­dik al­ka­lom­mal osz­tot­ta ki a Látó szépiro­dal­mi folyóirat szer­kesztősége a lap­ban pub­likált szerzők közül válo­gat­va évzáró nívódíjait 2019. de­cem­ber 14-ikén, szom­ba­ton. Hu­szonhét év alatt több, mint 70 al­kotó ve­het­te át a vers, próza, esszé és debüt ka­tegóriában az el­is­merést. A nívódíj idéntől az 1000 dollárral járó Jac­ko­vics-díjjal bővül, amit a leg­jobb dráma szerzőjének oszt ki a szer­kesztőség.
2019-ben Kántor Péter (vers), Kész Or­so­lya (kri­ti­ka), Ma­gyary Ágnes (próza), Tófal­vi Zsely­ke (debüt) ve­het­te át a díjjal járó pénz­ju­tal­mat. A Jac­ko­vics-díj idei nyer­te­se: Ay­han Gökhan.

Három új taggal bővült a Romániai Írók Szövetségének Marosvásárhelyi Fiókja

A Romániai Írók Szövetségének országos Vezető Tanácsa december 4-i ülésén jóváhagyta többek közt Nagy Miklós Kund, Szabó Róbert Csaba és Szenkovics Enikő tagfelvételét, akik a Marosvásárhelyi Fiókhoz tartoznak.

Nagy Miklós Kund erdélyi magyar szerkesztő, művészeti író, műfordító, esszéró. Számos antológiában, tanulmánykötetben, művészeti és fotóalbumban olvashatók esszéi. Több mint harminc könyve jelent meg, irodalomtörténeti, képzőművészeti, színházi kötetek, antológiák szerzője, szerkesztője. Munkásságáért számos rangos díjat és elismerést kapott.

Szabó Róbert Csaba író, szerkesztő,  20042005 között A Hét munkatársaként dolgozott, 2005-től a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztője, hét prózakötet szerzője.

Szenkovics Enikő eddigi munkásságát és érdeklődési irányát két forrásnyelv határozta meg, mind a román, mind a német irodalom köréből készített műfordításokat. Hosszú ideje gondos és figyelmes fordítója az erdélyi német irodalomnak, fordításain keresztül a magyar olvasó átfogó képet kaphat a romániai németség szépirodalmából.

 

1 2 3 20