Markó Béla beszéde a 9. Kolozsvári Ünnepi Könyvhét megnyitóján

Őszintén szólva nem hiszek a közmondásokban. Pontosabban: nem hiszek abban, hogy a közmondások egy-egy cáfolhatatlan igazságot fejeznek ki, mintegy a kollektív bölcsesség bizonyítékaként. Úgy vélem, a közmondások egy része csak vágyat vagy kívánságot fogalmaz meg, és nem arról beszél, hogy milyen a világ, hanem arról, hogy milyennek kellene lennie. Tessék belegondolni, állítólag: Aki másnak vermet ás, maga esik bele. Jó lenne, ha így lenne. De nem ezt tapasztalom. Meg aztán itt van az a közmondás, hogy: A hazug embert hamarabb utolérik, mint a sánta kutyát. Nekem úgy tűnik, sétálnak bizony elegen a mi kis világunkban is utoléretlen, sőt, utolérhetetlen hazug emberek, miközben szegény sánta kutyákat rég elvitte a sintér. Ki korán kell, aranyat lel? Nem vagyok benne biztos. Meg aztán: A jó bornak nem kell cégér? Dehogynem! Csak egy kívánság ez is: a jó bornak ne kelljen cégér! De egyelőre hány rossz bort eladnak jó reklámmal, hány jó bor porosodik a pincében a rossz reklám miatt!

DSC_0106_

És ezzel már helyben is vagyunk, beszélhetek a könyvhétről, a könyvvásárról. Mert hát kell bizony cégér a könyvnek is. Nagyon kell. A könyvárusok a megmondhatói. Éppen ezért nem csak azt jelenti a könyvünnepek szaporodása Erdélyben, hogy minden ellenkező híresztelés dacára a hagyományos – úgymond „papíralapú” – könyvnek helye van az életünkben, és nem is csupán a magyar betű, a magyar szó, a magyar könyv nyilvános jelenlétének fontos bizonyítékai ezek az események, bár kétségtelenül van egy ilyen jelentésük is. A kolozsvári, marosvásárhelyi, csíkszeredai vagy nagyváradi könyvvásárok és az ezekhez kapcsolódó író-olvasó találkozók, könyvbemutatók vagy dedikálások mind-mind a tőlünk elvett terek, az előlünk hosszú időn át elzárt nyilvánosság visszaszerzését is szimbolizálják természetesen. Az erdélyi és magyarországi írók együttléte ráadásul a nemzeti kultúra összetartozását is jelképezheti, bár attól tartok, ez is csak kívánság, mint a közmondások igazsága. Megosztott a kultúránk, ilyen-olyan párt- vagy csoportérdekek szerint, és ezt a szétszakítottságot nem a trianoni nagyhatalmak okozták, ezt mi magunk tesszük saját magunkkal nap mint nap. Nem tudjuk elfogadni, hogy nem mindenki látja ugyanúgy a múltat vagy a jövőt, ahogy mi. De nem folytatom. Ma ünnep van, együtt vannak a könyvek ezen a helyen, jól megférnek egy gyékényen, ahogy mondani szokás, és legfeljebb egyetlen megosztottságot kellene tudomásul vennünk: hogy mindig vannak jó és rossz könyvek, ám ez nem a szerzőjük ideológiai hovatartozásától függ. Beszéljünk most inkább arról, ami összeköt mindannyiunkat, akik itt vagyunk. Ez pedig minden bizonnyal a könyv szeretete. Ha ez így van, akkor viszont érdemes azt is végiggondolni, nem siránkozunk-e túl sokat az utóbbi időben a Gutenberg-galaxis alkonyán, nem fogadtuk-e el túl könnyen, hogy a könyvet hamarosan felváltja valami más, amiről még azt sem tudjuk, micsoda. Persze, a papírt felválthatja valami más, ezt tudjuk. De arról a vágyunkról nem mondhatunk le, hogy az első és hátsó borító, az első és utolsó mondat közötti univerzumot végigjárva, talán rálelünk a Borges által emlegetett alefre is, ahonnan rálátunk az idő és a tér teljességére. Minden jó könyv egy ilyen univerzum.

Kell-e hát a könyv? Kell-e az író? Hogyne kellene! Tessék megnézni, hányan vannak még mindig, akik úgy viszik haza egy-egy író dedikációját a frissen vásárolt könyvben, mint valami értékes ajándékot. Nagy szó ez, különösen egy olyan országban, ahol már lassan csak a könyvet meri aláírni az ember kockázat nélkül. Bár ki tudja… Megértünk mi olyan időket, amikor minket talán még nem, de a már megjelent könyvünket kivonták a forgalomból. Azon kell lennünk, hogy ilyesmi ne fordulhasson elő megint.

Csakhogy nem elég, ha szabad írni, könyvet nyomtatni és árusítani. A könyvnek el is kell jutnia az olvasóhoz. Ehhez kell viszont a támogatás, a magán- és az állami vagy közösségi mecenatúra is. A kultúrát a demokráciában sem lehet a piacgazdaság kényének-kedvének kiszolgáltatni, de politikai céloknak alárendelni sem szabad. Olyan önmegtartóztató államra, olyan önkorlátozó hatalomra van szükség, határon innen és túl, amely támogatja a szerzőt és a kiadót, de cserében nem vár el semmit, sem hűséget, sem ideológiai elkötelezettséget, sem témát, sem formát, vagyis sem kevés, sem sok pénzért nem akarja megvásárolni az alkotó értelmiségiek lelkét. Egy dolgot kell elvárnia a támogatónak: minőséget. Hogy mi a minőség? Végül is tudjuk ezt mindannyian, de legjobban tudják magának az irodalomnak – szépirodalomnak vagy szakirodalomnak – a művelői. A cégérre, vagyis a reklámra sem csupán azért van szükség, mert anélkül csődbe megy a vállalkozás, hanem mert mit ér az a könyv, amely nem jut el címzettjéhez: az olvasóhoz!

Az irodalom például nemcsak ihlet, nemcsak pátosz, nemcsak borzongás, hanem munka is, papír is, pénz is, sokszor veszteség, kevésszer nyereség.  Hányan tudják vajon, hogy egyik legnagyobb költőnk, Vörösmarty Mihály, egyedülálló könyv-versünk, könyvtár-versünk, a Gondolatok a könyvtárban szerzője ugyanazokban az években, amikor ezt a költemény írta, olyan tervet is papírra vetett, hogy: Javaslat Szépirodalmi Könyvkiadóvállalkozás alapítására. Idemásoltam magamnak Kozma Mária nemrég megjelent könyvtörténeti kötetéből egy passzust: „Vörösmarty Mihály saját költségén adta ki 1842-ben Újabb munkáit, de hónapokig csak húsz példány kelt el belőle, ezt is szegény diákok vették meg. Vörösmarty nem tudta kifizetni a nyomdásznak a nyomtatási költségeket, amivel tartozott, így a nyomdász lefoglaltatta a költő kevéske bútorait, ami különben egyetlen vagyona volt, árverésre akarva bocsátani azokat. Vörösmarty szomorúan ballagott az utcán, amikor találkozott Kossuth Lajossal, akinek elpanaszolta a baját. Kossuth »Szégyen, gyalázat…« kezdetű cikket írt, amiben felhívta az olvasók figyelmét az akkor már országos hírű, a Zalán futásával pályadíjnyertes költő sorsára. A történet jól végződik: néhány nap alatt megvásárolták a könyv össze példányát.”

Ezek szerint Kossuth Lajos értett a reklámhoz, vagyis a marketinghez, és tudta, hogy a jó bornak is kell a cégér. Kellett bizony Petőfinek is, Aranynak is, és ma is kell a cégér. De az anekdotában olyasmi nem szerepel, hogy az akkor még csak feltörekvő publicista Kossuth azt kérdezte volna Vörösmartytól: jó, de mi van abban a könyvben? Kit szeret, kit bírál? Ez is fontos tanulság lehet számunkra.

Jó könyvvásárt kívánok mindenkinek. Hátha sikerül valamelyik könyvben az alefet, tehát a kincset megtalálni. Hogyha nem, legalább felássuk a kertünket, ahogy a hajdani mesében a kincskereső örökösök.

  1. május 9.