AdyLátó – ugyan nem ez a hivatalos címe, de ekképpen is nevezhetnénk a Látó szépirodalmi folyóirat legutóbbi számát. A marosvásárhelyi lap ezúttal az egy évszázaddal ezelőtt elhunyt Ady Endrére emlékezik, az Ady100 alcímmel ellátott lapszámot pedig január 22-én, a magyar kultúra napján, a 96. Látó Irodalmi Játékok keretében mutatták be a G. Caféban. Az esemény teljes telt házat vonzott, az Ady Endre-számot Demény Péter, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Varga László Edgár költők és Vida Gábor író mutatta be egy jó hangulatú, felolvasós, beszélgetős est keretében.
Demény Péter Aki mindig van címmel írt lapajánlót, amelyben a következőképpen fogalmaz: „Az eltévedt lovas – ez a verscím akár Ady szimbóluma is lehetne, Láng Gusztáv nem véletlenül áldoz neki egy kis tanulmányt ebben a számunkban. Ami Adyval kapcsolatos, az mind olyan, mintha egy idegen bolygóról idetévedt ember próbálna elboldogulni az itteni körülmények között.
Katolikus szellemben nevelt kálvinista voltam – idézi Péter I. Zoltán a vallomást (Ady Endre zilahi költői szárnybontogatásai), mely az iskolákról szól, de máris bevilágít ennek az életnek a bugyraiba. Mint ahogy megidézi őket Boka László szép írása is (Csókokban élő csóktalanok. A Mindenség-keresés és a Léda-szerelem fordulópontjai 1908-1909-ben), amely a Léda-szerelem utolsó időszakának háborúzásai és kibékülései között kalauzol a végső szakításig. Vagy Havas Judit elemzése Latinovits Ady-szavalásairól (Ady – Latinovits).
Ennek a dúlt életnek az emlékeivel foglalkozik Hegyi Katalin pontos és személyes szövege (Ady Endréről szeretnék mondani valamit), vagy Benedek Szabolcsnak egy soha meg nem élt, mégis elképzelhető jövőben játszódó novellája (Most meg itt elvtársoznak megint), és erről a sebzett vadról szólnak a versek is, többek között Egyed Emese, Láng Orsolya, Aczél Géza, Márton László, Nádasdy Ádám vagy Térey János tollából. Szeretem Ady Endrét./ A legjózanabbat közülünk – írja Markó Béla, és sokan vagyunk így ezzel, miközben, mint Kántor Péter, azon töprengünk, mit mondana, ha feltámadna. Ezzel a józan szenvedéllyel dobjuk be a januári Látót az olvasó postaládájába.”
Az est kezdetén a lap főszerkesztője, Kovács András Ferenc mutatta be a részt vevő szerzőket, szerkesztőket, valamint a lapszám tartalmát, majd kérte fel egy rövid felolvasásra az est meglepetésvendégét, Láng Orsolyát, aki Ady Endre utolsó utáni fényképe című versciklusát osztotta meg a közönséggel.
Ezt követően a meghívott szerzők, szerkesztők olvasták föl Adyval kapcsolatos verseiket, írásaikat. A rövidebb-hosszabb alkotásokból ismét kiderült, Ady Endre megítélése máig sem egységes, elhangzottak dicséretek, bírálatok, szóltak művek az elismerés és az enyhe irónia hangján egyaránt. Megannyi kései kísérlet Ady megértésére, mai elhelyezésére mind az egyetemes és a kortárs irodalomban, mind a történelemben, az akkori viszonyok közötti térben és létben, hiszen, ahogy Demény Péter is fogalmazott, ,,meg kell annak halni, aki egyedül lát”.
A felolvasások után került sor a szabad és érdekes beszélgetésre, amelynek során KAF kérdéseire válaszoltak a jelenlévők. – A költő Adyt, az Ady-jelenséget nagyon szeretik megkérdőjelezni. Első körben a főszerkesztő arra kérte a jelenlévőket, hogy beszéljenek a saját Ady Endréjükről.
– Elég nehezen választottam verset, mert az újraolvasgatáskor jöttem rá, hogy Ady Endrével mennyire eltávolodtunk egymástól. Gimnazistaként nagyon szerettem, mert lázadó volt, vagány és csajozós, de most már túl nagyok a pózok, harsány a hang, amelyen megszólal. Ugyanakkor mindmáig vannak sorai, amelyek ugyanúgy meg tudnak szólítani – válaszolta sorrendben elsőként Varga László Edgár.
– A lapszám és a felkérés inkább arra volt jó lehetőség, hogy ismét végiglapozzam Ady verseit, és sokadszorra is rájöjjek, hogy valószínűleg a legfélreértettebb költőnkről van szó – tette hozzá Markó Béla. – Érdekes, hogy Arany Jánosra mennyire problémátlanul reagálnak a mai költők, írók. Még Petőfi sem probléma, holott ő már lehetne, de Adyt teljes egészében félreértjük, amikor csak a váteszi, pátoszos tartásra, a gőgre figyelünk. Olyan versét akartam választani, amiben ott az irónia, a játékosság, az árnyaltság. Jelentőségére utal, hogy gyakran fölfedezem sorainak hatását József Attilánál, Kosztolányi Dezsőnél. Jó alkalom lenne fölfedezni, hogy hogyan lehet végre lebontani róla a klisét.
– A szocialista korszak Ady-képébe Nietzsche nem nagyon illik bele, én mégis kettejükről írtam. Amikor Nietzschét lapozgatjuk, önkéntelenül befut egy-egy Ady-sor és fordítva. Én ezeket szedegettem össze és fűztem rá néhány Nietzchéről szóló akármire – és egy kicsit elkezdtem megijedni, hogy mi lenne, ha tudnék németül. Kettejük rokonsága a látszat ellenére nagyon mély, az az életfilozófia, amit Nietzsche a maga módján megírt és megélt, Adyval is rokon – vallotta Vida Gábor.
– Sok egyéb minden mellett nagy képalkotó volt – mondta róla Demény Péter. – Tévelyegtem az olvasó-felolvasó folyamatban, mert mindegyik verse tetszik. Az ábrándozás, a csalódottság benne is megvan.
– Szerintem is mindenki benne van Adyban – zárta az első kérdéskört KAF. – Van humora, szarkasztikus iróniája. Szépsége a nyelvében van, amely nélkül nem lendült volna tovább semerre ez a dolog, az Ady-jelenség. 1906-ban jelent meg a mérföldkőként is jellemezhető harmadik kötete, amelynek kapcsán az irodalmárok ma sem értik, hogy Ady eléggé hosszú hallgatás után hogyan tudott ennyire erőset hozni. Ekkor már beszélt a csókról, a szerelemről, a testiségről. Faltörő kos volt, különféle mámorokkal, szorongásokkal, szerelemvággyal, szeretetéhséggel – és ehhez minden kellett, élete vége felé a napi négy-hat üveg bor, az üveg pálinka és a rengeteg cigaretta is.
– Mennyire érzitek aktuálisnak Ady Endrét? – KAF második kérdésére sorrendben elsőként Varga László Edgár válaszolt.
– Adynak számomra az a legnagyobb erénye – ami miatt mindmáig kihagyhatatlan –, hogy az újítás kényszere volt jellemző rá, amit csinált, az teljesen idegen volt az akkori magyar füleknek. Szikár, közérthető, nagy gesztusokkal beszélt önmagáról, a nemzetről és az országról pedig szinte mindig negatív szövegkörnyezetben szólt. Ostorozó és önostorozó alkat volt, én ezt szeretem benne a legjobban.
A harmadik Ady-kötet újdonságerejének voltak azért előzményei, két első kötete szervesen kapcsolódik Reviczky Gyulához, visszaköt Vajda Jánoshoz. De aztán hirtelen van egy váltás, amit máig nem tudtak megfejteni – mondta Markó Béla. – Mai időszerűsége abban áll, hogy rájön: szét kell verni a konvenciókat. Attól kezdve például nem írt szonettet és nem írt hagyományos formában, szimultán ritmust használt. Ugyanez a helyzet a képalkotásával is. Tudatosan, módszeresen bontja le őket, és újakat épít. Ezekre a versekre épült rá a költészet következő generációja. Ma mindennek közéleti érdekessége is van, mert nem tudom, mi történne ma azzal, aki olyan publicisztikát írna, mint például a Séta a Kanonok-soron. Ma egy ilyen antiklerikális szöveg miatt biztosan kiutálnák azt, aki megírná. Nem mintha őt szerették volna. Nemzethez való viszonyulására jellemző, hogy nem Tisza Istvánnak lett igaza, hanem neki. Nem volt politikus, mégis őt igazolta az idő. Féltette Erdélyt, és igaza volt. Ha most, 100 év múlva beleolvasunk a verseibe, rájövünk, hogy minden egzaltáltsága, pátosza, túlhajtottsága ellenére rendkívül tisztán látó ember volt. Költői érdekesség, hogy a konvenciókat ismét újra le kell bontani, szét kell szedni. Első két kötete is jó, szép, ha azokat folytatja, egyike lenne a 20. század eleji jó költőknek, de kellett még mellé valami. És az a valami tette őt azzá, akivé.
– Olyan nyelvi ereje van, amely meghatározza a huszadik századot, még akkor is, ha sokan nem szeretik. Mindenki, ahogy tudta, feldolgozta. Több regiszteren játszott, és számomra inkább ez érdekes: a szorongó Ady a maga haláltudatával, mámorával. Érzem az aktualitását, szeretném, ha több volna a ráérzés annyinál, hogy nagyon rég volt és nagyon újat jelentett. Lezárt egy korszakot, és egy teljesen mást megnyitott. A magyar nyelv élő organizmus, ami minket használ – ő tudta ezt, ráadásul az első celebek egyike volt – hallottuk KAF-tól.
Vida Gábor az Ady-kutatása egy részletét idézte, illetve azt a momentumot, amikor a Zsilvölgyi Napló egyik 1926-27-es számában egy helybéli cikkíró megvédte Adyt Kosztolányival szemben. Mint mondta, a kutatásban számára ez volt a csemege.
– Többször elhangzott a póz, a gőg. Engem az nyűgöz le, hogy mennyire saját maga volt. Akkora magaslatokba képzelte magát, amelyekben nem volt, de a versei erejében ott az a dobogó, amelyen ő meglátta saját magát – minden versében ott van, hogy ő nem hiába annyira gőgös. És belehal ebbe, nem ússza meg. Végigcsinálja, csakúgy mint Petry. Nem viselkedik, nem ő a józan alkoholista, a lázadó, aki megtér. Életművében vannak hullámvölgyek, elkomoruló versek, de ez az élet és ez a költészet egységes, ahogyan az egész Ady-jelenség egységes. Ez a jelenség az igazán érdekes. Mindezzel együtt nekem nagyon rokonszenves – zárta Demény Péter a beszélgetést, amelyet ismét Ady-versek, felolvasások követtek az est végezetéig. Népújság