Papp At­ti­la Zsolt Az at­lan­ti­szi vil­la­mos, il­let­ve Fe­ke­te Vin­ce Szárny­vo­nal című kötetét mu­tatták be csütörtök este a ko­lozsvári Bul­ga­kov kávézóban az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája (E-MIL) évadzáró ren­dezvény­so­ro­zatának első eseményén.

A költő, akit vonz a titok, homály, idegenség

Papp At­ti­la Zsolt ne­gye­dik kötetéről, ame­lyet korábban a Ma­rosvásárhe­lyi Nem­zetközi Könyvvásáron mu­tat­tak be no­vem­ber­ben, Márton Eve­lin író kérdez­te a szerzőt, la­punk volt mun­katársát. A címben sze­replő at­lan­ti­szi vil­la­mosról el­hang­zott, a vízen jár. „Miért kezd egy köte­tet a Va­la­ki ismét megérke­zett című vers­sel, ami­ben búcsúzko­dik?” – tet­te fel a kérdést Márton Eve­lin. A válasz úgy hang­zott, a szerző a korábbi köte­tektől búcsúzko­dik, az Erdélyi Híradó Kiadó és Or­phe­usz Kiadó gon­dozásában meg­je­lent Az at­lan­ti­szi vil­la­mos szer­ves egységet al­kot az előző könyvével, a Vízi­mo­zi cíművel, amely­nek motívum– és téma­világa mint­egy me­gelőleg­e­zi az új köte­tet.
Úgy sej­tem, ez­zel a két könyv­vel le­fed­tem egy olyan témakört, ami en­gem érde­kelt, eb­ben a formában nem fo­gok eh­hez visszatérni. És ami nem szi­gorúan a ver­sek­kel függ össze, las­san 40 éves va­gyok, »az em­berélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe ju­tot­tam«, ilyen­kor pe­dig az em­ber számot vet az­zal, ami ed­dig történt, és másfaj­ta élet­kor­szak­ba lép” – mond­ta Papp At­ti­la Zsolt. Mint el­hang­zott, az új kötet­ben is fel­lel­hetőek vissza­utalások korábbi köte­te­i­re, a „vi­zes világ” moz­gat­ja a költőt. „A vízhez az a képzet kap­csolódik, hogy itt olyan dol­gok bújnak meg, amik nem láthatóak, ilyen At­lan­tisz is, ami elsüllyedt. Olyan dol­gokról van szó, amik­hez csak mélybúvárkodással le­het hozzáférni. Egyébként túl ke­ve­set tartózko­dom ten­gervíz közelében, ezért inkább írok róla” – mond­ta a költő. A ver­sek­ben több, a szerzőtársak, barátok ver­se­i­re történő utalás is fel­lel­hető, a Va­la­ki ismét megérke­zett címűben pe­dig Epi­ku­rosz fi­lozófiájára való utalás sze­re­pel. „Annál em­ber­nek valóbb létfi­lozófiát, mint amit Epi­ku­rosz dol­go­zott ki, ke­ve­set találni. Ki­egyensúly­o­zott, nyu­godt élet re­cept­je ez, ami­kor az em­ber nem fél a haláltól és az élettől se, ahol nagy sze­re­pe van a barátságok­nak, em­be­ri kötődések­nek is” – fo­gal­ma­zott Papp At­ti­la Zsolt. Arról is szó esett, hogy a szerző foly­ton azt ke­resgéli, hogy „táskája me­lyik re­keszében van a lel­ke”, hogy négy cik­lusból áll a könyv, a felépítés ki­a­lakításában so­kat segített Gál At­ti­la, a kötet szer­kesztője. Ro­man­ti­kus költőnek tart­ja-e magát, hi­szen klasszi­kus ver­selő, ver­se­i­ben sok a klasszi­kus elem – tet­te fel a kérdést Márton Eve­lin. „Van eb­ben némi póz is. Olyan szem­pontból valóban ro­man­tikának te­kint­hető, hogy közel áll hozzám az, ami fölszámol­ta a fel­világo­sodás korából eredő elképzelést, hogy az em­ber pusztán ra­ci­onális lény len­ne. A ro­man­tikára jel­lemző homály, ti­tok, ide­genség vonz en­gem, mind­az, ami mi­att az em­ber több mint pusztán észlény” – mond­ta Papp At­ti­la Zsolt. Hozzátet­te, hogy ha a ro­man­tikát egy­faj­ta gon­dol­kodásmódnak, a világhoz való hozzáállásnak te­kintjük, ak­kor természe­te­sen bárki le­het ro­man­ti­kus költő. Szó esett arról is, hogy az em­berélet útjának felénél fölül kell vizsgálni a vi­szonyt bi­zo­nyos dol­gok­hoz, körülbelül eb­ben az élet­kor­ban az em­ber a leg­fon­to­sabb dol­go­kon már túl van, ezek már nem is­me­ret­le­nek számára. Van egy­faj­ta kon­ti­nu­itás a négy kötet között, az első útke­resést je­len­tet­te, a máso­dik köte­temtől kezd­ve pe­dig job­ban sze­lektálok. Egyébként a szerzők közül so­kunk­nak az a baja, hogy nem sze­lektálunk elég szi­gorúan, nem va­gyunk elég kímélet­le­nek önma­gunk­hoz. Egy­re szi­gorúbb va­gyok saját ma­gam­hoz” – mond­ta a költő. Az is el­hang­zott, miként szület­nek meg a ver­sek, Papp At­ti­la Zsolt ki­fej­tet­te, fej­ben gyak­ran ha­ma­rabb elkészül a vers so­rokból, képekből álló váza, mint­hogy leírná papírra. „A felkérések pe­dig arra jók, hogy ébren tartsák az em­ber­ben a versírói ösztönt, ola­jozzák a mo­tort” – mond­ta a költő. Papp At­ti­la Zsolt, költő szer­kesztő 1979-ben szüle­tett Lu­go­son, a ko­lozsvári He­li­kon iro­dal­mi folyóirat szer­kesztője, 2009-től a Film­tett – Erdélyi Fil­mes Portál szer­kesztője, A Főtér.ro in­ter­ne­tes hírportál főmun­katársa, tag­ja a Erdélyi Ma­gyar Írók Ligájának (E-MIL) és a Fi­a­tal Írók Szövetségének (FISZ).

Beleolvadni a tájba, akárcsak a versbe

Fe­ke­te Vin­ce Szárny­vo­nal című, a Mag­vető Kiadónál nap­világot látott kötetének be­mu­tatóján a kézdivásárhe­lyi szerzőt Horváth Ben­ji és André Fe­renc kérdez­te, a ver­sekből Bogdán Zsolt színművész ol­va­sott fel. Mint el­hang­zott, erőtel­jes vo­nu­la­ta a kötet­nek a leíró jel­leg, és úgy tűnik, mint­ha megint di­vat­ba jött vol­na a leíró költemény, az a szub­jektív re­to­ri­ka, ho­gyan miként le­het a tájat újra meg újra leírni. „A tájleírás so­ha­sem nem pusztán tájleírás, ha­nem min­dig va­la­mi más is. Személyesség nélkül nin­csen sem­mi ezek­ben a ver­sek­ben. A tájjal való vi­szony pe­dig nem erkölcsi vi­szony, mint aho­gyan korábban a költészet­ben a szülőföld sze­re­te­teként, európaiságként meg­je­lent. Az én vi­szo­nyom a tájjal, természet­tel érzel­mi vi­szony. Ben­ne élek a tájban, a tájjal szim­biózis­ban” – mond­ta a szerző. Hozzátet­te, egy­faj­ta háromszéki „Ber­mu­da ötszög” határoz­za meg őt: Kézdivásárhely, Kat­ro­sa, a Szent-Anna tó, a Kászo­nok, a Bálványos, ami csupán jó néhány négy­zet­ki­lométe­res terület, de ez az a hely, ahol bele tud ol­vad­ni a tájba, akárcsak a vers­be. Ez személyes vidék, ami­nek a ma­gas­latáról, kilátójáról éppúgy belátható a lét tel­jessége, mint a világ bárme­lyik pontjáról. Amennyi­re anyag­szerű, annyi­ra sej­tel­mes is ez a táj, sej­tel­messég, me­ta­fi­zi­kai távlat, a szakrális, a rituális is fölsej­lik ezek­ben a ver­sek­ben” – mond­ta a szerző. A táj fon­tos része a kötet­nek, de fo­lya­ma­to­san cserélődik is, hi­szen utazás történik a ver­sek­ben. „Ez a táj nem je­lent meg­nyugvást, a végesség és végte­lenség közt nincs meg­nyugvás, a tájban való fel­oldódás azt je­len­ti, hogy a mu­landónak egy le­hetősége múlha­tat­lanná váljon, és az ez a fel­oldódás a tájban” – fo­gal­ma­zott Fe­ke­te Vin­ce. Arra kérdésre, hogy mi az, ami az ott­ho­nosságot je­len­ti számára, a szerző úgy vála­szolt, hogy maga az ott­ho­nosság ke­resése. „Eb­ben a költészet­ben min­den úttá válik” – így ha­ran­gozták be a köte­tet Bu­da­pes­ten. A Szárny­vo­nal mottója: „Az ég kéksége, a fű zöldje, a hó fehérsége, a szél zenéje kint az ága­kon, min­den ugyan­az. A vér zúgása úgy­szintén. A lélek er­de­je, me­ze­je, kék ege pe­dig – tu­dod – belátha­tat­lan”. Fe­ke­te Vin­ce ki­fej­tet­te, a kötet felépítése is tükrözi azt a faj­ta belső tájat és létszemléle­tet, hogy min­den kezdődik elölről. Szó esett arról is, hogy miként szüle­tik a kötet, ho­gyan ala­kul­nak ki az emel­kedő, eresz­kedő ívei, szer­ke­ze­te, ho­gyan áll­nak össze a ver­sek apróbb szeg­men­sei. Az ismétlődés, újra­ren­deződés fon­tos: min­den újabb kötet­hez nyel­vet, rit­must, dal­la­mot, kom­pozíciót kell találni, min­den kezdődik elölről, egy új kötet újra­ren­de­zi a korábbi köte­tek rendjét. Akárcsak az esz­tendők, az életünk esetében, itt is így működik” – fo­gal­ma­zott a szerző. Azt is el­mond­ta, az a jó kötet, ami­ben sok ti­tok van, és amit nehéz meg­fej­te­ni. „Nyo­mok­ban Ber­zse­nyit, Radnótit, Kányádit, Szabó Lőrin­cet is tar­tal­maz­nak a kötet ver­sei, ki­raj­zolódik egy költésze­ti vo­nal. Ber­zse­nyit, Cso­ko­na­it, a nyu­ga­to­so­kat is na­gyon sze­re­tem, a ha­gyomány leg­ne­me­sebb képvi­selőinek ha­gyományára próbálok a Szárny­vo­nal­ban ráépíteni”– mond­ta el kérdésre vála­szol­va. (Kiss Ju­dit, www.kronika.ro)

Csipike, a boldog óriás, Szétszórt némaság

Pénte­ken Sántha At­ti­la Fo­dor úr, a bol­dog óriás című Fo­dor Sándorról írt mo­nográfiája volt terítéken, a szerzővel Balázs Imre József beszélge­tett, Bor­so­di L. Lászlót Szétszórt némaság című könyve kapcsán Zsidó Fe­renc fag­ga­ta.