Szávai Géza: HOSSZÚ ÉLETÜNK SORÁN… MARKÓ BÉLA 70 ÉVES

Ezen a napon Markó Béla betölti a hetven esztendőt. Szeptember 8-án estére ez már kész tény. Fait accompli. Zis şi făcut.

Tíz évvel ezelőtt, amikor Markó hatvan esztendős lett, összeállítottam (válogattam) egy kötetet a verseiből. EGY MONDAT A SZERETETRŐL címmel jelent meg a PONT kiadónál. Pontos alcíme: Hatvan vers Szávai Géza válogatásában, 1974-2011. A versek száma a költő hatvan esztendejére volt hivatott utalni. Újraolvasva tíz évvel ezelőtti utószavamat – egy évtizeddel öregebben! – ez a hajdani/akkori mondatom ver mellbe:

„Ha majd nagyon öreg leszek, akkor elmondom, hogy 'hosszú életem során' kevés barátom akadt, aki elviselte és gyakorolta az őszinte beszédet.”

…Eléggé öregnek érzem már magam (hetvenegyedik évemet taposó fiatalemberként!) ahhoz, hogy fesztelen, könnyed eleganciával használhassam a nyelvi fordulatot: „hosszú életem során…” A tíz évvel ezelőtt megfogalmazott, közös múltunkat fölelevenítő sorok azóta is változatlanul érvényesek: „Bár előfordult, hogy évekig nem találkoztunk, Markó Bélával első találkozásaink óta barátok maradtunk.” Fiatal fiúkként az egyetemen barátkoztunk össze, és azóta – máig – őszintén beszélünk egymással. Barátokhoz illően.

Ez a „hosszú életünk során” nyelvi fordulat nagyon megtetszhetett nekem tíz évvel ezelőtt, mert többször is visszatér az akkor írt utószavamban. Most már jogosan használhatom , de csak azért tangózom körülötte, hogy a szokásokat is betartva, mindenek előtt, hosszú életet kívánjak Markó Bélának, hogy minél hosszabb élete során egyre nagyobb időtávra hivatkozhasson, Ámen.

Az élet pediglen igen komplikált, és az életmű kérdése se egyszerűbb, hogy egyebet ne mondjak,

tíz évvel ezelőtt a költő Markó Béláról írtam, szándékaim szerint összegzést… Most már áldom a sorsot, hogy elhamarkodhattam!

Az emberről, a barátról is végső érvénnyel akartam beszélni, és egy évtized múltán nem kell semmit változtatnom. De tétován hallgattam a politikusról, pedig, ha egy költő – egy ember, egy személyiség – életéből „ennyi”, ilyen sok esztendő megy el politikára, azzal az élet és az életmű részeként KELL (!) számolni.

Ezelőtt tíz évvel azonban én még csak úgy nézhettem a nemzedékünkre (és a többi nemzedékre is), mint fűrészárú-tömegre.

A hirtelen jött, várva-várt szabadság a politikai törekvések, elképzelések, illúziók stb. előtt is szélesre tárta a történelmi kapukat. És a politika szenvedélyes fűrészei szétfűrészelték a társadalmat, közösségeket, barátságokat, szerelmeket, házasságokat, minden féle és fajta kapcsolatot, köteléket. Mindent. „Átstrukturáltak.” Ebben a sajátságos közegben vállalt politikai szerepet és funkciókat Markó Béla – egyébként legnagyobb csodálkozásomra, mert én a magam részéről nem tapasztaltam nála különösebb affinitásokat a politika iránt.

Fiatal romániai magyar fiúkként, ha nem akartuk volna, akkor is „át voltunk politizálva”, hiszen egy elnemzetietlenítő, agresszíven hatékony politika célpontjai voltunk. Nekünk, magyar fiataloknak az egyszerű helyben maradás is a harcot jelentette. Vállalást jelentett. Egy közösség megmaradásának erkölcsi súlyát rakta ránk.

Szóval, politizált mindenki, de még védekező tömbben voltunk, vagy erdőként éltünk – ám semmiképpen sem fűrészáruként.

Én az erdélyi magyar politikát már távolról, Magyarországról figyeltem. Hiszen jó lelkiismerettel (tudálékos beleszólás nélkül!) már csak figyelhettem. És sokáig csodálkoztam, hogy a tehetséges költő Markó Béla politikára váltott – miközben politikai tehetségéről nem voltam meggyőződve. És most kell rögzítenem: politikai ítélőképesség dolgában ez ügyben nem remekeltem. A politikus Markó Béla a helyére került. És helytállt.

Száll körülöttem a fűrészpor, zúgnak a politika fűrészei amikor a fenti megállapításokat teszem, de hadd legyek most „valaki”, mert valakinek egyszer már le kell írnia, ami nyilvánvaló: nem a költő Markó Béla tülekedett politizálni, hanem a politika – és józan a politikai szükség – talált rá, mint „biztonságosan megbízható” tényezőre, személyiségre.

Egy kisebbség kiélezett, sokszorosan veszélyes és veszélyeztetett helyzeteiben kalandorok és fantaszták helyett értelmes és nyugodt, penge-eszű, és ha kell csökönyös szamárként kitartó, stabil, de rugalmas vezetői képességeket mutató személyiségek iránt megnő a kereslet.

A költő Markó Béla politikusként is bizonyított.

Emberi teljesítményként pedig óriási szerencséjére időben ki tudott szállni a politikából, visszatalált a költészethez, kiteljesítette, és „hosszú élete során” folyamatosan teljesíti ki költészetét.

Ami emberi dolgainkat, hitünket, fogadalmainkat, hűségünket, reményeinket és valódi esélyeinket illeti, arról is beszéltem tíz évvel ezelőtti utószavamban, de az érintettség valóságos, fájdalmas dimenzióit most már nem érzékelem akkori szövegemben. Arról a megrendültségről kell most – „még fungáló hosszú életem során” – beszélnem, amely elfogott az ezerkilencszáznyolcvanas évek elején, amikor barátaim sorra távoztak Erdélyből, kivándoroltak. Nem ítéltem el őket. Én maradni akartam, nem „elvi” vagy erkölcsi okokból, hanem, mert ott éreztem magamat jól: Erdély, Székelyföld közegében, közelségében szerettem élni. De a nagy értelmiségi exodus idején megrettentem. Megijedtem, hogy a végén még társak nélkül maradok. Az pedig elviselhetetlen lett volna.

Ekkor került sor életem egyik „fogadalmára”.

Marosvásárhelyi hajnal, Markóval (náluk aludtam) a csomagomat cipeljük a buszmegálló felé vezető kihalt utcákon. Ekkor kérdeztem meg tőle: „Kivándorolsz te is magyarba?” Azt mondta, szokásosan nyugodtan, hogy nem. Mert én sem, fogadkoztam. Megnyugodtam. Nekem ez akkor nagyon fontos volt. (Beszélni is csak az utcán mertem; egyik Markó kötetben olvashatom a lehallgatott telefonbeszélgetéseink szövegeit…)

Aztán jött a csernobili felhő, és feleségem betegsége. Budapesti kórház, ahol megmentették.

Azóta ott vagyok otthon, ahol a feleségem, a gyerekem és az unokáim élnek.

…De „hosszú életem során” sokszor eszembe jutott fogadkozásom ifjúkori (ifjúkorom óta)  barátommal – és a fogadkozásunk utóélete, vagyis, amivé az élet tette.

Hát, említést kellett erről tennem a szálldosó fűrészporban, Markó Béla hetvenedik születésnapján.

Nem vagyok jókedvű. Tudom, hogy Európa számára mostanában kezd ismerőssé, olykor félelmetessé válni mindaz, amit mi Erdélyben ifjúkorunkban megtapasztaltunk. Gyerekeink, unokáink – „hosszú életük során” – fájdalmas dolgokkal fognak szembesülni.

Markó Béla a Millenárison rendezett könyvfesztivál téglafala előtt. Fotó: Szávai Géza

…Hosszú életem során gyakran fotózgattam. Egy könyvfesztiválon éreztem először erős ingerenciát arra, hogy Markót fotózzam. Neki nem mondtam, hogy miért. Most elárulom: a kiállítás fala csupasz, kopott tégla, mint a börtönöké. És a háttérben rácsos ablak.

 „Kiterjesztett életszerűséget” éreztem. Ehhez a falhoz állítva fényképeztem le Markó Bélát. Így látom őt is, magamat is – visszanézőben, immár „hosszú életünk során”.

Lehet elégszer „hosszú életet kívánni”?

Megpróbáltam.

Hosszú életünk során sok minden kiderül!

(Megjelent a Transindex hírportálon, 2021. szeptember 8-án)