A csíksze­re­dai Kájoni János Me­gyei Könyvtár vendége volt 2017. márci­us 29-én, csütörtökön délután 5 órától Bo­dor Ádám. A Hosszútávú előre­jelzés című beszélgetésso­ro­zat ke­retében tar­tott ha­to­dik író-ol­vasó találkozón Murányi Sándor Olivér volt a Kos­suth-díjas író beszélgetőtársa.

A közel egyórás ren­dezvényen sok min­den szóba került, Bo­dor Ádám vála­sza­i­ban azon­ban ugyan­ar­ra a szűkszavúságra, kopár és tömör nyel­ve­zet­re, fe­gyel­me­zett ki­fe­jezésmódra is­mer­het­tek a je­len­levők, mint­ha a Plusz-mínusz egy nap, a Megérkezés észak­ra, a Mi­lyen is egy hágó? no­velláit, a Si­nist­ra körzet, Az érsek láto­gatása vagy a Ver­ho­vi­na ma­da­rai című regénye­ket ol­vasták vol­na.

Közis­mert, hogy a személyes meg­nyi­lat­kozástól ódz­ko­dik Bo­dor Ádám. Murányi Sándor Olivér kérdései nyomán azon­ban, ha mélyebb összefüggések nem is tárul­tak fel élet és életmű között, fel-fel­sej­lett egy-egy vo­nat­kozás arról, hogy az író mire fi­gyel a hétközna­pok­ban, miről és ho­gyan gon­dol­ko­dik, mi ho­gyan hat rá, és a hall­gatóság meg­sejt­he­tett va­la­mit az­zal kap­cso­lat­ban is, hogy ezek a hatások – természe­te­sen közve­tet­ten, áttéte­lek­kel – miként érvényesülnek a Bo­dor-prózában. A további­ak­ban ezekből az élmény– és hatásele­mekből sze­mel­ge­tek néhányat, anélkül hogy a végső, nagy egész össze­rakására vállal­koznék.

(Az éte­lek) Bo­dor Ádám műve­i­ben nem­csak ren­ge­te­get isz­nak az em­be­rek, ha­nem esz­nek is. Ki­derült, az író számára ide­gen he­lye­ken az első do­log az, hogy fel­ke­re­si a pi­a­cot. Nem a vásárlás mi­att a ked­venc he­lye Csíksze­redától Ber­li­nig, ha­nem azért, mert „rend­sze­rint egy hely­nek a le­nyo­ma­ta.”

(A természet) Ko­lozsvári születésűként Bo­dor talán nem tar­to­zik a nagyváros­hoz sem, a pi­a­cok­hoz sem, az erdőhöz sem, de a he­gyek­hez igen – fo­gal­maz­ta meg feltéte­lezését Murányi Sándor Olivér. A vendég erre azt vála­szol­ta, gyer­mek­korához kötődik a természet­tel való találkozása, a szél hangját emel­ve ki ebből a különös von­za­lomból, ami­nek nemrég, a csíksze­re­dai találkozó előtt is három he­tet áldo­zott a Ma­da­ra­si Har­gitán. S ha már nem is megy ki a leg­ke­gyet­le­nebb hóvi­har­ban sízni, mint fi­a­tal korában, elég az neki, hogy a ház ab­lakából a ha­vas tájat szemlélhe­ti.

(A ne­vek) A név van meg előbb vagy a történet a megszülető Bo­dor-prózához? – hang­zott a kérdés. A műhely­tit­kokról nem szíve­sen beszélő szerző először azt mond­ta, kitalál erre va­la­mit válaszként, majd így foly­tat­ta: név nélkül alig­ha szüle­tik meg a történet. „Én a névből mági­kus ki­sugárzást érzek, és ha kitalálok egy ne­vet, vagy egy­szerűen felötlik ben­nem, ak­kor képi­leg is, ma­ga­tartási­lag is meg­je­le­nik előttem. Olyan is van, hogy egy környe­zet, egy han­gu­lat képes el­indítani egy történe­tet, és ak­kor a spontán ke­let­kezés során szüle­tik meg egy-egy név. Ha ez nem történik meg, ak­kor baj van a történet hi­telével, és olyan­kor ki­do­bom.” Bo­dor Ádám ezt követően arra tért ki, hogy miként vált „valóssá” utóbb egy álta­la korábban kitalált név: miként talált rá a „muki”-ra ha­jazó Si­nist­ra körzet­be­li Mus­ta­fa Muk­ker­man családnevére egy ber­li­ni te­le­fonkönyv­ben.

(A kri­ti­ka) A re­cep­cióról, a kri­tikáról szólva Bo­dor Ádám úgy fo­gal­ma­zott: „egy fog­lal­kozás”. Nincs meggyőződve arról, hogy – ha csak nem nagy­te­kintélyű kri­ti­kusról van szó – formálni tudná az iro­dal­mat, az ízlést, az elváráso­kat, bár volt példa arra, hogy írói pályákat sza­bott meg egy-egy te­kintélyes kri­ti­kus­nak a véleménye. A kri­ti­ka az iro­dal­mi élet része, ugyan­ak­kor a kri­tikának része az el­hall­gatás is, ame­lyet ten­den­ciózus­nak tart egy-egy kortárs író életművével szem­ben, Vida Gábor prózáját emel­ve ki, mint amellyel méltat­la­nul bánik, sze­rin­te egye­ne­sen ig­norálja a kri­ti­kai élet.

(A kri­ti­ka és Bo­dor) „Nem ra­gasz­ko­dom, hogy elém tárják a köny­ve­imről meg­je­lent kri­tikákat. Azt hi­szem, ez az em­ber korával is összefügg: egy idő után nem kez­di érde­kel­ni a köny­ve­i­nek az utóélete. Ahogy öreg­szik az em­ber, még a hiúsága is meg­fa­kul.” A kri­ti­ka a könyv utóéletének a része, és na­gyon-na­gyon tra­gi­kus al­kat, aki állandóan a kri­tikákon csüng, netán bosszan­ko­dik.

(A börtön) A Duna Te­levízió for­ga­tott évek­kel ezelőtt egy ri­port­fil­met Bo­dor Ádámmal a börtönéveiről. Kiábrándító volt visszatérni évti­ze­dek múlva a sza­mosújvári börtönbe, ahol 18 éve­sen ra­bos­ko­dott, emléke­zett vissza a 81 éves író. Ott ugyan­is, ahol ők po­li­ti­kai meggyőződésükért vol­tak fog­va tart­va, a visszatérés idején köztörvényes bűnözők ültek, ráadásul a saját celláját is alig találta meg az átszámo­zott zárkák között. „Egyébként na­gyon szép történet ez, tud­tam értékel­ni ak­kor is” – fűzte hozzá a Kos­suth-díjas író. (A témáról ld. A börtön sza­ga, Mag­vető, Bu­da­pest, é. n.)

(A bol­dogság) A bol­dogság nem rend­szer– és korfüggő, val­lot­ta va­la­mi­kor Bo­dor Ádám, aki Murányi Sándor Olivér kérdésére, hogy mi­kor volt a le­gelége­det­tebb, a követ­kezőket vála­szol­ta: „A bol­dogság tu­laj­donság. Nem föltétlenül a körülmények határozzák meg. Az em­ber vagy tud bol­dog len­ni na­gyon sa­nyarú körülmények között, vagy nem tud a gaz­dagság el­lenére sem. Ugyan­ez van a sza­badsággal is. Éle­tem leg­bol­do­gabb és leg­fel­sza­ba­dul­tabb pil­la­na­tai a régi rend­szer idejére es­nek, ami­kor si­került ma­ga­mat tel­je­sen távol tar­ta­ni a po­li­ti­kai, társa­dal­mi re­a­litások szorításától. Meg­nyug­tatóbb volt úgy élni, mint a polgári de­mokrácia nyu­galmában.”

(Es­terházy) Es­terházy Péter utolsó nyilvános sze­replésén, a 2016-os Bu­da­pes­ti Könyv­fesz­tivál meg­nyitóján egyedül Bo­dor Ádámot említet­te meg név sze­rint a kortárs írók közül. A csíksze­re­dai író-ol­vasó találkozó vendége erre így reagált: „Ez egy távbarátság volt. Na­gyon-na­gyon tisz­teltük egymást. Én az életművét ele­ve fenn­tartások­kal fo­gad­tam, és ez nem na­gyon válto­zott az évti­ze­dek során, vi­szont el kell mon­da­nom, hogy a személyisége az iro­da­lomból ret­te­ne­te­sen hiány­zik. (…) Az, hogy az utolsó nyilvános felszólalásában en­gem említett személy sze­rint, en­gem is meg­indított”, mint ahogy az is, tet­te hozzá az író, hogy négy évvel ezelőtt egy stutt­gar­ti előadása ke­retében Es­terházy – anélkül hogy tud­ta vol­na, hogy Bo­dor je­len van – te­kintélyes időke­ret­ben a Bo­dor-próza értékét méltat­ta.

(Be­fe­jezés. Utolsó mon­da­tok.)
„Utoljára még átjárt egy kis jóleső me­leg: azért mégsem tűnök el erről a tájról nyom­ta­la­nul.” (Sin­sit­ra körzet)

„A háztetők fölött csak a szemétte­le­pek de­le­jes szentjános­bogár-burája világított, átde­ren­gett az állomásépület ab­la­ka­in, im­bolygó árnyával a sze­mi­na­ristáknak, akik tal­puk­ra kötözött párnákkal álmuk­ban is a váróte­rem végte­len köreit rótták.” (Az érsek láto­gatása)

„Megjöttek a rozs­da­farkúak.” (Ver­ho­vi­na ma­da­rai)

(…Egy utolsóelőtti mon­dat…)
„Ke­let-Európa remény­te­len szegénysége, igény­te­lensége, mint va­la­mi le­pedék, las­sanként be­von­ja a történel­mi tájat, alóla már alig-alig vil­lan­nak elő an­nak tisz­te­let­re méltó re­lik­viái.” (A börtön sza­ga)

eirodalom.ro