13cf665de00e3d3ffc61de183a9459cd_XL

Az Eirodalom.ro ezúttal is jelentkezik lassan hagyományossá váló évvégi összefoglalójával/újévi esélylatolgatásával. A három „szolgálatos“ szerkesztő: Bálint Tamás, Borsodi László, Zsidó Ferenc megpróbálja körüljárni, melyek voltak (számukra) a 2018-as év legjelentősebb erdélyi irodalmi történései és könyvei, illetve, hogy mit várnak ilyen szempontból 2019-től.

Bálint Tamás: Hepe (hupa nélkül)

A 2018-as év min­den szem­pontból egy fo­lya­ma­to­san emel­kedő „hepe” volt számom­ra, egy olyan hágó, ame­lyen ráadásul haj­ta­ni sem kel­lett a bi­cik­lit, min­den magától ment/​ala­kult. Az egyéb si­kerélménye­ket félretéve, ha csak az iro­dal­mi termést nézem, évközben is jobbnál jobb ver­sesköny­vek­kel találkoz­tam, például Far­kas Well­mann Éva Pa­ran­cso­la­tok vagy Musz­ka Sándor Szégyen című köny­ve­i­vel az év első feléből, Bor­so­di L. László Szétszórt némaság című próza­verskötetével a közelmúltból.
Ugyan­ak­kor hóna­pok óta vártam Fe­ke­te Vin­ce Szárny­vo­nal című munkáját, mi­vel min­den olyan, álta­lam megbízhatónak tar­tott forrás, amely­nek rálátása volt az említett kötet ala­kulására, szu­per­latívu­szok­ban beszélt róla. Egy időben el is bi­zony­ta­la­nod­tam, ha ek­korára nőnek az elvárások, képes lesz-e a könyv meg­ug­ra­ni ezt a lécet, ha ennyi­re várom, nem fog­ja-e ked­vem szeg­ni, ha csak egy­szerűen jó lesz, és nem okoz ka­tar­zist. Je­len­tem, karácsony­ra meg­kap­tam, az ünne­pek között el is ol­vas­tam, és bátran ki­je­lent­he­tem, min­den korábbi híresz­telést túlszárnyal, egy nagy költő zse­niális könyve. Meg­fo­gad­tam a szerző tanácsát és lineári­san ha­lad­tam a ver­sek­kel, mint­ha regényt ol­vasnék, így nem csak az egyes ver­sek nagy­szerűsége adódik össze, ha­nem egy na­gyobb ívű történet is ki­raj­zolódik a háttérben, mely­hez a ha­zai táj adja a festői hátte­ret. Bátran ajánlom min­den­ki­nek, le­te­he­tet­len.
Nehéz is lesz az idei esz­tendőt meg­ha­lad­ni, de jövőre Vin­ce is új köny­vet ígért, Var­gaváros címmel, ugyan­ak­kor Vöröskéry Dóra felnőttek­nek szóló meséit tar­tal­mazó debütkötetét is már régóta várom, s bár nem annyi­ra közérdekű hír, de természe­te­sen a saját kézira­tom végére is sze­retnék végre pon­tot ten­ni.

Borsodi L. László: Töredékek, számvetés

Karácsony táján 87. évéhez köze­ledő édes­apámmal beszélgetünk, és egy­szer várat­la­nul azt kérde­zi tőlem: – Végeztél-e az idei évről számvetést, fiam, és mi­lyen a mérleg? – Erre a nagy és nehéz kérdésre hir­te­len csak annyit mond­tam, hogy igen, fo­lya­mat­ban van. Tu­dom, il­le­ne az em­ber­nek 42 éve­sen azon­na­li, kész vála­szo­kat ad­nia, de úgy jártam, mint Es­terházy Es­ti­je: „Amiképpen Bartók Béla a népdalt, azonképpen akar­ta Esti Kornél a népmesét használni. Egy­szer volt, hol nem volt, de itt el­akadt. (…) de – itt el­akad­tam.” És adott a foly­tatás is az el­akadásra: „Bi­zo­nyos érte­lem­ben Esti Kornél va­gyok.” És ez az el­akadó ala­kos­kodás vs. ala­kos­kodó el­akadás le­het­ne E. K. szép élete.

(1) Január 25-én az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája által szer­ve­zett far­san­gi fel­ol­vasás ke­retében a csíksze­re­dai Márton Áron Főgimnázium vendégeiként köszönt­he­tem Bálint Tamást, Balázs K. At­tilát, Zsidó Fe­ren­cet. Jó kis iro­dal­mi-baráti beszélgetés közel száz diák je­lenlétében. Bi­zonyíték: mi jól érezzük ma­gun­kat, és a diákok többsége fi­gyel, csak néhányan lépnek le a hátsó ajtón. (Ők a ki­sebbség. Min­dig ez a ki­sebbség!) Este: Székelyföld Galéria – szűkebb közönség, értőbb je­lenlét. Zsidó Fe­renc a hely­zet ma­gas­latán. Mi is igyekszünk.

(2) Június 1-jén meg­je­le­nik a Székelyföld kul­turális folyóirat. Főként erdélyi gyer­mek­iro­dal­mat tar­tal­mazó és értel­mező te­ma­ti­kus szám (XXII. évfo­lyam 6. szám), amely­nek vendégszer­kesztője va­gyok. 194 (százki­lenc­vennégy) ol­dal. Szerzőkkel foly­ta­tott le­ve­lezés, ígére­tek, határidők, ígére­tek be nem tartása, újabb határidők, beérke­zett, be nem érke­zett és ki­do­bott (bocsánat: későbbi közlés szándékával megőrzött…) kézira­tok. Bol­dog szerzők. Dühös szerzők. A szer­kesztő csodála­tos éle­tei. …És majd­nem el­fe­lej­tem: két folyóirat­be­mu­tató – Lövétén és Csíksze­redában Lövétei Lázár László főszer­kesztővel és Molnár Vil­mos szer­kesztővel.

(3) Május. Csíksze­re­dai Könyvvásár. Egy fotó az Erős Zsolt Aréna előcsar­nokában: hárman va­gyunk raj­ta, je­les társaságban érez­he­tem ma­gam Lövétei Lázár Lászlóval és Kovács András Fe­renc­cel. Pilátus a Credóban, mond­hatnám ma­gamról. Arról beszélgetünk, hogy hol van a határ a próza­vers és a sza­bad vers között. Kényes, nehéz téma.

(4) Ha július, ak­kor: Baka István költésze­te. Összegyűjtött versek című kötete alapján (Kal­lig­ram Kiadó, Bu­da­pest, 2016, szerk. Bom­bitz At­ti­la) ta­nulmányo­kat írok a Tájkép fohásszal (1996) című költői tes­ta­men­tumból a költő által ki­ha­gyott vagy a könyv meg­je­lenése után közlésre en­gedélye­zett, il­let­ve előkerült „apok­rif” költészetről. (Pub­likálásuk 2019-ben esedékes. De ez egy későbbi számvetés része.) Iz­gal­mas mun­ka – a szekszárdi-sze­ge­di költő poétikájának újabb árnya­la­tai, vonásai válnak láthatóvá.

(5) Szep­tem­ber 24., Szekszárd. Írótanácskozás a Wos­in­sky Mór Me­gyei Múze­um­ban Baka István költő, író, műfordító emlékére, aki 70 éve szüle­tett. Beszélgetőtársa­im: Bom­bitz At­ti­la iro­da­lomtörténész, a Sze­ge­di Egye­tem ok­tatója, Füzi László iro­da­lomtörténész, kri­ti­kus, a kecs­keméti Forrás iro­dal­mi folyóirat főszer­kesztője, Móser Zoltán fotóművész, író, a bonyhádi Kép-Tár-Ház galéria tu­laj­do­no­sa és Szörényi László iro­da­lomtörténész, kri­ti­kus, az MTA Iro­da­lomtörténeti Intézetének igaz­gatója. Ked­ves barátom, Orbán György pe­dig Dar­va­si László egyik Bakó András-történetét tolmácsol­ja igen érzékle­tes stílus­ban.

És itt némiképpen „ki­igazításra” szo­rul E. K. éle­traj­za, mely sze­rint „volt va­lahány éves, de mind­egy is, min­den­eset­re rászo­kott Esti az ital­ra.” Mert Szekszárdon ez nem történt meg, de hogy van/​lett vol­na rá le­hetőség, az biz­tos. Ez meg nem szo­rul sem­miféle ki­igazításra: „Kötet­lenség, sze­retnék egy kis kötet­lenséget.” Az iro­dal­mi élet fe­gyel­me­zettségét a Szekszárdi Szüreti Na­pok baráti és barátságos eseményei el­len­pon­tozzák.

(6a) No­vem­ber 17. és tovább. A Ma­rosvásárhe­lyi Nem­zetközi Könyvvásárra meg­je­le­nik ti­ze­dik köny­vem, a próza­ver­se­ket/​rövid­prózákat tar­tal­mazó (a vita döntet­len­re áll még min­dig!) Szétszórt némaság. Ősbe­mu­tató a G. Caféban Papp At­ti­la Zsolt Az atlantiszi villamos című ver­seskötetével együtt. Var­ga László Edgár a házi­gaz­da. Vála­sza­im­ban még ott mo­toz­nak az előző esti találkozás ízei, hang­jai: Berg Ju­dit­tal, Fe­ke­te Vincével, Gál At­tilával, Kemény Istvánnal, Kovács András Fe­renc­cel, László Noémi­val, Ora­vecz Imrével. És egy kép is, Kovács András Fe­renc ka­lapjával a fe­je­men.

(6b) No­vem­ber 22., Csíksze­re­da – teltházas könyv­be­mu­tató a Kájoni János Me­gyei Könyvtárban. Beszélgetőtársam Fe­ke­te Vin­ce. Kérdez, fe­le­lek, be­lekérdez, visszakérde­zek, kiegészít, kiegészítek – érződik, hogy ez nem in­terjú, ha­nem valódi iro­dal­mi beszélgetés: szak­mai, baráti. Meg­rendítő és örömte­li, hogy je­len van­nak a ren­dezvényen olyan em­be­rek is, akik­nek a hozzátar­tozói a köny­vem sze­replői. Akik ugyan­is be­kerültek ebbe a könyv­be, mind a Néma Város lakói – ked­ves ha­lott­ja­im, akik között közel két évig éltem, és akiktől most al­kotóként kell megválnom. Attól is, akiről a Testamentum című szöve­gem szól: Bor­so­di L. Lászlónak hívják. A ren­dezvény utáni est az élőké: baráti bo­rozás, esz­me­cse­re a vendéglőben, majd ott­hon a vendége­im­mel, Fe­ke­te Vincével, Vida Gábor­ral. A reg­ge­li sajt, son­ka hűs. Jól esik.

(6c) No­vem­ber 27., Székely­ud­var­hely. Össze­sen nyolc­an va­gyunk a Városi Könyvtárban Zsidó Fe­renc barátom­mal, beszélgetőtársam­mal együtt. Okok: nem va­gyok „he­lyi erő”, és mint­ha Csíksze­redában lennénk, ugyan­ab­ban az időben kezdődő, egymásra szer­ve­zett ren­dezvények. Na, de akik ott van­nak: ir­ga­lom­mal for­dul­nak szöve­ge­im felé, értő, érzékeny közönség. És nem elég szerzői ka­tar­zis­nak, ha meg­ha­tot­tan de­dikáltat­ja példányát egy fi­a­tal nő, aki maga is költő?

(6d) De­cem­ber 7., Ko­lozsvár. A Bul­ga­kov kávéház kényes, igényes közönsége ag­go­da­lom­ra ad­hat­na okot, de úgy érzem, Zsidó Fe­renc értő kérdései me­der­ben tartják a beszélgetést, sodróvá te­szik az es­tet. Az oroszlán bar­langjában va­gyok, tu­da­to­sul, de a vissz­han­gok és vissza­jelzések meg­nyug­tat­nak, no meg volt diákja­im je­lenléte is, akik immár a nagyváros­ban egye­te­misták.

(7) De­cem­ber 11., Csíksze­re­da. Ugyan­csak Kájoni János Me­gyei Könyvtár, ugyan­csak Fe­ke­te Vincével beszélge­tek. Ezúttal azon­ban fordított sze­rep­ben: én kérde­zem Szárnyvonal (Mag­vető, Bu­da­pest, 2018) című ver­seskönyvéről. Pon­to­sab­ban: beszélgetünk. A He­li­kon­ban, a Székelyföld­ben 2019-ben meg­je­lenő kri­tikáim­ban majd részle­te­seb­ben (vagy megint kicsúsztam a számvetésből?). Itt most csak annyit, hogy meg­rendítő, ka­tar­ti­kus ol­vasmány. El­fo­gultság nélkül: az utóbbi idők egyik leg­meg­határozóbb, ha nem a leg­ki­emel­kedőbb költői tel­jesítménye. Nem vélet­len, hogy több haj­na­lom­ba telt, amíg bejárhat­tam en­nek az össze­tett poétai világnak álta­lam fel­fe­de­zett régióit, hogy a kri­tikám szöveg­egésszé ke­re­ked­hes­sen.

(8) Ked­ves Édes­apám! És ak­kor még nem került sor a mu­lasztása­im­mal, a hiánnyal való számvetésre. És bocsáss meg, ha a fen­ti­ek is inkább csak a számvetés hiányáról ad­nak hírt! Vi­gasz­talásul pe­dig Fe­ke­te Vin­ce két verséből: „és csak a volt lesz / már, mert ami ezután a lesz, az közöttük / megszűnt végleg.” (A te­remtés vissza­vonása); „Mint akit nem tanított meg sen­ki, ho­gyan kell élni. Hogy / egy­szer csak fölbom­lik a környező világ egyensúlya. Az / em­be­rek, a szándékok, a sze­rel­mek, a barátságok – s min­den / külön értéket kap.” (Egyensúly)

Zsidó Ferenc: A bőség (z)avara

A 2018-as év egyértelműen sok jó köny­vet ho­zott. Számom­ra nagy öröm volt ol­vas­ni (és most abc-rend­ben követ­kez­ze­nek, és elsősor­ban erdélyi­ek, hisz elsőde­le­ge­sen az Eiro­da­lom.ro szer­kesztőjeként összeg­zek): Bor­so­di L. László Szétszórt némaság c. próza­vers-kötetét, Fe­ke­te Vin­ce Szárny­vo­nal című ver­seskönyvét, Markó Béla Bocsáss meg, Gins­berg című új ver­seskönyvét, Nagy At­ti­la: Égi tócsa, földi sár c. ver­seskönyvét, Papp At­ti­la Zsolt Az at­lan­ti­szi vil­la­mos c. ver­seskönyvét. Prózakönyvből sem volt hiány, bár nem olyan bő a fel­ho­za­tal, mint lírából, min­den­eset­re élve­zet­tel ol­vas­tam Fe­ren­c­zes István Ve­sze­del­mekről álmo­dom c. művét, Király Far­kas Sortűz c. kis­regényét, Lőrincz György Bécs fölött a Har­gitát c. regényét, Molnár Vil­mos válo­ga­tott no­velláit (Csodák ide­je). De hogy ne csak szűkebb hazánk­ban mo­zog­junk: Ora­vecz Imre Ókont­ri című regényét is na­gyon vártam (a trilógia első két részét fon­tos műnek tar­tom). Per­sze, adósságaim is van­nak, kíváncsi va­gyok Far­kas Well­mann Éva Pa­ran­cso­la­tok c. kötetére és Horváth Ben­ji Dicsőséges Európájára is, de még nem ju­tot­tam hozzá. Jut eszem­be: fordításköte­tekből sincs hiány, ilyen érte­lem­ben is magára talált az erdélyi ma­gyar iro­da­lom.
Hogy a személyes vo­nat­kozások se ma­rad­ja­nak el: 2018 el­hoz­ta a Hu­szonnégy című regényem máso­dik kiadását, mely elsősor­ban a kiadóm, a Gu­ten­berg érde­me: meg­szer­ve­zett egy tisz­tességes ma­gyar­országi ter­jesztés, így köny­vem immár kap­ható min­den na­gyobb anya­országi köny­ves­bolt­ban és köny­ves websho­pon.

*
Iro­dal­mi ren­dezvények: hála Is­ten­nek, sok volt belőlük. Jó az, hogy az Eiro­da­lom.ro-t is működtető Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány a szűkülő források el­lenére is meg tud­ta tar­ta­ni ha­gyományos októberi díjátadó ünnepségét, Életmű-díjat (Gálfal­vi Zsolt), Hídverő-díjat (Me­zey Ka­ta­lin), és EMIA-díja­kat (Bogdán László, Koz­ma Mária, Var­ga Gábor) tu­dott ki­osz­ta­ni. Az alapítványt (és általában az erdélyi iro­dal­mat) ugyan­ak­kor csapás is érte: Egyed Péter fájdal­mas halála. (Az év sok vesz­teséget ho­zott: Bréda Fe­renc, Jan­csik Pál, Horváth An­dor, Kántor La­jos, Kányádi Sándor, Zu­dor János)
Az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája számos népszerű ren­dezvénnyel ked­ves­ke­dett tagsága számára (és nem csupán): far­san­gi, költészet napi, próza-napi fel­ol­vasások, tábor, kikötő, stb. Év végén a szer­ve­zet újraválasz­tot­ta Karácso­nyi Zsolt elnököt, aki a lendület meg­tartását ígérte. És igen, ismét volt Szárhe­gyi Írótábor, Kántor-Láng ki­vesézéssel, díjátadóval: e ren­dezvény a maga kétévi rotációsságával sajátos üte­met ad az erdélyi ma­gyar iro­da­lom­nak.
A Romániai Írók Szövetsége is ak­ti­vizált ma­gyar vo­nat­kozásban is: a ko­lozsvári fiókszer­ve­zet is átad­ta díjait, a ma­rosvásárhe­lyi pe­dig díjátadóval egy­bekötött kon­fe­ren­ciát szer­ve­zett meg­ala­kulásának 50. évfor­dulója tisz­te­letére.
És igen, vásárok! A nagy­szabású ma­rosvásárhe­lyi könyvvásár tény­leg iránytűként szolgál, és dicsére­te­sen össze­kap­csol­ja az erdélyi iro­dal­mat az anya­országi­val, ugyan­ak­kor a csíksze­re­dai könyvvásár is kezd tényezővé válni, las­san máso­dik pólussá, újabb fókusz­ponttá válik, mely­re a szak­ma (kiadók, szerzők), és a közönség is készül. Azt mond­hat­juk, hogy intézményes szin­ten egy­re job­ban szer­ve­zett az erdélyi iro­da­lom, bár le­het, ez nem lesz elég az ol­vasók megszólítására. De ne legyünk kis­hitűek: az al­kotók számára az ösztöndíjak, a kiadók számára könyv­ki­adási támo­gatások nagy segítséget je­len­te­nek, esélyt a létezésre.

Hogy ne csak po­zitívu­mokról számol­jak be: számom­ra a 2018-as év egyet­len számot­tevő csalódása az volt, hogy le­egyez­tettünk egy mai­les in­terjút Papp Sándor Zsig­mond­dal Gyűlölet c. könyve kapcsán, el is küld­tem neki a kérdése­ket, s bár több rend­ben ígérte, hogy megvála­szol­ja azo­kat, végül az in­terjú el­ma­radt. Pe­dig sze­rin­tem az Eiro­da­lom ol­vasói is kíváncsi­ak let­tek vol­na a regény hátterére (is). Le­het, rosszmájú va­gyok, (vagy téve­dek), de úgy tűnik, Bu­da­pest­re átérve már nem olyan fon­to­sak az erdélyi ol­vasók…

S hogy mit várok 2019-től? További köze­ledést az erdélyi és anya­országi iro­da­lom között, a könyv­ter­jesztői hálózat fejlődését, a romániai-ma­gyar­országi páros kiadások gya­ko­ribbá válását, mert ez­zel el­kerülhetők lennének afféle anomáliák, mint például Vida Gábor Egy da­dogás története c. könyve esetében: hogy bár a szerző Ma­rosvásárhe­lyen él, kötetét, mi­vel az ma­gyar­országi kiadónál je­lent meg, és a szak­mai/​ol­vasói si­ker­nek köszönhetően (túlságo­san) jól fo­gyott, alig le­he­tett Erdély­ben megvásárol­ni. És vice ver­sa: azt is várom, hogy több erdélyi kiadó könyve le­gyen Ma­gyar­országon is tisz­tessége­sen ter­jeszt­ve, hogy ekképp szűnjön meg va­la­me­lyest az „agy­elszívás”, az a je­lenség, hogy az erdélyi szerzők többsége is ma­gyar­országi kiadóhoz igyek­szik.
Remélem még, hm: az idén nyolc­van éves Szilágyi István jó ide­je em­le­ge­tett új regényének elkészülését, meg­je­lenését. S úgy általában véve: derűlátó va­gyok iro­dal­mi­ce (is). eirodalom.ro