A magyarországi Városmajor 48. Irodalmi Társaság Alapítvány online író-olvasó találkozójának vendége Markó Béla, költő volt, aki hosszú idő után tért vissza az íróasztalához, előtte húsz évig politikával foglalkozott. A költőt Károlyi Csaba kritikus, az ÉS főszerkesztő-helyettese kérdezte legutóbbi, Egy mondat a szabadságról című verseskötetéről. Tekintsék meg a beszélgetést!

 

Markó Béla volt a legutóbbi vendége a Városmajor 48. Irodalmi Társaság Alapítvány sorozatának, amelyből már Károlyi Csaba Rakovszky Zsuzsával és Bazsányi Sándorral folytatott beszélgetését a Literán is meghallgathatták.

Költő, esszéista és politikus, mutatja be a beszélgetés elején Károlyi Markó Bélát, bár, igazítja ki Markó, a politikust már múlt időben kell érteni. A kis erdélyi faluban, Marosszentkirályon élő költő ezúttal marosvásárhelyi lakásából jelentkezett be, a beszélgetés pedig legutóbb megjelent, az Egy mondat a szabadságról című verseskötetéről folyt.

Károlyi Csaba, aki először is az erdélyi járványhelyzetről faggatózik, amelyről kiderül, a mostani számok tükrében enyhébb, mint a magyarországi, Markó tavalyi verseskötetét veszi kezébe, mely – mint mondja – a költő eddigi legnagyobb visszhangot kiváltott kötete, és amely alátámasztja a konszenzusos tapasztalatot, hogy Markó költészete mintha kissé megemelkedett volna az utóbbi években. A könyv közéleti üzenetét tekintve, reagál Markó, lehet, hogy valóban ennek a kötetnek van a legnagyobb súlya mostanában. Hosszú idő után tért vissza az íróasztalához, előtte húsz évig politikával foglalkozott, amikor újra a költészet került élete középpontjába, még gyötörte a kétely, hogy politikusként szólal-e meg vagy nem, egy idő után érte csak a felismerés, hogy a vers bármilyen tapasztalatból születhet. Mint meséli, rengeteg képmutatás van ezzel kapcsolatban az irodalomban. Ismert és népszerű elgondolás, hogy a született tehetség akkor is ír, ha nem olvassák, mert az írás belső késztetés, nem számít a visszhang. Ez nem igaz Markó szerint, mert mindig ott van a képzeletbeli olvasó a szemünk előtt. Inkább annak a veszélyét látja, hogy ha sikere van egy műnek, az alkotó megpróbálja azt megismételni. Nagyon oda kell figyelni, hogy az ember ne ismételje önmagát, és nem formai értelemben.

A kérdező azonnal megragadja ezt a szálat, Markó Béla fontos műfaja a szonett és a haiku, mondja Károlyi, de az új kötetben inkább szabadverseket olvashatunk, amelyek rafinált élőbeszédszerű hangon szólalnak meg. Markó válaszából kiderül, hisz a formában, hisz abban, hogy a forma hordozza az üzenetet, de meg is határozza azt. Az utóbbi időkben a szonettet félretette, mert felismerte a rutinveszélyt, egy idő után túl könnyen ment, túl jól, rutin lett, üresjáratokkal. A szabadvers viszont igazi kihívást jelentett számára. Szabadvers ugyan nincsen, magyarázza, amit annak nevezünk, nem szabad. Ahogy füllel ki kell mérni egy szonettet, a szabadvers is úgy születik, hogy megírás után még igazít a sorok hosszúságán, a sortöréseken, és bár nincs kötött ritmusa (időmérték), kell, hogy legyen zenéje egy szabadversnek is, be kell mérni anélkül, hogy lenne mércéje. Ezt a rejtett formát nehéz elemezni, az az izgalmas számára benne, hogy közel kell állnia a köznyelvhez, hogy látszólag megengedhesse magának azt a lazaságot, amit az élőbeszédben, de mindezt úgy, hogy a szabadvers sosem élőbeszéd.

Károlyi Csabát az a rejtély érdekli nagyon még a beszélgetésnek e szakaszán, hogy hogyan lehet érvényesen visszajönni a költészetbe a politikából. Markó elegáns választ ad. Mi a kultúra fősodrában tartjuk számon a közéletileg elkötelezett költőket, mondja, ilyen Petőfi, Arany, Ady Endre, nem szeretjük ugyanakkor, ha az alkotó közéleti státust vagy politikai szerepet vállal, a franciával ellentétben a magyar kultúrában ebbe szokás belebukni. Nehéz volt visszatérnie, meséli, mert ő is abban nőtt fel, hogy a közélethez hozzá lehet és kell szólnia költőként, de ne keverje össze Petőfit Deák Ferenccel. Első indulatból próbálta tagadni politikusi múltját, nem beszélt róla, ráadásnak a közönség bizalmatlansága is azt üzente számára, hogy húsz év után egy költő ne akarjon az életéről, az érzéseiről beszélni. Sokat segített azonban neki a visszatérésben a szonett tiszta és világos, évszázadokon át kikalapált formája, amíg rá nem jött, hogy nem kell megtagadnia magát. Nem arról van szó, hogy a lírai én azonos lenne az író személyével, de vállalni kell az életét. Nem morális döntés volt ez, hanem úgy gondolta, azáltal tud érdekeset mondani, hogy olyasmiről beszél, amit mások nem láttak, és onnan, ahonnan mások nem látták a világot.

Van ennek visszája is, fordítja meg a kérdést Károlyi Csaba, amikor húsz éven át politikával foglalkozott, hová tüntette azt az embert, aki átúszta a Szent Anna-tavat. A politikai szerep akkor, 1989 után, 1990-ben sajátos vállalás volt, feleli Markó, nem hiányozhatott neki a vers, mert nem engedhette meg magának. Tíz év ki is maradt a költői életéből, aztán rájött, hogy a politika felőröl, kiszikkaszt, a költészet viszont nem elvesz tőle, hanem hozzáad valamit az életéhez.

Három verset olvas fel aztán Markó Béla az új kötetből, az egyikhez kapcsolódik Károlyi Csaba következő kérdése a romániai forradalomról: mi történt azóta, hogyan él ma az emlékezetében, és mit lehet azzal kezdeni, hogy – kimondhatjuk – elveszett. Sok nemzedéktárs számára volt hatalmas választóvonal 1989 decembere Romániában, kezdi a válaszát Markó. 1989: egy újrakezdett életet, egy egészen máshol és más módon folytatott életet jelent. Számára külön nagy kihívás volt, és örül, hogy a részese lehetett még úgy is, hogy sok hordalékot hagyott maga után, és máig vitatják, hogy forradalom volt-e, népfelkelés vagy államcsíny. A rendszerváltás nem volt olyan teljes, mint ahogy remélték, de ha a forradalom nem tör ki, akkor ez az óriási változás nem következik be. Harmincnyolc éves volt akkor egy diktatúrában, a napi töprengésekkel teli lassú várakozás jellemezte az életét, a forradalom után azonban másfajta élet következett, felgyorsult, pörgős évek, pillanatok alatt teltek el évtizedek.

Fontos kérdésre tér ki eztán Károlyi: az itt és az ott különbségének jelzése Markónál visszatérő elem, írás közben figyelembe veszi ugyanis, hogy egy romániai és a magyarországi magyar olvasó másképp ért, másképp olvas. Könnyen megtörténhet, válaszol erre Markó, hogy az erdélyi írók, írástudók beszédmódját ez a kettősség (is) határozza meg. Nem hiszi, hogy Magyarországon egy író föltenné magának írás közben a kérdést, hogy amit ír, azt vajon Erdélyben, Felvidéken értik-e, és hogyan értik. Ő, ha publicisztikát vagy esszét ír, kénytelen arra is odafigyelni, hol fogja közölni, mert elképzelhető, hogy olyan mondatokat is be kell iktatnia, amelyek az erdélyi olvasók számára nem fontosak, a magyarországiaknak viszont szükségesek. Vers esetében is van ilyen, ha közéleti témát dolgoz fel vele. Magyarázzák az életüket maguknak és a magyarországiaknak is, mert hoznak-visznek egy olyan hátteret, amit Magyarországról nem lehet látni, olyan, mint a Hold túlsó fele. Minket Magyarországról úgy látnak nagyon sokszor, mint a Hold innenső felét, mondja, de a Holdnak van egy túlsó oldala is, ami azt jelenti, hogy ez erdélyiek kapcsolatban állnak egy másik kultúrával, másik nyelvvel egy másik világban, ez a hold másik fele.

A vége felé közeledve a beszélgetésnek Markó Béla még felolvas, például abból a Trianoni igekötők című esszéjéből, amelyből a Literán is lehetett olvasni, plusz egy, az Élet és Irodalomban tavaly megjelent verset: A haza milyen címűt. Erről diskurálnak még a felolvasás után, Károlyi azt firtatja ugyanis, mit gondol Markó a hazával kapcsolatos mai köz- és irodalmi beszédről. Már a XIX. században is, mondja Markó Béla, a sok hazáról való beszéd hazahiányt jelentett. Nem mások ezek a művek, mint hazakeresések. Trianon után különösen gyötrő ez a keresés, amikor a Magyarország határain kívülre rekedteknek meg kellett fogalmazniuk magukban, hogy hol van a haza számukra. Egyszerű lenne a válasz, hogy Magyarország, az egykori ország a haza, de nem ott élnek, az új országot pedig nem tudják jó szívvel hazájuknak nevezni, miközben hazátlanoknak sem mondhatják magukat. Neki Erdély a hazája, nem egy ország, hanem Erdély. Meg lehet találni úgy is a hazát, hogy földrajzilag nem rajzolható, nem határolható körül. Ma pedig az lenne a feladat, hogy az egységes Európában megkeressük és újrafogalmazzuk a haza fogalmát.

litera.hu