x

A székely­ud­var­he­lyi G. Caféban ezúttal a szom­ba­ti este is az iro­da­lomé volt, ápri­lis 25-én ugyan­is a Kos­suth-díjas Kovács András Fe­renc­cel foly­ta­tott emléke­ze­tes beszélgetést a Her­der-díjas prof. Fried István iro­da­lomtörténész, Tanár Úr.

Nem ha­gyományos iro­dal­mi estként zaj­lott a Murányi Sándor Olivér szer­vez­te-mo­derálta esemény, sok­kal kötet­le­nebb, csa­pongóbb, mégis érde­ke­sebb, ke­re­kebb volt így, mint aho­gyan meg­szok­hat­tuk, és ezt a játékosságot, másfaj­ta eredményt igye­ke­zett elője­lez­ni már a meghívó címe is: a Passziózni-Pes­soázni szójátékból követ­ke­zett az irói álne­vek, he­te­ronímák témája, amely nagyrészt a beszélgetés ívét is adta (a cím a por­tugál Pes­soa nevéből szárma­zik, aki számta­lan személyiséget, al­te­regót kreált magának, többen közülük külön éle­tet is éltek, például Ri­car­do Reis, akit a No­bel-díjas Sa­ra­ma­go regényébe is áte­melt – szintén kap­csolódó meg­jegyzés volt, hogy nem is le­het megállapítani: KAF a ma­gyar Pes­soa, vagy Pes­soa a por­tugál KAF).
A fősze­replő ezúttal is zse­niális volt, újfent be­bi­zonyítot­ta, hogy miért tart­juk/​tartják so­kan az egyik leg­na­gyobb élő ma­gyar költőnek, Fried Tanár Úr – ha­sonló je­lentőségű iro­da­lomtörténészként – szintén meg­je­gyez­te, hogy biz­to­san he­lye van a top három­ban és ab­ban is biz­tos, hogy nem a har­ma­dik he­lyen. KAF ugyan sza­bad­ko­zott, hogy majd száz év múlva derül ki, kiből lesz költő, de esetében biz­to­san nem kell annyit várni.
Sajnála­to­san a késői meg­hir­detés mi­att nem volt teltház, vi­szont ez a családi­a­sabb légkör jobb ala­pot is adott a sza­vak­nak, a közönség job­ban fi­gyelt, az előadók szi­porkáztak. KAF ezúttal Lázáry René Sándor és Jack Cole bőrébe bújt, de ho­zott ver­set de­dikáltan a beszélgetőtárs­nak is, természe­te­sen Sze­gedről. A fel­ol­vasások bi­zonyították, hogy a költő akár színésznek is el­me­he­tett vol­na, nem csupán papíron, előadásmódjában is, sőt, érzésem sze­rint még több fe­ol­va­sott ver­set is megbírt vol­na az est, de az idő saj­nos ha­mar repült, a vendégek­nek pe­dig utaz­ni­uk kel­lett.
Szóba került, hogy talán a nagy iro­dal­mi ko­rok (Petőfi-Arany-Vörösmar­ty vagy a Nyu­ga­to­sok) közötti idősza­kok­ra vo­nat­kozóan mint­ha hiányérze­te támad­na a költőknek és utólag, egy ko­ra­be­li al­te­regó nevében pótol­ni próbálják az ak­kor meg nem szüle­tett ver­se­ket, me­lye­ket aztán több-ke­ve­sebb si­ker­rel próbálnak ere­de­ti­nek be­mu­tat­ni, míg ki nem derül a valódi szerző neve, vagy egy­szerűen játékosságból mondják el ilyen formában a mon­dandóju­kat. A másik nagy témakör a ma­gyar nyelv szépsége, a többféle ver­selésre való al­kal­massága, erős ki­fe­jező ere­je, ze­ne­isége, amely tu­laj­donképpen elvégzi a mun­ka ne­hezét a költő he­lyett, bár azért utóbbi­nak is ma­rad dol­ga bőven, ahogy a Kovács Andár Fe­renc által so­rolt jövőbeni ter­ve­iből is ki­derült.
A mély, játékos, ta­nulságos, rop­pan­tul érdek­feszítő beszélgetést nem is igazán le­het el­mesélni, ezt csak átélni le­he­tett vagy csak le­ma­rad­ni róla. Bálint Tamás, eirodalom.ro