Szász László Szerepvivő emberré lettem című Sütő Andrásról szóló esszékötetét mutatták be kedd délután Marosvásárhelyen, az unitárius egyház Bolyai-téri tanácstermében. A marosvásárhelyi származású, közel negyven éve Magyarországra telepedett szerzőt Lázok János irodalomtörténész faggatta többek között az erdélyi irodalom magyarországi megítéléséről, és a két marosvásárhelyi alkotó, Sütő András, illetve Székely János életművének fogadtatásáról.

Szász László három nagyesszéjét jelentette meg a kötetben, amit fontosnak tartott szülővárosában is bemutatni. Ahogy a könyvbemutatón fogalmazott, bár soha nem lett hűtlen Erdélyhez, úgy érzi, hogy most fogadta vissza őt Marosvásárhely. Magyarországon főleg arra törekedett, hogy az ott kevésbé ismert erdélyi írókat népszerűsítse. Ennek jegyében Páskándi Gézáról, Székely Jánosról és Sütő Andrásról is írt monográfiát, illetve számos tanulmányt. „A három szerző életműve olyan megfontolás alapján is összevethető, miszerint hármójuk dráma- és prózaíró munkásságát mintegy hermeneutikai-értelmezői gesztussal fonja körül a gazdag gondolati, reflektív, leginkább esszének minősíthető prózai termés” – fogalmazott.

Rájött arra is, hogy az irodalomszociológia, illetve a szociálpszichológia felől kell megközelíteni az erdélyi irodalmat, annak bemutatását, a kevésbé ismert háttér-információkat is fel kell tárni, amelyek érthetőbbé teszik egyik-másik romániai magyar író életművét. A beszélgetés során a szerző többször is kitért arra, hogy szerinte más az erdélyi és a magyarországi értelmiség hivatástudata, ugyanis míg Erdélyben ez a szolgálatot jelenti, Magyarországon elsősorban a professzionalizmus válik fontossá, az egyéni érvényesülés a közösségi célokkal szemben.

Tudós vagy értelmiségi az irodalmár? – teszi fel a kérdést esszékötetében Szász László. „A tudósi státusz és az értelmiségi attitűd egyáltalán nem zárja ki egymást, csakhogy én szerepkörökről, mégpedig alapvetően eltérő, társadalmilag prejudikált funkciókról beszélek” – adja meg a választ, amit saját személyes tapasztalataival illusztrál.

A kötet bemutatóján beszélt a kutatásairól, például arról, hogy Páskándi Géza olyan életérzéseket szólaltatott meg a romániai magyar irodalomban, amelyeket senki más előtte, de amelyek az erdélyi közérzet fontos látleletei voltak. Páskándi életművében jól észlelhető a változás, amely 1970-ben, Magyarországra való távozásakor következett be – mutatott rá Szász László.

Székely János életművét posztumusz kezdte kutatni és elemezni, amihez nagy segítséget nyújtott az író özvegye, Varró Ilona, akitől számos fontos információt megtudott. Nem irodalmi életrajzot akart szerkeszteni, hanem sokkal inkább az irodalmi jelenségek érdekelték, hangsúlyozta. Székely János egész életében olyan szerepet játszott, amiben igyekezett magától eltávolítani a rendszert és annak ideológiáját, egy percig sem tudott vele azonosulni. Mégis ő volt az, aki 1990 után elsőként vallott arról, hogy a szocialista rendszerben bűnös irodalmat szerkesztett, ami miatt bűnösnek érzi magát.

Ezzel szemben Sütő András mindig azonosult azokkal a szerepekkel, amelyekben hitt is, mondta Szász. Akár a szocializmusban, akár az azt követő korszakban vállalt szerepekről volt szó, Sütő ezeket nem eltávolította magától, hanem ellenkezőleg, magához ragadta. Soha nem tett bűnbánó vallomást előző, kommunista korszakával kapcsolatban, ellenben a drámáiból egészen másféle beszéd olvasható ki, amely élesen bírálta az akkori rendszert. Ez elsősorban a Csillag a máglyán című drámában érhető tetten, magyarázta.

A továbbiakban Szász László arra vállalkozott, hogy kibontsa Kálvin alakját az irodalom és a teológia köréből, hogy rámutasson arra, melyek voltak Sütő számára a Kálvin életrajzhoz a források. Például erős párhuzamot fedezett fel Stefan Zweig Kálvin-esszéjével: Kálvin ugyanis Zweignál a diktátor alteregója, már 1934-ben, amikor még szó sincs a nácizmus teljes kifejlődéséről, vagy a holokausztról.

Sütő András naplóira is kitért a szerző a beszélgetés során: véleménye szerint ezek úgy születtek, hogy az író az utókorra pillantott, mindvégig szerepet alakított, csak nagyon ritkán lépett ki belőle, és vált magánemberré. Ilyen eset például, amikor az unokája végleg Magyarországra távozott.Magyarországon úgy tartották, hogy Székely János az urbánus író, míg Sütő András a népi, holott ez egyáltalán nincs így, hangsúlyozta az irodalomtörténész. „Sütő politikai szerepet kap, amelynek igyekszik megfelelni, míg Székely mindvégig távol tartva magát, a kétkedő értelmiségi álláspontjára helyezkedik” – mondta.

Szombaton, életének 80. évében elhunyt Kántor Lajos kolozsvári író, irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő. 

Kántor Lajos Kolozsváron született 1937. augusztus 7-én, a Bolyai Tudományegyetemen szerzett magyar nyelv és irodalom szakos tanári diplomát 1959-ben, majd a Babeș–Bolyai Tudományegyetemen doktorátust 1979-ben. 1959-től a Korunk irodalmi szerkesztője, 1963-tól a művészeti rovat vezetője is, illetve a Korunk Galéria irányítója.

A kilencvenes években a Babeş–Bolyai Egyetemen óraadóként XX. századi magyar irodalmat, erdélyi magyar irodalmat és sajtó-műfajelméletet tanított. 1994 és 1998 között a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tanszékvezetője volt, 1993 és 1997 között a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének elnöke.

1989 után bekapcsolódott az RMDSZ munkájába, 1990-től 2008-ig a Korunk főszerkesztői teendőit látta el. 2013-ban a Magyar Tudományos Akadémia külső tagjává választották.

Kritikáit, irodalmi publicisztikáját az Utunk, Igaz Szó, A Hét, România Literară, Gazeta Literară, Steaua közölte, tanulmányai a Korunk, NyIrK, Magyarországon a Valóság, Kortárs, Új Írás, Napjaink, Tiszatáj, Nagyvilág, Élet és Irodalom, Irodalomtörténeti Közlemények, Csehszlovákiában az Irodalmi Szemle, Jugoszláviában a Híd, Új Symposion hasábjain, valamint napilapokban szerepeltek.

Első kötete (Írástól – emberig, kritikák) a Forrás-sorozatban jelent meg, 1963-ban. Eredetileg államvizsga-dolgozatnak írt tanulmányát (Százéves harc „Az ember tragédiájá”-ért) a budapesti Akadémiai Kiadó jelentette meg, 1966-ban. 1971-ben (második kiadásban 1973-ban) jelent meg a Láng Gusztávval társszerzőségben írt Romániai magyar irodalom 1945–1970 című munkája.

Megírta a romániai magyar színház 1944 és 1984 közötti történetét (Kriterion, 1994 – bővített változat, 1992-ig). Könyvet írt Móricz Zsigmondról, Szabédi Lászlóról, Szilágyi Domokosról, Reményik Sándorról.

1974-ben megkapta a Román Tudományos Akadémia díját, 1992-ben Pulitzer-emlékdíjat, 1998-ban József Attila-díjat, 1997-ben Aranytoll-díjat, 1999-ben Pro Literatura-díjat, 2004-ben Széchenyi-díjat vehetett át. (Wikipedia/Korunk.org)

Július 7-8-9-én a ma­rosvásárhe­lyi VIBE fesz­tiválon több slam-akcióra is sor kerül. Ex­pe­ri­jam, Open Mic ver­se­nyek és Spo­ken Word work­sho­pok várnak min­den rímk­il­lert, slam­ked­velőt és slam­te­len­kedőt. “Sze­rintünk a jó fesz­tivál olyan, mint a saját te­metésünk: nem mi kell meg­szer­vezzük! A jó fesz­tivál ha­sonlít egy Ch­ri­stop­her Nolan film­re, igazából so­sincs vége. Mi már na­gyon várjuk, hogy ne le­gyen vége!”

Markó Béla és Lengyel László új, Engedd hazámat értenem című beszélgető könyvét mutatták be szerdán Marosvásárhelyen. Az eseményen, amelynek házigazdája Tibori Szabó Zoltán publicista volt, a két szerző mellett részt vett Kelemen Hunor szövetségi elnök is. Markó Béla elöljáróban elmondta: „az új könyv közéletről, politikáról, generációkról, pontosan egyetlenegyről, a sajátjáról szól a leginkább, Lengyel Lászlóval közösen össze akartuk vetni tapasztalatainkat, amelyekről számvetést készítettünk.”

Az Engedd hazámat értenemet nehéz könyvnek tartja Tibori Szabó Zoltán publicista, házigazda, nem a nyelvezete, a stílusa okán, hanem a folyamatos reflektálásaiért. A párbeszéd során két világ bontakozik ki, azé a Lengyel Lászlóé, aki a 90-es évek után remek politikai-gazdasági elemzésekkel szolgált, valamint Markó Béláé, aki meghatározó személyisége volt az elmúlt 27 éves időszaknak, az erdélyi magyar politizálásnak, akinek jelentős szerepe volt abban, hogy a magyar közösség is részese legyen a román belpolitikának. A házigazda rámutatott: a könyv tematikája gyakorlatilag minden olyan fontos témát felölel, amely meghatározta a magyarországi és romániai társadalmi életet, az itt élő magyar közösségek kultúráját. Bár a múltról szól leginkább, valamiféle iránymutatás is fellelhető benne anélkül, hogy a két szerző megmondaná, merre kell haladnia a politizálásnak Magyarországon és Romániában.

Tibori Szabó Zoltán úgy véli, Markó Béla eddigi kötetei is a társadalom sorskérdésével foglalkoztak, a jelenlegiben is szerepel annak a kérdése, hogy megérte-e az elmúlt 27 évvel foglalkozni, „mindaz a nyomorúság is benne van, amelyben végig kellett vonulni, ott a kérdés, hogy szükség volt-e erre az időszakra, vagy csak próbálkozások sorozataként állt ez helyt.” Ez a dilemma érződik a könyvben, amelyet többször meg kell rágni, amely kijelentéseit többször vissza kell olvasni, mondatonként kell megérteni, értelmezni.

„A kérdés, ami szintén terítéken van: mit kezdjünk az európai konstrukcióval. Hogy most, amikor mind Magyarország, mind Románia az Európai Unió teljes jogú tagja, amikor ez az integráció számtalan lehetőséget és távlatot nyit meg előttünk, akkor éppen olyan kurzusnak vagyunk tagjai, amelyek centrifugális erőként akarják szétszakítani Európát. Beválatlan ígéret az integráció, van-e arra sansz, hogy sikerre vihető ez a konstrukció, vagy pedig visszatérünk egy bezárkózó nemzetállamiságba. Nyilván, receptjük nincs, de számtalan oldalról megvilágítják ezt a kérdést a szerzők” – részletezte a publicista.

Kelemen Hunor szövetségi elnök méltatásában kiemelte: a könyv az elmúlt 27 esztendő mérlegelése, szerinte: az, aki ezt elolvassa, megérti, mik vezették Markó Bélát döntéseinek meghozatalában. „A könyv párhuzamos értelmezése és megértése annak, ami velünk történt itt Erdélyben, Közép-Kelet Európában, a Kárpát-medencében. Ez a beszélgető könyv nem egyszerű kérdezz-felelek, hanem egy olyan elemzés, értelmezés, olyan értelmiségiek dilemmája, amely számunkra eligazítást nyújthat abban, ami előttünk áll, amiről gondolkodnunk kell” – tette hozzá.

Rámutatott: Markó Béla és Lengyel László együtt próbálja megérteni nemcsak azt, hogy mi történt a rendszerváltás után, hanem azt is, amiről az elmúlt száz esztendő szólt. „Amikor transzilvanizmusról beszél Markó Béla, a saját transzilvanizmus-értelmezését adja, visszatekint száz esztendőre, tágabb kontextusba helyezi a huszadik és huszonegyedik századot. Ez a fő érdeme ennek a könyvnek, nem egyszerű beszélgető könyv, hanem politikai és társadalmi filozófia, amelyben szó esik az identitásról” – részletezte az RMDSZ elnöke.

Meggyőződése az is, hogy a könyvnek köszönhetően előre lehet vetíteni azt, hogy merre halad a világ, merre haladnak a különböző társadalmi, politikai folyamatok Magyarországon és itthon, az új demokráciák pedig milyen kérdésekkel szembesülnek, jó vagy rossz válaszokat adnak, de milyen kérdésekkel szembesül maga az Unió is.

Lengyel László úgy véli, bár a két világháború között létezett Erdélyben is közbeszéd Magyarországról, és fordítva is, soha nem került sor vezető értelmiségiek közötti, nyilvánosság előtti párbeszédre: „de Magyarországon az elmúlt 27 évben sem jutott eszébe senkinek, hogy lefolytasson egy Erdély-vitát. Mindenki beszél róla, de senki sem gondol rá. Ezen akartam változtatni, értelmiségi párbeszédet akartam” – mondta.

Az autonómia kérdésére reflektálva kifejtette: „az egyik legfontosabb kérdés, amelyet legalább háromszor is feltettem magamnak, mi az a vörös vonal, amelyet román politikus sosem lépne át. Ez az autonómia kérdése. Román politikusokkal el lehet jutni nagyon messze, de az autonómiáig nem. Ennek egyik oka az, amit nemzetközileg látnak, az, hogy az autonómia-követelések egy lépésre vannak az önállósodási kérdésektől.”

Markó Béla kifejtette: politikai pályafutása során sosem mondta, hogy a magyar közösség nem akar autonómiát, „azért sem állította volna ezt, hogy cserébe megkapjuk az anyanyelvi oktatási törvényt. Valóban van vitánk arról, hogy a székelyföldi autonómia valami erős, megnövelt önkormányzatiságot kell hogy feltételezzen vagy többet.”

Az a tapasztalata, hogy az RMDSZ volt elnökeként az önkormányzatiságról tudott tárgyalni a román felekkel, magáról az autonómiáról nem: „a román pártok máig nem tudták bizonyítani, hogy az autonómia nem jó. Ők nem olyan liberális társadalmat építenek, ahol nekünk nem kell bezárkózni.”

Kelemen Hunor szerint egy finn és dél-tiroli autonómiamodellhez hasonló rendezni tudná itthon a többség és kisebbség viszonyát. Arról, hogy a román pártok 2011-ben elfogadták, hogy az őshonos kisebbségeket társnemzetként, államalkotó tényezőként ismerjék el, elmondta: ez azt mutatja, hogy két évtized után eltolódhat a vörös vonal, az érvek pedig előrébb vezetnek. „Jelen pillanatban oda kell eljutnunk, amire a könyvben utalást tesz Markó Béla: legyen egy többségi-kisebbségi megállapodás, amely nem a parlamenti szavazatok függvényében rendezi a helyzetünket, hanem előretekint, a parlamenti aritmetikától független. Erre mi már tettünk egy kísérletet 2015 elején. Annak eszköztárát, amit a parlamenti matematikával el lehet érni, ismerjük, de hogy melyek a határai annak, hogy legyen egy többség-kisebbségi megállapodás, azt még nem tudtuk kipróbálni” – nyomatékosított az RMDSZ elnöke.

Az aktuálpolitikáról Markó Béla úgy vélekedik: ma le akarják bontani mindazt, amit a rendszerváltást követően felépítettek, de csak akkor járhat „sikerrel” az állam, ha Európa is visszabomlik, és a világ is Románia körül. Kelemen Hunor úgy véli, 1990 után a társadalom teljesen átalakult, olyan dilemmákkal szembesülni, mint a jogállamiság, a hatalmi ágak szétválasztásának hiánya. „Foglalkoznunk kell azzal, hogy hol hibáztunk, van-e felelősségünk abban, hogy idáig jutottunk, hogy azok a kompromisszumok, amelyeket megkötöttünk, miért kerülnek veszélybe. Ezekkel a kérdésekkel kapcsolatosan a dilemmáink generációtól függetlenül hasonlóak. Az én feladatom szövetségi elnökként az, hogy megértsem azokat, akik 89 után születtek, és kerültek bele egy szabad világba, akiknek más viszonyítási alapjuk van, s ha nem is éles, de családi emlékekkel érkeznek a kommunizmusból” – emelte ki az RMDSZ elnöke. Számára fontos, hogy ez a nemzedék mit gondol a jogállamiságról, a demokráciáról, valamint azt reméli, hogy a fiatalok is abban lesznek érdekeltek, hogy parlamentáris demokráciát építsenek, ne pedig autoriter államot.