Reményik, Hervay, Sziveri

Mi köthet össze három költőt, akik különböző terekben és különböző időkben éltek?  Egyikük, Reményik Sándor(1890–1941) élete legnagyobb részében Kolozsváron. Másikuk, Hervay Gizella (1934–1982) valamivel többet hányódva Magyarország, Erdély, Bukarest, majd újra Magyarország között. A harmadik pedig, Sziveri János(1954–1990) ugyancsak helyét keresve előbb Jugoszláviában, majd Budapesten, ahová már nagybetegen érkezett – meghalni.

Min­den­kor összeköthet három ma­gyar költőt a nyelv, ame­lyen megszólal­nak, még ak­kor is, ha a nyelv más-más tájszólásait beszélik: Reményik általában egy szelídet, tépelődőt, ame­lyet vi­szont a konkrét társa­dal­mi-po­li­ti­kai hely­zet, amely­re reagálnia kell a Tri­a­non utáni Erdély­ben, he­lyenként re­to­ri­kussá és pátosszal te­livé alakít. Her­vay egy tárgyi­a­san szen­vedélyes nyelvválto­za­tot beszél, ame­lyik­ben a tárgyi­asság jól érzékel­hetően az áradó érzel­mek vissza­fogására, kordában tartására szolgál, költői ere­je leg­javát pe­dig épp ebből a feszültségből meríti. Szi­ve­ri János egy merészebb, ra­dikáli­sabb nyel­ven szólal meg, amely a rend­szerváltás előtti ke­let-európai létezés egyik utolsó do­ku­men­tu­ma is egy­ben: be­kerítettség-érzést, el­ke­se­redést hor­doz­nak ezek a ver­sek, ame­lyek az avantgárd felől az ar­cha­i­kus ének­mondók poétikája felé ha­lad­tak. Nem vélet­len, hogy a je­len­le­gi kortárs költészet fi­a­tal­jai, a slamköltészet művelői Szi­ve­ri szóki­mondásában és laza rímelési tech­nikájában elődjükre is­mer­nek. Egy képzőművésze­ti kiállításon természe­te­sen épp en­nek a nyel­vi összekötő ka­pocs­nak a leg­ne­he­zebb képi meg­fe­lelőt találni. Maga a megszólíthatóság, a dialógus­ba lépés vágya lesz az a moz­za­nat, ame­lyik ezt a leg­alap­vetőbb közös ne­vezőt megközelíthe­ti. Egy­azon térben, egy­azon vo­nat­kozási rend­szer­ben ítélhetők meg tehát itt képek és ver­sek.
A kiállítás címe, Az idő körei egy abszt­rakt­nak tűnő összekötő kap­csot ja­va­sol a három költői életmű képi újra­ol­vasásához: az idő fo­galmát. A Her­vay Gi­zel­la verséből válasz­tott cím azért találó, mert nem lineáris időről beszél, ha­nem a visszatérő időről, a körré hur­kolódott időről, az idősíkok közti átjárás le­hetőségéről, s ezáltal kissé a megélt időről is. A művész számára, akár a nyelv, akár a képek művészetével fog­lal­ko­zik, a konkréttá, anyag­szerűvé váló idő a fon­tos. Reményik, Her­vay és Szi­ve­ri mind­annyi­an gon­dol­kodó költők, még ha költészetüket félre­ve­zető len­ne is va­la­miféle gon­do­la­ti költészetként ka­te­go­rizálni. Jo­gos tehát azo­kat a motívu­mo­kat vizsgálni ver­se­ik­ben, ame­lyek a létezés általános megközelíthetőségével kap­cso­la­to­sak, így időhöz vagy emlékezéshez való vi­szo­nyu­kat is, amelyről na­gyon is hangsúlyos mon­da­ni­valójuk van.
A halál vol­na az a har­ma­dik le­hetséges összekötő elem, ame­lyik­kel ez al­ka­lom­mal együvé fűzhetnénk a három életművet. Itt is a konkrétu­mok a leg­iz­gal­ma­sab­bak, en­gedjék meg, hogy ezúttal három idézet­tel is alátámasszam a téma re­le­van­ciáját a három szerzőnél. 1933 januárjában írja Reményik Sándor barátjának, Áprily La­jos­nak az egyik le­velében: „Foly­ton a halál gon­do­latával jártam, nem annyi­ra a halál kívánságával, mint inkább félelmével. Az­zal, hogy meg­hal más, vagy meg­ha­lok én, mielőtt jóváte­het­tem vol­na csak egy parányit is az éle­tem ki­mond­ha­tat­la­nul sok vétkes mu­lasztásából. A ha­lot­tak­ra gon­dol­tam, akik­kel igazán soha nem is éltem együtt, mert mióta ma­ga­mat is­me­rem, a be­tegség önző gyűrűjében és ki­et­len la­bi­rin­tusában ba­ran­gol­tam mindég. Ne­kem, La­jos, nincs más éle­traj­zom.”
Her­vay Gi­zel­la műve­i­ben a halál tra­gi­kus súlyúvá válik, amint egymás után veszíti el élete meg­határozó társa­it, sze­ret­te­it – Szilágyi Do­mo­kos­sal inkább és elsősor­ban emléke­ket, az élet egy da­rabját. Közös gyer­mekükkel, Ko­bak­kal már ennél többet. Ettől kezdődően, utolsó három kötetében költésze­te is egy­faj­ta kitágított, hi­per­bo­lizált si­ratóénekké válik, le­tisz­tult, népdal­szerű, zsoltárszerű formák előtérbe kerülésével. De már 1968-ban je­len van az élet halál távlatában való megélése, megítélése, in­nen, ettől a gon­do­lattól in­dul kései köte­te­i­nek világa felé: „Könnyű a ha­lot­tak­nak. / De aki­ben las­san építke­zik a halál, / akitől na­ponként, óránként, per­cenként / el­mar­ja az éle­tet a halál? / Aki­nek az élete / véget nem érő halál?” (Többes számban)
A halálos be­tegségével, saját tes­ti le­romlásával küzdő Szi­ve­ri János számára is közna­pi gon­do­lat, közna­pi szem­benézés tárgya a halál. „gya­ra­po­dom, bár el­fo­gyok” – mond­ja egy helyütt az ide-oda vil­lanó gon­do­lat, és sajáto­san fa­nyar válto­za­to­kat, össze­csengése­ket ír a halálra: „tes­tem láttán el­fog a szédület: / rom­ba dőlt bábeli épület // med­dig le­szek még bőrömnek bérlője / a józanság oly­kor ráront az élőre.” (Bábel)
Három különböző al­ka­tot, három különböző nyel­vet is­mer­hetünk meg tehát, ha Reményik, Her­vay, Szi­ve­ri ver­se­i­vel is­mer­kedünk. De mindhármu­kat fog­lal­koz­tatják a végső kérdések, mindhárman az ala­po­kig ásnak, és ott, az ala­poknál találkoz­nak. És épp ezért je­lent­het kihívást mindhármuk életműve azok számára, akik képek­be próbálják fordítani, adaptálni őket.

(El­hang­zott 2015. márci­us 26-án, a ko­lozsvári Apáczai Galériában, az Erdélyi Ma­gyar Művészpe­dagógu­sok Egyesülete által szer­ve­zett Az idő körei: in me­mo­riam Reményik Sándor, Her­vay Gi­zel­la, Szi­ve­ri János című kiállítás meg­nyitóján)