055b63b22b9b2ae0e7eb6d53719261cc_XL

Március 14-én József Attila-díjat vett át Molnár Vilmos csíkszeredai író, a Székelyföld folyóirat szerkesztője. Ennek apropóján kezdtük a beszélgetés, többfelé elkalandozva…

– Mit jelent számodra a nemrég átvett József Attila-díj?

– A na­pok­ban kel­lett már ad­jak pár in­terjút, elnézést, ha most ismétlem ma­gam. Ezért is igyek­szem  rövid len­ni. Természe­te­sen min­den po­zitív vissza­jelzés jól jön, így a József At­ti­la-díj is, ame­lyik ran­gos iro­dal­mi díjnak számít. De azt tar­tot­tam min­dig – hadd ma­rad­jak meg most is ennél −, hogy az írónak a leg­ran­go­sabb díj az ol­vasók po­zitív vissza­jelzése, ami leg­inkább ab­ban mérhető le, ho­gyan fogy­nak a köny­vei a köny­ves­bol­tokból. Sze­rencsére ezen a téren sem pa­nasz­kod­ha­tom.

– Úgy általában hogyan viszonyulsz a díjakhoz? (Nem ez az első, úgyhogy van némi “tapasztalatod”)

– Ho­gyan vi­szo­nyul­jak? Ha adják, átve­szem őket. Ilyen­kor sze­rin­tem jó, ha az író gyor­san foly­tat­ja meg­kez­dett munkáját, vagy ha épp nincs olyan, ak­kor rögvest be­le­kezd egy újba; az írás közben adódó problémák, kétségek ha­mar kijózanítják, ha netán megmámo­ro­so­dott vol­na a fránya díjtól. Valóban nem ez az első díj, amit kap­tam, került néhány hozzám ed­dig is. Ezek közül számom­ra a Márai Sándor-díj volt a leg­na­gyobb meg­le­petés, arra tény­leg nem számítot­tam.  A József At­ti­la-díjra már többször is jelöltek, hal­lot­tam, hogy az idén is, több írószer­ve­zet is, aztán úgy látszik, most jött el az ide­je, hogy meg is kap­jam. Olyas­mi, mint mi­kor a pecázónak egy ide­je pe­dzi horgát a hal, aztán végül bekövet­ke­zik a kapás. Mégsem jó
ez a ha­son­lat, nem úgy kell elképzel­ni az írót, hogy csak ül és várja, hogy díjat kap­jon, Is­ten őrizz, hogy csak ez le­gyen a célja egy betűvetőnek.

– Legutóbbi könyved, Az ördög megint Csíkban megjelenése óta lassan 4 év is eltelt. Mit főzöl a boszorkánykonyhádban, mivel és várhatóan mikor fogsz kirukkolni? 

– Ha min­den igaz és zökkenőmen­te­sen men­nek a dol­gok, ak­kor idén két köny­vem is meg­je­le­nik. Az egyik új no­vellákat fog tar­tal­maz­ni és Erdély­ben adják ki (en­nek meg­je­lenése szep­tem­ber­re van ter­vez­ve), a másik egy válo­ga­tott írásokból álló prózakötet, ami va­la­mi­kor karácsony előtt kéne nyom­da­festéket lásson Ma­gyar­országon. Közben meg készül egy har­ma­dik  is, ami­nek meg­je­lenése csak jövőre esedékes. Nem let­tem hir­te­len gra­fomán, csak néha így fel­torlódnak a dol­gok. Nem kell ir­dat­lan hosszúságú művek­re gon­dol­ni, inkább an­nak vol­tam s va­gyok a hive, hogy rövi­det de ütőset.

– Az erdélyi prózaírók közül te vagy az, aki legtöbbet figyel az olvasó “minőségi szórakoztatására”. A szókapcsolat mindkét eleme fontos, a minőség is, a szórakoztatás is. Milyen olvasót képzelsz el magadnak írás közben?

– Ez meg­le­pett, soha nem akar­tam „szóra­koz­tat­ni” az ol­vasót. Inkább kizökken­te­ni sze­retném, miből is? − talán a min­den­na­pok megszürkítő ru­tinjából, netán a szem­el­lenzős látásmódból. Meghökken­te­ni sze­retném, mi­vel is? − talán a hétközna­pok­ban is bőven fel­lel­hető csodákkal.
Hozzám min­dig közel állt a gro­teszk és az ab­szurd, a fan­tasz­ti­kum is, eze­ken az ol­vasó néha mu­lat, hu­mo­ros­nak találja. De ez nem baj, hu­mo­ros­ra ven­ni a furcsát, a meghökkentőt több­nyi­re eredményes véde­kező hozzáállás. Akár szóra­koz­tató is le­het. Mint az élet: le­het raj­ta sírni,
ne­vet­ni, mérgelődni, stresszel­ni, akár unat­koz­ni vagy szóra­koz­ni is. Én leg­inkább ámul­ni sze­re­tek. Ha időnként si­kerül láttat­nom az ol­vasóval, mennyi ámu­la­tos do­log adja elé magát min­dig min­den­ben, számom­ra ez a si­kerélmény. És hogy mi­lyen ol­vasót képze­lek ma­gam elé írás közben? Egy végte­lenül fi­gyel­mes, művelt, fogékony ol­vasót, aki kapásból ért min­den utalást az írásban, vevő a szöveg­ben előfor­duló min­den fogásra, ab­szo­lut rá van han­golódva arra, amit írok, és na­gyon sze­re­ti a szerzőt. Ilyen ol­vasó valószínűleg csak a képze­let­ben léte­zik, de hát épp erre vo­nat­ko­zott a kérdésed, s ha már én kell elképzel­jem, hadd képzel­jek szépe­ket.

– Eddig valamiért ódzkodtál a hosszabb lélegzetű szövegektől. Örökre eljegyezted magad a novellával/rövidprózával, vagy számíthatunk regényre is tőled?

– Úgy néz ki, a rövid­próza áll hozzám a legköze­lebb, leg­inkább ez a „ke­zemügye”. A rövidség min­dig tömörítésre készte­ti a szerzőt. ,,…rövidség lévén lel­ke min­den okos beszédnek…” – mon­dat­ja Shakes­peare Po­lo­ni­usszal a Ham­let­ben. Hogy mit hoz a jövő, elég unal­mas vol­na előre tud­ni. Egy­szer el­indítot­tam egy regényt, úgy­le­het, annyi­ra be­le­sze­ret­tem, hogy nem tu­dok megválni tőle, még min­dig nagy élve­zet­tel gyűjtöge­tem hozzá az apró, fur­csa  adalékanya­go­kat. Jó szóra­kozás. Megírni, be­fe­jez­ni, valószínűleg kevésbé lesz az. Majd a jövő eldönti, ho­gyan lesz.

eirodalom.ro