40986512f9144515d5360eda27937dfb_M

A re­csenyédi születésű író, szo­ciográfus, iro­da­lomtörténész, egye­te­mi tanár január 30-án betöltötte a 70. életévét. A születése napján, il­let­ve az ah­hoz közeli na­pok­ban azon­ban nem tudták az ott­ho­ni­ak köszönte­ni, mert éppen Bu­da­pes­ten tartózko­dott, a Petőfi Iro­dal­mi Múze­um­ban vett részt azon az ünnepségen, ame­lyet an­nak az an­tológiának a meg­je­lenése al­kalmából szer­vez­tek, amellyel az idén 70. életévüket betöltő ma­gyar al­kotókat, köztük írókat és költőket kívánták meg­tisz­tel­ni. Az unitárius egyházközség ápri­lis 7-re tu­dott egyez­tet­ni Cseke Péter­rel egy he­lyi ünnepség időzítésére vo­nat­kozóan.

A gyüle­ke­ze­ti te­rem­ben egy­ko­ri is­ko­latársak, ro­ko­nok, barátok, is­merősök je­len­tek meg, s ott vol­tak néhányan a szom­szédos te­lepülése­ken szolgáló pe­dagógu­sok és unitárius lelkészek közül is. Nem volt túl népes a közönség, ám közülük mind­annyi­an évti­ze­dek óta fi­gye­lik, érdeklődéssel köve­tik a honi ma­gyar sajtó, a ko­lozsvári Bab­es-Bo­lyai Tu­dományegye­tem (BBTE) és az iro­da­lom ber­ke­i­ben ala­kuló pályaívet. “Olyan íróval, je­les értel­miségi­vel van dol­gunk– mon­dot­ta Geréd Gábor tanár úr, a ren­dezvény mo­derátora, az író beszélgetőtársa –, aki­nek nyers­anya­ga az a valóság, ame­lyet mi élünk meg itt, a két Ho­moród-mentén, il­let­ve a Székelyföld más vidékein.
A beszélgetés ke­retét a pálya állomásai szolgáltatták. Cseke költőként in­dult. Első pub­likációi lírai jel­legűek. A közeli, jó is­merős, a későbbi barát, Ho­moródalmás szülötte, Szabó Gyu­la azt ja­va­sol­ta, hogy ma­rad­jon a versírásnál, Kányádi pe­dig a prózát ajánlot­ta. A fi­a­tal­em­ber­ben meg­volt az af­fi­nitás a prózai műfa­jok iránt is, bár első an­tológiás sze­replése (Vi­tor­la-ének, 1967)még a líra jegyében történt. A BBTE Bölcsésztu­dományi Karának friss végzettjét (1968) azon­ban Bu­ka­rest­be, a Fal­vak Dol­gozó Népe című he­ti­lap szer­kesztőségébe he­lyezték. Ez a mun­ka, amit egy mezőgaz­dasággal, a vidékiek életével fog­lal­kozó idősza­ki ki­advány szer­kesztőjétől elvártak, feltéte­lez­te, hogy kellő rálátással kell bírnia arra a társa­dal­mi réteg­re, amelyből maga is szárma­zott. A népi iro­da­lom, a klasszi­kus fa­lu­mun­ka vi­ze­in evez­ve, meg­találta ek­kor azt a műfajt, amely aztán hosszú időn  hu­szonkét éven át –meg­határoz­ta pályája ala­kulását. Víznyu­gattól vízke­le­tig című Forrás-kötete(1976) már a szo­ciográfiai ri­port jegyében fo­gant, de nem előzménytől men­te­sen, hi­szen a két ugyan­csak je­les fa­lujáró íróval  Ma­ro­si Barnával és Beke Györggyel közösen  is írt köny­vet (Em­ber­ar­cok, 1976).
Geréd Gábor­nak nem kel­lett különöseb­ben fag­gat­nia az ünne­pel­tet, hi­szen a kiváló beszédkészséggel és nagy előadói gya­kor­lat­tal ren­del­kező író látszólag kötet­lenül beszélve, min­dig vissza­ka­nya­ro­dott a lényeg­hez, ab­ban a me­der­ben ma­radt, ami valóságo­san is az övé. Mint­egy hu­szonkét esz­ten­de­ig élt két színhely  Bu­ka­rest és Ko­lozsvár közt ingázva  úgy, hogy közben értő és látó szem­mel fi­gyel­te a társa­dal­mi je­lensége­ket, s bejárta Erdély és a Székelyföld vidékeit. Bár a látszóla­gos nyitást követően  amely 1968 és 1974 között mu­tat­ko­zott a szo­ci­a­lis­ta rend­szer Romániájában  újabb meg­szorítások követ­kez­tek, amely­nek utolsó négy évében egyáltalán nem pub­likálha­tott saját névvel, min­dig meg­találta a han­got.
Ami a je­lent il­le­ti, Cseke el­mond­ta: Egy­re többet fog­lal­ko­zik a szülőföldjével is. Az iro­da­lomtörténeti ku­tatáso­kat, a népi írók műveit elemző ta­nulmányköte­tek mel­lett lesz még olyan könyve, ame­lyet a két Ho­moród vidéke ih­let. Hogy ez a ter­ve si­kerüljön, s ide­ha­za szállja meg, s kény­szerítse írásra a he­lyi Múzsa, a fa­lustársak el­határozták, hogy fel­ajánla­nak számára egy házhe­lyet Re­csenyéden, ahová közös erővel és aka­rat­tal akár még egy hajlék is épülhet, hogy le­gyen hely, ahol igazán ott­hon érez­he­ti majd magát, s amely az emlékét is őriz­he­ti az utánunk elkövet­kezők körében, s a jövendő időkben.
Ez a vállalás ko­moly­nak ígérke­zik, többen meg­erősítették a hírt a nyilvános beszélgetés során, s ha a közösségi szel­lem kalákában len­ne képes építkez­ni, tetőt ácsol­na és zöld-ágas reménnyel és áldomással ko­ronázná a végül helyére kerülő utolsó kupás-cse­re­pet, ak­kor jóleső érzés fészkelné be magát lelkünkbe, hi­szen ezáltal láthatnánk, hogy meg­ma­radt va­la­mi a ha­gyományos székely falu igaz em­berségéből és egy­ko­ri erejéből. eirodalom.ro