Különleges Irodalmi Játékokra hívta legutóbb olvasóit a Látó szépirodalmi folyóirat. A marosvásárhelyi lap 106. író-olvasó találkozóján ezúttal a folyóirat szerkesztői saját magukat ünnepelték – joggal. 30 éve jött létre a lap, az egykori Igaz Szó utódja, ez alkalomból várták a közönséget a Bernády Házba, ahol a folyóirat egykori és mai szerkesztői beszélgettek az elmúlt három évtizedről, valamint bemutatták az évforduló alkalmából készült ünnepi lapszámot is. Az eddigi, tízévenként megünnepelt évfordulóktól eltérően ezúttal a magyar kultúra napjára időzítették a találkozót, amelyen a Látó jelenlegi szerkesztői – Vida Gábor főszerkesztő, Kovács András Ferenc, Láng Zsolt, Demény Péter és Szabó Róbert Csaba – mellett Gálfalvi György, a lap egykori főszerkesztője volt jelen. Markó Béla, a Látó további, egykori főszerkesztője igazoltan hiányzott az eseményről.

 

A szerda délutáni találkozón Vida Gábor üdvözölte a megjelenteket.

– Január 22-e a magyar kultúra napja. 1823-ban Kölcsey Ferenc ekkor véglegesítette a Himnusz kéziratát. Érdekes vers, mert annak idején Kölcsey nem himnusznak szánta, de a közhangulat, a civil társadalom, a különböző egyletek, akadémiák stb. nagyon melléálltak, és nemzeti ének lett belőle. Ha valamit a civil társadalom elkezd jól csinálni, a mögé a hatóság vagy odaáll, vagy elveszi azt. Az is érdekes, hogy amióta megszületett, a Himnuszt nem „váltották le”. Más nemzetek nem voltak ilyen szerencsések. Igaz, sokáig nem volt szabad énekelni, utána pedig egy kicsit túl sokat is énekeltük. De amikor a nyáron eszünkbe jutott, hogy harmincéves lesz a Látó, és ezt meg kellene ünnepelni, akkor eldöntöttük: az ünneplést összekapcsoljuk a magyar kultúra napjával. Tavaly júliusban legalább ötven költőt, írót kértem meg, hogy írjanak valamit az ünnepi lapszámba, ami ehhez kapcsolódik. És írtak. Majdnem akkora lett a lapszám terjedelme, mint amit terveztünk: 116 oldal, négy oldallal több a szokásosnál. Ma nem mi adunk, hanem mi kapunk „nívódíjat”, amit Önök, az olvasóink adnak nekünk. Köszöntöm a szerzőket, az olvasókat, a kritikusokat, a figyelmeseket, a látókat, akik jelen vannak ebben a történetben. Amikor tízévesek, majd húszévesek voltunk, decemberben ünnepeltünk, mert akkor arról beszéltünk, ami volt. Most arról szeretnénk beszélni, hogy mi lesz majd. Sokan mondják, hogy Marosvásárhelyen jelenik meg a Látó, a kortárs magyar irodalom egyik legjobb folyóirata. Mégis, Gálfalvi György az egyetlen vásárhelyi születésű szerkesztőnk. És most minden kollégámnak felteszek egy irritáló kérdést, aztán mindenki felolvas.

– Mint jó marosvásárhelyi ember, ezt a sok nem vásárhelyit hogy gyűjtötted be a szerkesztőségbe? – kérdezte elsőként Gálfalvi Györgytől Vida Gábor.

– Legszívesebben anekdotákkal fejezem ki magam, de most elmondom: könnyű volt, mert a vásárhelyieket ismertem, titeket pedig nem. Úgy gondoltam, hogy ebből valami jó is kisülhet. Ha vásárhelyieket hívtam volna, tudom, hogy kitől mire számíthatok, de annak nem biztos, hogy a lap is hasznát vette volna. Legszívesebben Szőcs Kálmánt vettem volna fel, aki az egyik legjobb barátom volt, de ő másképp döntött, és nem várta ki, amíg győz majd a jó. Dokumentum van róla, 1987-től szerepel a szekuritátés dossziémban vádpontként, hogy Markó Bélával fel akarunk venni egy székelykeresztúri tanárt, aki mellett minden érvet felhoztunk, de a főszerkesztőnk jelentette, hogy az egy nacionalista, aki az engedélye nélkül Magyarországon jelentetett meg verset. Úgy hívják, Kovács András Ferenc. A dossziémban az utolsó feljegyzés 1989. december 10-ről szól. Akkor a konyhában (ott is volt lehallgató) közöltem a feleségemmel, hogy mégis sikerült Andrást felvenni, igaz, nem hozzánk, hanem a színiakadémiára. Ott a dosszié szélén a megjegyzés: ,,Rusu elvtárs, kérem, azonnal akadályozzák meg a felvételét”. Láng Zsoltot KAF hozta, de az egyik dossziémban benne van: régebbről terveztük, hogy a prózarovathoz felvegyük. Vida Gábor döntéskényszerbe hozott, mert volt egy helyünk, rá több pályázóval. Két ember került szóba, akik jelezték, hogy jönnének ugyan, de nem pályáztak. Az egyik Vida Gábor volt, a másik Kelemen Hunor. Meghívtam mindkettőjüket külön az almafa alá, a szokásos helyemre, ahol egy-egy pohár bor mellett elbeszélgettem velük. Így döntöttem Vida Gábor mellett. Nagyon jó, hogy Kelemen Hunor is megtalálta a maga pályáját, én sok sikert kívánok neki, és magunknak is. Demény Péter már a ‘90-es években is szóba került, de akkor még nem jött el Kolozsvárról. Szabó Róbert Csaba A Hét szerkesztője volt, olvastam a recenzióit, láttam, hogy egy érdeklődő természetű ember, akinek volt egy másik óriási előnye: tudott gépelni. Nevetségesnek hangzik, de Székely János úgy ment nyugdíjba, hogy egy betűt nem tudott tovább gépelni. Sajnos ebben én is nagyon hasonlítottam rá, rühelltem a számítógépet. E képessége miatt szent csodálattal néztem Robira, így vettük fel. Annak idején Markó és én is tudtunk közbenjárni, lakást szerezni KAF-nak, Markónak. Láng Zsoltnak is sikerült – hatalmas élmény volt, hogy a szerkesztőtársaknak tudtunk lakást biztosítani. Vénségemre megszerettem a szülővárosomat, remélem, ti is megszerettétek.

– Mit keresel te itt, hogy engedtek el Kolozsvárról? – szólt a kérdés Demény Péterhez.

– A kérdéstől felálltam. Mindent, ami addig megtörtént velem, ott-hagytam az első életemben Kolozsváron, most már csak a lányom az egyetlen kapocs. A szerelem hozott ide. Utólag azt mondom, jól sikerült – azért is, mert rájöttem, hogy a magyar a világ legerkölcsösebb népe, akik egy válás miatt hihetetlen tekinteteket tudnak hozzám vágni. Kolozsváron még közelibb tekinteteket vágtak volna hozzám, Marosvásárhelyen barátaim vannak. De még idegen vagyok ebben a városban, hátha megszeretem idővel. Kolozsvár mély nyomokban él bennem, de erről nem szeretnék beszélni. Végül 2008-ban kerültem a Látóhoz, KAF meghívására.

– Szabó Róbert Csaba, te A Hét munkatársa voltál azelőtt. A Látónál akkor még nem volt digitális korszak, de a digitalizálás, a honlap akkor kezdődött, a te munkád volt. Hogyan látod, mi volt akkor a jövő, és mi lett belőle?

– A lap szerkesztői gondolták, hogy értek az internethez, ezért rám bízták a honlap elkészítését 2005–2006 körül. Hamar meglett, utána már csak folyamatosan fel kellett tölteni az anyagokat. A netes szerkesztés mellett lassan én is belefolytam a munkába, ami egy folyóirat körül kialakul. Fontos egy írói holdudvart fenntartani és megmutatni, hogy milyenek a szerzőink. Ezért kezdtük el szer-vezni a Látó Irodalmi Játékokat. Nem mi találtuk ki, az Igaz Szónál annak idején ezt nagyon szépen csinálták. Mi csak tovább vittük, és volt olyan év is, amelyben harminc irodalmi találkozót szerveztünk. Ezekre lehetett pályázni, de az idén nem kaptunk támogatást. Ezért is szervezzük a Látó-tábort szülőfalumban, Szilágybagoson. Főleg fiatalokat hívunk meg, és bár szűkösek az anyagi körülményeink, fenntartjuk és csináljuk. A falu is nagyon szeret minket. A digitális világ nagyon fontos, a Facebook-oldalunkon 3200 követőnk van, több bejegyzésünkkel is előfordult, hogy 24 óra alatt 10.000-en olvasták. A jövőt valahogy így kell elképzelni – mondta Szabó Róbert Csaba, majd felolvasta a Vida Gábor szövegét, Vida pedig a Szabó Róbert Csabáét.

Kovács András Ferenc, a lap jelenlegi szerkesztője, volt főszerkesztője a beszélgetés során felmerült gondolati költészetről, majd a szerkesztői munkáról szólt röviden: – Egy szerkesztő nagyon sokat töpreng, de keveset gondol-kodik, egy főszerkesztő pláne. Elhoztam ide az 1989. decemberi Igaz Szót, ami kis változtatások után már Látóként jelent meg. A mostani számban közöljük az akkori beköszöntőt. A nyolcvanas években volt egy mindenki által ismert vásárhelyi barátunk, Tompa Gábor, a rendező és költő. Most két szonettet olvasok fel tőle. Az ünnepi számban 19 vers van, közülük még kettőt olvasok fel: egy saját és egy Parti Nagy Lajos-verset – mondta KAF a jó hangulatú, számos anekdotával, történettel gazdagított beszélgetés során, amelynek közjátékaként mindegyik szerkesztő felolvasott egy-egy rövidprózát vagy verset, legtöbbjük a legutóbbi, a folyóirat harminc éve előtt tisztelgő lapszámból. (Népújság)