Magyar kultúra napja: turnéra indul Muszka Sándor és az Evilági együttes

hajnalienek(1)

Január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, ugyanis Kölcsey ezen a napon fejezte be nemzeti imánk, a Hymnusírását. A jeles napot évek óta már Erdélyben is megünneplik a magyar közösségek. Idén Muszka Sándor író, költő és az Evilági együttes közös produkcióval lép fel több városban a magyar kultúra ünnepe tiszteletére.

Hajnali énekek a címe annak az előadásnak, amellyel a magyar kultúra napja apropóján lép fel Muszka Sándor, a legendássá váltSanyi bá szerzője és az Evilági együttes hat erdélyi városban:Székelyudvarhelyen, Nagyszebenben, Gyulafehérváron, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen.

Muszka Sándor (Ennyi ha történt – 2005, versek, Mi nem lóg ha áll – 2005, próza & vers, Múzsák trágyás szekérrel – 2005,versek, Sanyi’bá – 2012, székely egypercesek, Magányos nőknek, bukott fiúknak – 2014, versek) az utóbbi időben közéleti versekkel jelentkezett, többen nevéhez kötik az erdélyi közéleti líra felelevenítését, újragondolását.

Új verseskötetének – Magányos nőknek, bukott fiúknak – tárgya, témaköre nemcsak az alanyi költő helykeresése az ellenséges és rideg világban, illetve e keresés éles-pontos helyzetrajza, hanem a közéletiség viszonyrendszerének alapos körüljárása is. A kötet versei a költő önmagával és a világgal folytatott küzdelmének helyenként ijesztően ismerősnek ható látképét nyújtják, mindezt kiváló zeneiségű, igen gyakran jórészt keserű humorú sorokban. Ez a velejéig őszinte és bátor hang mindenképpen figyelmet érdemel a magyar irodalomban, mivel általa könnyedén, a napi eseményekre való konkrét utalások nélkül is érthetővé válnak a mai értelmiség aggasztó kilátásai és léthelyzetei – olvasható a Bod Péter Megyei Könyvtár közleményében.

A Hajnali énekek című lemezmellékleten az Evilági együttes dalolja meg Muszka tizenhárom szerzeményét.

Előadják: Muszka Sándor – versek, Orbán Ferenc – ének, gitár, Gábor Szabolcs / Éltes Áron –  szaxofon, klarinét, Lőfi Gellért – zongora, harmonika, Lázár Zsombor – cselló.

Maszol.ro

 

Erdély-tematika az Eső folyóiratban

8b0ee59f847d6688f53f0c83b3fcc11b_XL

Erdély te­ma­tikájú lap­számmal jött ki az Eső című folyóirat. A de­cem­be­ri szám (2015/​4) Markó Béla versével nyit­ja Az erdőn túli ország c. blok­kot, majd Háy Jánostól közli az Élet és Iro­da­lom­ban nemrég meg­je­lent esszérészletének(Adjátok vissza! De mit?) tel­jes válto­zatát, va­la­mint ver­se­ket Balázs Imre Józseftől, Bal­la Zsófiától, Demény Pétertől, Fe­ke­te Vincétől, il­let­ve no­vellát, regényrészle­tet, egyéb kisprózát Csen­der Le­ventétől, Gálfal­vi Györgytől, Márton Eve­lintől, Tamás Kincsőtől, Vida Gábortól, drámát pe­dig Székely Csabától.

Az alábbi­ak­ban Háy János Adjátok vissza! De mit? című esszéjéből közlünk ízelítőt: “Erdély nekem soha nem volt a magyarság szimbolikus tere, ahol a nemzeti érzés az ősmagmából táplálkozik. Nem gondoltam rá úgy, mint az identitásom meghatározójára; nem gondoltam az ottani kulturális örökségre kiemeltebben, mint más magyar részek kulturális örökségére. Nem gondoltam, hogy például a székely kapu összmagyar szimbólum – én magam idegenkedem tőle, de emiatt nem érezem magamat hazaárulónak. Bár számos résen át abból az irányból ez a kultúra mélyebben ért el, ahogyan más magyart is mélyebben ér el, de ezen soha nem gondolkodtam, ahogyan nem gondolkodik más sem. Elek apó meséi például soha nem jelentek meg mint erdélyi gyűjtés, csak úgy, mint magyar népmesék, mint anyám egyetlen mesekönyve, amit nem ember vett, hanem a Jézuska hozott egy karácsonyra, hogy bebizonyítsa, hiába van háború, s hiába hurcolták oda az ő apját, mégiscsak van ez a túlvilági lény, aki gondol rá, s ha apát nem is, legalább apót hozott. Nem jutott eszébe, hogy Felvidék meg Erdély, amit épp akkor foglalt vissza a magyar hadsereg; de alig telt el néhány év, s e területek megint vesztésre álltak. És nem jutott eszébe, hogy a kisbaconi mesemondó a mostoha döntés után, 1921-ben visszaköltözött a szülőfalujába, ahogyan sokan mások is visszaköltöztek, hogy ne maradjon ez a maroknyinál jóval nagyobb ország vezetők nélkül. Ez az anya, aki akkor még kislány volt, nem gondolta, hogy ez a mesemondó erdélyi mesekinccsel kápráztatja el. Nem szeretett lányok voltak benne, akikből aztán királykisasszony lett, gonosz boszorkák, és ezer próbát kiálló harmadik fiúk, akik nem a Kárpátokban születtek, hanem az égben, s ha nem ott, akkor épp ott, ahol ő élt.

A Belvárosi Művházban va­gyok. Táncház van. Mondják, hogy mezőségi, meg széki lassú. Nem me­rek táncol­ni, a táncol­ni merés túl van a szo­rongáshatáron. Csak hall­ga­tom a zenét, hosszan játsszák, an­nak, aki táncol, nem unal­mas. Táncol­junk, mond­ja a lány, hogy men­jek én is, ügyet­len­nek érzem ma­gam, de me­gyek, csinálom, félek, el­veszítem, ha nem csinálom, az ar­com csu­pa vér, rá le­het fog­ni a mozgásra, gon­dol­tam, hogy nem le­het elsőre le­ol­vas­ni az ar­comról a szégyent. Azon a vidéken, ahol én felnőttem, a nép mélysége­sen meg­ve­tet­te a népzenét, a cigány­zenét sze­ret­te, meg a nyálas sláge­re­ket, ami­ket a Sza­bad Európa kívánságműso­ra­i­ban az 56-ban el­me­nekült ma­gya­rok küld­tek az itt ma­radt ro­ko­nok­nak, anyukámnak, ki­csi lányom­nak például, akik közül az egyik, ahogy az idő telt, meg­halt, s ez a fiú még a te­metésre sem tu­dott ha­zajönni, a másik meg felnőtt apa nélkül, csak néha mond­ta a barátnői apukájának, hogy apu, és el­pi­rult, ami­kor észre­vet­te.

Mezőségi, széki, ezek a zenék egyértelműen köthetők vol­tak erdélyi tájegységek­hez, az anya­országi ma­gya­rok előtt el­hall­ga­tott vidékek be­le­kerültek az alap­szókincs­be, ahol korábban csak a Ma­ri­ca grófnő betétda­la volt, hogy Szép város Ko­lozsvár. És ami a Belvárosi Művházban kul­turális sikk volt, az a zenék szülőhelyén maga az élet. A kul­turális zártság, a ki­sebbségi lét, a romániai ipa­ro­sodás el­ma­ra­dottsága és sajátos jel­le­ge mi­att, hogy míg a ma­gyar határ mentén eszet­lenül fej­lesz­tet­tek, hogy így tudják el­románosítani a határpe­re­met, ad­dig a belső ma­gyar terüle­te­ket, a Székelyföldet például, tel­je­sen el­ha­nya­golták, mind­ezek mi­att élet­ben ma­radt a múlt. A népze­nei ha­gyomány és a népi kultúra többi kin­cse, mint valódi életanyag, hús-vér valóság, amit úgy le­het szemlélni, mint élő anya­got, s nem múze­u­mi tárgyat, skan­ze­nek és re­zervátu­mok mu­tatványát, találós kérdések­kel tarkítva, hogy na, gye­re­kek, ki jön rá, hogy ezt a vac­kot mire használták. Van egy fiú, aki­nek vidéki nagyszülei van­nak, min­den­ki felé for­dul, ő mond va­la­mit, hogy ez a héhő, de per­sze téve­dett, mert az a gu­zsaly volt.

Első erdélyi uta­mon min­den köte­lező helyszín be volt ter­vez­ve, a Szent Anna-tó ri­asztó med­vetörténe­tek­kel és Brassó, Nagyvárad és Ko­lozsvár, Ma­rosvásárhely és a Békás-szo­ros, na meg Sza­mosújvár, hogy a börtön közelében eldúdol­has­suk, hogy „megy az utcán szép csöndösen le­felé, / Sza­mosújvár börtönka­pui felé”, s hogy ki­csit úgy gon­dol­has­sunk Rózsa Sándor­ra, erre a hétpróbás gaz­em­ber­re, mint nem­ze­ti hősre, a mi Zorrónkra. Min­den raj­ta volt a menükártyán, ám a leg­fon­to­sabb cél mégis az volt, hogy el­jus­sunk ezek­be a múltunk­ban élő fal­vak­ba, he­lyi bálok­ra és esküvőkre, ahol nem azért vi­sel­nek erdélyi házaknál és a fe­ke­tetói vásárban össze­gu­berált ha­cukákat, mert a bu­da­pes­ti táncházak­ban ez a menő, s aki ilyet vi­sel, az már alapból na­gyobb ha­za­fi, mint én például, és per­sze alapból különle­ges, mert aki ki mer lépni egy székely laj­bi­ban az utcára, meg kucsmában, az ele­ve csak különle­ges le­het, meg hát per­sze igaz ma­gyar, aki­nek rovásírással kar­colták be a szívébe a ha­za­sze­re­te­tet. Itt azért hord­tak népvi­se­le­tet, mert egy­szerűen ab­ban jártak, min­den­ki, a mamák, a nagy­mamák és a gye­re­kek is. Ez itt a valóság, mond­tam a többi­ek­nek, bár mégis úgy közle­kedtünk eb­ben a valóságban, mint egy múze­um­ban, fotóztuk az ere­de­tiséget, és egy lány ak­kor megszólalt, hogy nézzétek, iga­zi tehén.

Min­den népze­ne­ku­tató és népraj­zos számára az Erdély­ben sok­szor (és némi­kor sok­szo­ros) elzártságban élő kul­turális te­rek iga­zi ,,terülj, terülj, asz­talkám” vol­tak. Alig tud­ta eldönte­ni, hogy mit hoz­zon el, egy népdalt, egy népmesét, egy különle­ges és rendkívül régi használati tárgyat, vagy egy kislányt, aki aztán per­sze nem tud meg­szok­ni a bu­da­pes­ti zártságban, hi­szen más térhez van szok­va, s visszakívánko­zik a szegény­világ sza­badságába. A mai na­pig kin­csek­kel tér vissza a fi­gyel­mes ku­tató, s csak a felüle­tes tu­ris­ta vásárol Körösfő vagy Ko­rond főutcáján tu­risz­ti­kai terméket, tömeg­ter­meléssel létre­ho­zott dísztárgya­kat vagy épp fatányért, amiről csak ott­hon derül ki, hogy csak imitáció, mind­egy, a ro­ko­nok úgy­sem ve­szik észre, gon­dol­ja a vásárló, és továbbad­ja, vagy épp ab­ban szolgálja fel az Erdélyből ho­zott ku­ko­ri­ca­lisztből készült pu­liszkát.

Emi­att az ar­cha­i­kusság mi­att gon­dol­nak so­kan úgy erre a világra, mint ame­lyik min­dennél mélyeb­ben őrzi a ma­gyar néplel­ket, az ősi ma­gyar vallás ere­detét, amiről per­sze csak felüle­tes sejtése­ink van­nak, hogy mi­lyen le­he­tett, talán egy sámán kur­jon­ga­tott nap­hosszat, hogy elűzze a rossz szel­le­me­ket, aho­gyan az uráli népeknél még ma­napság is, talán nem, ki tud­hat­na iga­zat állítani olyanról, amiről nincs, vagy alig van tudásunk. So­kan mégis azt gon­dolják, hogy Erdély az őrhe­lye a ma­gyar kultúrának, s egy­ben a ma­gyar nyelv­nek, az igaz ma­gyarságnak, hol­ott valójában sen­ki nem tud­ja, mi az, hogy ősi ma­gyar, még az ősi ma­gya­rok sem tudták, mert ne­kik az, ami nekünk ősi, az aktuális valóság volt, s egyáltalán nem akar­tak be­le­ra­gad­ni saját ma­guk múltjába. (…)

Az írás tel­jes ter­je­delmében, va­la­mint a fel­so­rolt erdélyi szerzők művei a Eső honlapján érhetők el. eirodalom.ro

Marosi Barna

Marosi barna weboldal

(1931–2015)

1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959–68).

1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.

1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.

Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben. Mint riporter a Románia minden tájegységére kiterjedő iparosítás és urbanizáció mindennapjait mutatja be közvetlen emberi sorsok képében a gyakorlatban szerzett szakmai beavatottsággal. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be Vajdahunyad történelmi keretbe foglalt acélművét 1974-ben Csőposta címmel, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.

Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979).

Kiosztották a 2015-ös Látó-nívódíjakat

Huszonnegyedik alkalommal adták át a Látó-nívódíjakat Marosvásárhelyen. A szombat esti gála tartogatott meglepetést.
2015-ben a Látóban megjelent legjobb szövegekért huszonnegyedik alkalommal adta át a szerkesztőség a nívódíjait, és az azzal járó, Batsányi János portréját ábrázoló bronzplakettet, Hunyadi László, marosvásárhelyi képzőművész alkotását, valamint a pénzjutalmat. Az idei díjazottak: a széppróza-kategóriában Szilágyi Júlia, a vers-kategóriában Aczél Géza, a legjobb tanulmányért járó elismerést Tibori-Szabó Zoltán, míg a debüt-díjat Murvai Béla vehette át.
Az est folyamán érdekességként kiderült, valamennyi díjazott az írásában a múlthoz viszonyul valamilyen módon, azt idézi, elemzi, vagy csupán emlékezik rá egy-egy régi történettel.
A debüt-díjas Murvai Bélát Láng Zsolt laudálta, majd a szerző felolvasott egy részt a regényéből. A regényrészlet azt az emléket idézte fel, amikor a szerző gyerekként a nagymama padlásán kutakodva rátalált egy régi, két világháború közötti bukaresti telefonkönyvre. Ebből sok minden kiderült, például az, hogy a nagyapa odaveszett a második világháborúban, illetve hogy a két háború között Bukarestben laktak a nagyszülők, a kenyéradójuk pedig valamikor a háborút követő évtizedekben Palesztinába telepedett.
Szilágyi Júliát, a széppróza-kategória díjazottját Vida Gábor méltatta. Majd a díjazott vette át a mikrofont és arról beszélt, hogy a memoár az a műfaj, amivel az ember akkor kezd foglalkozni, amikor észreveszi: számára a jövőből már kevés maradt.
Tibor-Szabó Zoltánt Demény Péter laudálta. A tanulmány-kategória díjazottja nem olvasott fel, hanem munkájáról beszélt. Elmondta, nem hitte el, hogy őt az irodalmi folyóirat kitünteti, hiszen nem szépirodalmi alkotást közölt a Látóban, hanem egy tanulmányt, amelyet “hozott anyagból” írt, vagyis a Gáll Ernőt megfigyelt feljegyzésekből, szekus dossziékból.
Végül Aczél Géza vers-kategóriás kitüntetettet laudálta Kovács András Ferenc. A költő a nemrég elhunyt, általa nagyrabecsült Juhász Ferenc emlékének dedikálta a felolvasott búcsú(galopp) című versét.
Az est végén Kovács András Ferenc, a Látó főszerkesztője valamennyi díjazottnak átadta a díjat, az emlékplakettet, a díszoklevelet és a pénzjutalmat. Maszol.ro

DSC08632

Demény Péter: „Világok határán lettem felnőtt”

DSC08632

A Látó Irodalmi Játékok 68. rendezvényét a héten tartotta a szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a G-Caféban, ahol Demény Péter két legújabb verseskötetét mutatták be. Jövő héten, december 3-án, csütörtökön este 7 órától a színház kistermében újabb Látó-estre várják az érdeklődőket. Ez alkalommal a szépirodalmi folyóirat és a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata közös szervezésében Bartis Attila A VÉGE című regényét mutatják be. A szerző beszélgetőtársa Vida Gábor lesz.

Demény Péterrel Balázs Imre József beszélgetett a Látó Irodalmi Játékok 68. rendezvényén a G-caféban. A szerző, a Látó szerkesztője, két, nemrég megjelent verseskötetét hozta el, azokról és azokkal kapcsolatosan folyt a beszélgetés, amely az irodalom, a vers- és regényírás mellett kitért olyan területekre is, amelyek a magánélet szféráját érintették. A jelenlevők megtudhatták például Demény Péterről, hogy elvált, hogy Kolozsvárról Zilahra, nemrég pedig Marosvásárhelyre költözött.

Kolindárium című kötet az Exit Kiadónál, a Lélekkabát a Lector Kiadónál jelent meg, az elsőt Láng Orsolya, a másodikat Eperjesi Noémi illusztrálta. A szerző elmondta, hogy a Kolindárium facebookos kísérletnek indult, amikor Ivan Karamazov néven minden nap írt egy verset az éppen aktuális névnapra. A Lélekkabát egy szerelem története, mindannak, ami együtt jár a szerelemmel, vívódások, utazások, költözések, egy szerelem, amely megváltoztatta az életét.

Balázs Imre Józsefet az érdekelte, hogy hogyan működik a szöveg a Facebookon, mit jelent Deménynek az, hogy naponta ír, közöl valamit, amira azonnali visszajelzéseket is kap. A szerző úgy fogalmazott válaszában, hogy a hiúsága működik másként, ugyanis már nem aggodalmaskodik azért, hogy egyik-másik folyóirat miért nem közli az írását, vagy a Magvető például, nem adja ki a kötetét. Itt, ezen a virtuális téren valóban azonnal közölheti az írásait és valóban azonnali visszajelzéseket is kap.  “Világok határán lettem felnőtt” – mondta Demény Péter. Vagyis, olvasott rendszeresen és színházba járt, operettslágereket dúdolgatott esténkét, a Facebook létrejötte után pedig felfedezte annak pozitív hozadékát, ahol ugyanúgy tud írni, mintha papíron írna, tudja, hová kell tenni a vesszőt, és azonnal meg is jelenik az írása.

Az illusztrációkkal, a versek és rajzok közötti párbeszédekkel kapcsolatosan Eperjesi Noémit kérdezte Balázs Imre József. “Nagyon nagy feladat előtt álltam, 99 százalékban a lelkem van benne” – vállotta az illusztrátor.

litera szilveszter_08

Szijj Ferenccel zárja az évet a nagyváradi Törzsasztal

litera szilveszter_08

December 4-én, pénteken 18 órától az Illyés Gyula Könyvesboltban tartják az év utolsó Törzsasztal-beszélgetését. Szijj Ferenc József Attila-díjas író, költő, műfordító, könyvtáros, szerkesztő beszélgetőtársa ez alkalommal is Kőrössi P. József lesz.

Szijj Ferenc többek között Heinrich von Kleist és Franz Kafka elbeszéléseit fordította. Összesen kilenc könyve jelent meg, ezek között több verseskötet, rövidpróza és meseregény is. (Legutóbb: Agyag és kátrány, versek, 2014.)

2009-ben megkapta Az év gyermekkönyve díjat (Zöldség Anna és a beszélő póniló, mesék. Pozsonyi Pagony).

Az est szervezője a Várad folyóirat. Szijj Ferenc kötetei a helyszínen kedvezményes áron megvásárolhatóak. A belépés díjtalan. A szervezők az est folyamán várják az irodalomkedvelők javaslatait a sorozat 2016 évi vendégeire vonatkozóan.

21_konyvvasar_jegyeladas

Jegyek válthatók a könyvvásár kiemelt programjaira

21_konyvvasar_jegyeladas

Már lehet jegyet venni a 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kiemelt programjaira. A november 12-e és 15-e között sorra kerülő könyves szemlén évek óta először lépnek színpadra a Kolozsvári Állami Magyar Színház művészei, de itt kerül sor Halász Judit első erdélyi koncertjére is.

A Kolozsvári Állami Magyar Színház a Leonce és Léna című előadásával érkezik Marosvásárhelyre. A 2010-be UNITER-díjra jelölt előadás alapját Georg Bühner szövege képezi, mely a drámairodalom első, az emberi gondolkodás és beszéd széthúzásához vezető, elszemélytelenítő mechanizmusról szóló remake-je. Mind Leonce, mind Léna azért menekülnek el otthonról, hogy megszabaduljanak a mások által eltervezett esküvő elől. Mégis, óhatatlanul egymásba lesznek szerelmesek. A Tompa Gábor által rendezett darab az ő történetüket viszi színre, a főbb szerepekben Váta Lóránd, Bodolai Balázs, Györgyjakab Enikő és Viola Gábor.

A marosvásárhelyiek november 12-én este 7 órától láthatják színpadon a kolozsvári társulat színészeit.

Ugyancsak 12-én, délután fél öttől kerül sor a Varga Gábor Kályhabúcsúztató című műve nyomán színpadra állított felolvasószínházra is Gáspárik Attila rendezésében. A Kályhabúcsúztató tulajdonképpen rekviem a régen letűnt erdélyi magyar polgári lét emlékéért . A drámai szituáció tétje egy köznapinak tűnő konfliktus: a napjainkban eladósodott értelmiségi család jutányos áron meg kellene váljon a „lakás díszétől”, a már régen nem használt, „csak porfogó” csempekályhától.

Halász Judit szombaton, november 14-én érkezik Marosvásárhelyre, és 11-től, valamint 17 órától vár kicsiket és nagyokat egy közös éneklésre Csiribiri címmel. Az összeállításban ismert gyerekdalok, megzenésített versek és mondókák szerepelnek. Halász Judit Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész- és énekesnő, akinek a hangja egy fél tucat generáció számára ismerősen cseng. A Csiribiri koncert tehát korosztálytól függetlenül mindenkihez szól, mert ki ne ismerné a Boldog születésnapot!, a Csiribirit, a Bóbitát vagy akár a Micimackót.

Szintén nem mindennapi élményben lesz részük a Garaczi László Ovibrader szövege alapján készült előadás nézőinek sem. A darab során Petyus, a „szeretlek” szó kimondására képtelen kisgyerek múltbéli és jövőbeli életének szakaszai elevenednek meg epizodikusan a gyermekpszichológusnál megélt hipnózis alatt. A férfi lélek legbelső bugyrai tárulnak a nézők elé e magával ragadó utazás során november 13-án, 19.30 perctől a Kultúrpalota Kistermében.

A könyvvásár szervezői emellett számos ingyenes programra is várják a látogatókat, köztük a Magyar Irodalmi Estre, az erdélyi szépirodalmi lapok főszerkesztőinek kerekasztal-beszélgetésére vagy a Király István által rendezett Jánosházy György emlékestre.

A 21. Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásár kiemelt programjai

  1. november 12., csütörtök
    16.30 óra: Varga Gábor: Káyhabúcsúztató
    Felolvasószínház Gáspárik Attila rendezésében

    17.00 óra:  Magyar Írók estje– meghívottak: Györe Balázs, Krusovszky Dénes, Papp Sándor Zsigmond, Tompa Andrea
    Moderál: Károlyi Csaba, az Élet és Irodalom főszerkesztő-helyettese
    Helyszín: Kultúrpalota, Kisterem

19.00 óra: Kolozsvári Állami Magyar Színház: Leonce és Léna
Rendező: Tompa Gábor

  1. november 13., péntek
    17.00 óra:Főszerkesztők estje az erdélyi szépirodalmi lapok főszerkesztőinek, munkatársainak jelenlétével (Helikon, Irodalmi Jelen, Korunk, Látó, Székelyföld, Várad)
    Helyszín: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Kisterem

19.30 óra: Garaczi László: Ovibrader, felolvasószínház Király István rendezésében
Helyszín: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Kisterem

  1. november 14., szombat

11.00 óra: Halász Judit: Csiribiri, gyerekkoncert
Helyszín: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Nagyterem

17.00 óra: Halász Judit: Csiribiri, gyerekkoncert
Helyszín: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Nagyterem

19.30 óra: Hulló csillag – Jánosházy György emlékest
Rendező: Király István
Helyszín: Marosvásárhelyi Nemzeti Színház, Kisterem

Jegypénztárak:
Kultúrpalota jegypénztára (nyitvatartás: hétfőtől péntekig 12:00-17:30)
Tel.: 0372-758.230

Színház jegypénztára (nyitvatartás: hétfőtől péntekig 9:00-15:00)
Tel.: 0365 806 865, 0265 212 335/118

Székely-Csaba

LÁTÓ IRODALMI JÁTÉKOK 65. – SZÉKELY CSABA estje

Székely-Csaba

Folytatódik a Látó IRODALMI JÁTÉKOK elnevezésű rendezvénysorozat.

Székely Csaba drámaíróval a Látó főszerkesztője, Kovács András Ferenc fog beszélgetni. Az esten részletek hangzanak el a Vitéz Mihály c. díjnyertes drámából. Az est helyszíne a marosvásárhelyi G. Café. Időpont: 2015. október 28., szerda, 18 óra. Támogató: NKA, Bethlen Gábor Alap.
A szervezők mindenkit szeretettel várnak!

Átadták a Székelyföld-folyóirat 2015-ös díjait

 

Tizennyolcadszorra adta át éves díjait csütörtökön a Székelyföld kulturális folyóirat. A Csíkszeredában szerkesztett havi folyóirat székhelyén zajló eseményen az elismerő díszoklevelek mellett rendhagyó méltatások hangzottak el a díjazottakról.

Tizennyolc éve jelent meg a Székelyföld-folyóirat első lapszáma, a szerkesztőség életében ez a nap a kezdetektől fogva a díjosztások időpontja is. A kulturális kiadvány idén Szepesi Attila költőt, Obrusánszky Borbála történészt és orientalistát, Borsodi L. László költőt és kritikust, valamint Adorjáni Anna prózaírót díjazta.

Obrusánszky Borbálát, a hunok történetével foglalkozó orientalistát Molnár Vilmos szerkesztő mutatta be a népes hallgatóságnak. Mint mondta, székelyekként óhatatlanul Kőrösi Csoma Sándor jut eszünkbe a mongóliai munkájáról, ugyanis Csoma Sándor is oda szeretett volna eljutni, ahol a szerző terepkutatásait végzi. Obrusánszky Borbálától a díj átvételekor megtudhattuk: tíz éve jött először Magyarországról Székelyföldre kutatási célokkal, s mivel gyökerei palócföldiek, a székelyek és palócok rokonságát is kutatni kezdte. Mongóliai kutatásai révén ugyanakkor ottani kutatók érdeklődését is sikerült felkeltenie Székelyföld iránt, ennek eredményeként hamarosan angol és mongol nyelven jelenik meg könyv a kutatótársai szerint is páratlan, értékteremtő kultúrával rendelkező székelyekről.

Szepesi Attila magyarországi költő méltatásaként a díjazotthoz kimondottan ezen alkalomra írt versét olvasta fel Fekete Vince szerkesztő. Ezt megelőzően a szerző Barbár szonettek című kötetét méltatta, végül az átnyújtott, Bicska-díj nevet viselő elismeréssel járó „kutyabőrt” is bemutatták a jelenlévőknek – miként a díjazott nevével gravírozott bicskát is.

Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője Borsodi L. László kritikusi erényeit méltatta. Felhívta a figyelmet: habár „hogy ne legyen sértődés” több folyóirat is megszüntette a kritika rovatát, azonban Borsodinak a Székelyföldben megjelent kritikái is éppen azt bizonyítják: a kritika lehet pontos.

Szintén költeménnyel köszöntve a Bukarestben élő, segesvári születésű Adorjáni Anna prózaírót Fekete Vince, a szerző írásainak precízségét, kitűnő hangulatteremtését is emelve ki. Az általa elnyert, Dávid Gyula nevét viselő díjat, az író örökségét ápoló Homoródalmás Önkormányzata nevében Rigó Mihály polgármester nyújtotta át.

Az ünnepségen Szarka Gábor, Magyarország csíkszeredai konzulja hangsúlyozta: felemelő érzés, hogy a lap összeállításakor a szerkesztők nem csupán a székelyföldi kultúrára figyelnek.

Az EMIL árkosi táboráról

 

Hétvégén került sor az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligájának XIV. írótáborára a szokásos szep­tem­be­ri időpont­ban, immár az új elnökség által szer­vez­ve, de a szokásos gördüléke­nységgel, iz­gal­mas prog­ra­mok­kal, is­merős ne­vek­kel és ar­cok­kal együtt. Aki le­ma­radt, nyu­god­tan bánhat­ja, egyet­len prog­ram­pon­tot leszámítva min­den célkitűzés meg­valósult, le­zaj­lott me­net­rend sze­rint.

Az időjárás ked­vező volt, a han­gu­lat szokáso­san ki­emel­kedő, bár egy­re többen jegy­zik meg, hogy az erdélyi íróink-költőink sze­lidülnek az évek múlásával, egy­re békéseb­ben és csen­de­seb­ben találkoz­nak, korábban fek­sze­nek és kel­nek, a tábor végén  már a csa­tabárdo­kat sem szükséges elásni, azo­kat egy­re többen hagyják ele­ve ott­hon. A csütörtök esti tábor­nyitás és egymásra­találás után a tu­laj­donképpe­ni prog­ra­mok péntek délelőtt kezdődtek, most először rendkívül erős román vendégsze­repléssel. Igazán nagy­nevű szerzőket si­került meg­nyer­ni, úgy a be­fu­tott (Dan Lun­gu, Lu­ci­an Dan Te­o­do­ro­vi­ci, Fi­lip Flo­ri­an, Ioan Gro­san), mint a szárnya­i­kat rop­pant si­ke­re­sen bon­to­gató fi­a­ta­labb ge­nerációból(And­rei Dosa, Vlad Dra­goi, Alex Va­si­es).
Az írótábor témája idén ugyan­is a ma­gyar és román iro­da­lom kap­cso­la­ta és különbözősége volt, mind­ez a műfordítások, il­let­ve a két nyelv­terület könyv­ki­adásának és érdekvédel­mi szövetsége­i­nek szemüvegén ke­resztül valósult meg, “Iro­dal­mak, határvidékek” címmel. Be­mu­tat­koz­tak a leg­fi­a­ta­labb erdélyi szerzők is: Horváth Ben­ji, Kali Ágnes, Var­ga László Edgár és Fis­cher Bo­tond kötet­len han­gu­latú, tábortűz mel­let­ti fel­ol­vasása ki­emel­kedő han­gu­la­tot adott a szom­bat estének, amely­nek a ha­gyományos fo­ci­meccs (HAI SCRI­I­TO­RII!) is meg­ala­po­zott. Ugyan­ak­kor ma­gyar szerzők román fordításait is le­he­tett a prog­ra­mok során hal­la­ni: Hub­bes Lászlóval, And­rei Dosával és Markó Bélával Karácso­nyi Zsolt beszélge­tett, va­la­mint a román szerzők és ma­gyar fordítóik(Lövétei Lázár László, Szon­da Sza­bolcs, La­ka­tos Mihály, Karácso­nyi Zsolt) együtt is be­mu­tat­koz­tak. A “könyv­ki­adók, határvidéken” című beszélgetés során pe­dig si­került érin­te­ni a román és a ma­gyar iro­da­lom fordításának nehézségeit, kap­cso­la­ta­it könyv­ki­adói szem­mel is Kovács At­ti­la Zoltán, a He­li­kon Kiadó iro­dal­mi ve­zetője, Ma­rin Măla­i­cu Hond­ra­ri, a Char­mi­des Kiadó ve­zetője,  Dan Lun­gu író-szer­kesztő, va­la­mint Király Zoltán, a Sétatér Egyesület ügy­ve­zetője részvételével, va­la­mint La­ka­tos Mihály mo­derálásával.
Egyedül a román és ma­gyar iro­dal­mi szer­ve­ze­tek, írószövetségek ke­rek­asz­tal-beszélgetése ma­radt el: Va­ruj­an Vos­ga­ni­an és Szentmárto­ni János távollétében érde­kes is lett vol­na, ha csupán Markó Béla és Karácso­nyi Zsolt cserél eszmét a nevükben (a Román és a Ma­gyar Írószövetség ve­zetői he­lyett).
A vasárnap reg­gel már a búcsúzkodásé és táborzárásé volt. A tábor­ban, a szer­vezőkben, a han­gu­lat­ban és a prog­ra­mok­ban idén sem csalódtunk, a szer­vezőbi­zottság fo­gad­ko­zott, hogy tovább fi­a­talítja a résztvevői átlagélet­kort, a jövő őszi újra­találkozás (ha a támo­gatók és a pályáztató intézmények is úgy akarják) raj­tunk biz­to­san nem fog múlni.

eirodalom.ro

1 15 16 17 18 19