Vajon nagyi és az aranyásók címmel nemrég meseregénye jelent meg Szabó Róbert Csabának. Erről, valamint más természetű irodalmi “dolgairól” beszélgettünk.
– Egy nagyon is aktuális anyagból gyúrtál meseregényt (Vajon nagyi és az aranyásók, Gutenberg Kiadó, 2017): a verespataki aranybányászat történetéből, illetve a nemrég lecsengett (?), ciántechnológiás bányaújranyitás x-aktáiból. Van valami személyes kötődésed Verespatakhoz, vagy hogy jutottál a témához? (Esetleg – ahogy mondani szokták – az keresett meg téged?)
– Az ember történeteket keres az őt foglalkoztató problémákhoz, hogy érvényesen és főleg izgalmasan el tudja mondani, mi bántja. Dramatizálni, ha úgy jobban tetszik, de a mesélés is jó szó rá. Gyere, elmesélem, mi bánt – ilyenformán. Verespatakon csupán egyszer jártam, körülbelül tíz évvel ezelőtt, de egy életre való nyomot hagyott bennem. A varázslat, amit a település adott, reményeim szerint visszaolvasható a Vajon nagyiból… A verespataki bányamizériát régóta nyomon követem, valóban jól tematizálható, ha az ember arról szeretne írni, hogy a Földünk haldoklik, és hogy mindez nekünk, embereknek köszönhető. Ilyen értelemben nem csak Verespatakról szól, hanem a jövőnk iránti és mindenféle ehhez kapcsolható felelősségről, ami a (döntéshozó) felnőttekből többé-kevésbé kiveszni látszik vagy ki is veszett. Ellentétben a gyerekekkel. Gyakorló szülőként azt látom, hogy van remény. De a nagy tanulság és egyben csalódás is ebben az, hogy kis részben a felnőtteken is múlik, a nevelésen.
– Volt tudatos törekvés: az ifjú olvasókat „zöldíteni”, környezettudatossá tenni? (A könyv egyébként legkevésbé sem didaktikus).
– Mivel nem lehetek minden gyerek felelős szülője, azt találtam ki, hogy megírom, milyen veszteségek érhetnek bennünket, ha nem gondolkodunk eléggé kritikusan, és nem kérdezünk rá a dolgok valódi okára. Ennél többet én nem tudok tenni, mert nem politikus, hanem író vagyok.
– A leírások (táj, környezet, városkép) a valóságot tükrözik, ugyanakkor számos mesei elem található, amelyek egy másik dimenzióba lendítenek (manók, csoda-hegedűtok, stb.). Mese ez, valós elemekkel, vagy valóság, mesés elemekkel?
– A kérdés mögött, ha jól értem, az is ott motoszkál, hogy felnőtteknek is ajánlom-e. A válaszom igen, kifejezetten nekik is ajánlom. Sőt, együttolvasásra biztatom a családot, az jó móka lehet, utána pedig közös kirándulásra, akár Verespatakra is. Ami a valóságot illeti: azt már megszokhatták az olvasóim, hogy szeretek szűkebb-tágabb értelemben erdélyi történeteket írni. Úgy értem, erdélyi helyszínekkel és szereplőkkel operáló, az itthoni problémákra rámutató történeteket. Lenne még miről beszélni, például az erdőirtásokról, de a román-magyar együttélés kérdései is sürgetőek. Azt gondolom ugyanakkor, hogy varázslat nélkül semmi esélyünk, az írónak még kevésbé van esélye, hogy érvényesen beszéljen a fenti problémákról. Varázslat kell, olyan értelemben, hogy nem szabad eltitkolni a hideg valóságot, de szeretetet, csodát és hitet kell belelopni az elbeszélésbe, mert másképp a feladat megoldhatatlanná válik.
– Ifjúsági kalandregényt is mondhatnánk: két tizenkét éves gyermek kalandok sorozatán megy át, végül megoldva azt, amit a felnőttek összegubancoltak.
– Igen, már említettem, hogy kizárólag a gyerekekben lehet még bízni. A társadalmunk ennek ellenére még mindig úgy működik, hogy a gyereknek kuss a neve, a gyerek ne szóljon bele a nagyok dolgába. Könyörgöm, ha megnézzük csak az elmúlt évtizedeket, a huszadik századról nem is beszélek, akkor föltehetjük a kérdést, hogy mit is tudnak jobban a felnőttek. Az olvasóra bízom a választ. De megmondom: semmit. Eljött a gyerekek ideje, eljött az ideje, hogy végre tényleg komolyan vegyük őket. De ahhoz persze először magunkat kéne komolyan venni, nekünk felnőtteknek.
– A puding próbája az evés: én a gyermekeimnek olvastam fel a könyvedet, tőlük jött visszaigazolás, hogy működik a dolog. Te „tesztelted” írás közben az anyagot efféle ifjú kritikusokkal?
– Persze, a fiam hűséges szerkesztőm volt, elmondta, hol unalmas, és mit nem kell kidobnom, vagy hol írjak még hozzá.
– Érdekes az örökösen kételkedő Vajon nagyi alakja. Hány nagymamából van összegyúrva ez az egyszerre modern és mesei figura?
– Vajon nagyiról Gulácsi Zsuzsi színésznő mesélt nekem egyszer, de nekem sem volt ismeretlen gyerekkoromból a vajon szócskát ismételgető nagymama. A világ összes nagymamája, sőt nagypapája benne van Vajon nagyi karakterében. A nagyszülők azok, akik szerintem a legközelebb állnak a gyerekkorhoz. Nemcsak azért, mert több idejük van a gyerekekhez lehajolni és meghallgatni, hanem mert a szabadidejük és tapasztalatuk okán fel tudják ismerni a játék fontosságát újra egy átdolgozott élet után. Hogy mégis miért éppen nagymama, és nem nagypapa lett a kételkedő, a gyerekekhez közel álló karakterből: mert a nőkben jobban bízok, mint a férfiakban. Egyébként az egyik felnőtt olvasóm éppen azt emelte ki, mennyire meglepte és mennyire örült neki, hogy a történetemben korábban Vajon nagyi, vagyis egy nő polgármester volt az előtörténete szerint. Megjegyezném, én már láttam erre példát, a szülőfalumat egy hölgy vezeti, a falu pedig fejlődik és virul.
– Tartottál már könyvbemutatót gyermekeknek? Veszik a lapot?
– Igen, és rendkívül sok kérdésük volt, amennyit egy illedelmes, felnőtteknek írt könyvbemutatóján aligha kaphat meg az ember. Sok üzenetet kaptam gyerekektől, és mindenki azt kéri, jöjjön a folytatás.
– Izgalmasak Orosz Annabella illusztrációi. A főszereplő alakjában mintha a te gyermeki vonásaidat ismerném fel, a rajzok gyakorta „továbblendítik” a történetet. Hogy dolgoztatok össze az illusztrátorral: voltak neked is elképzeléseid, vagy teljesen szabad kezet kapott?
– Amikor úgy döntöttem, hogy a csíkszeredai Gutenberg kiadóval szerződök, abban nagy szerepet játszott a kiadó könyveinek igényessége mellett az is, hogy a legjobb illusztrátorokkal dolgoznak. Orosz Annabella az egyik legjobb, teljesen megbíztam benne, szabad kezet kapott. Persze, kíváncsi volnék, milyen lenne egy rajzolóval párhuzamosan dolgozni, de ez most más munka volt. Annabella pontosan értette, miről szól a könyvem, és utólag elmondta, már az első olvasáskor beszippantotta a történet világa. Ez szerintem látszik is a rajzokon, és igen, az illusztrációk részei immár a történetnek, nem lehet elképzelni szöveget a kép nélkül, és fordítva. Mindez azonban semmit sem ért volna a kiadó szakmai alázata, tudása és kapacitása nélkül. A Gutenberg jelen pillanatban minőségben bármelyik magyar gyerekkönyv-kiadóval fel tudja venni a versenyt.
– Eddig novellát, regényt, drámát írtál. Ez az első meseregényed. Kitérőnek neveznéd ezt, vagy úgy rákaptál az ízére, hogy lesz folytatás?
– Lesz, már dolgozom rajta, és azt kívánom magamnak, bárcsak a „felnőtt” könyveimet is ilyen könnyedén tudnám megírni.
– 2016-ban jelent meg legutóbbi „felnőtt” könyved, a jó kritikai/olvasói visszajelzéseket kapott Alakváltók. Készülsz most valamivel?
– Most nagyjátékfilm forgatókönyveket írok, és nagyon élvezem. Van néhány regénytervem készen, és folyamatosan dolgozom, élvezem az ezzel járó írói munka összes szépségét és átkát.
eirodalom.ro