Plakát

Hetvenedik születésnap­ja al­kalmából ünne­pi versdélutánnal köszöntötte Bal­la Zsófia költőt a Kós Károly Akadémia és a Látó szépiro­dal­mi folyóirat január 30-án, szerdán, a ma­rosvásárhe­lyi Bernády Házban.

A teltházas, közel kétórás rendezvény alatt az esemény házigazdái, Markó Béla és Kovács András Ferenc nemcsak irodalmi munkásságáról, hanem egész életútjáról, gyermekkoráról, a költői szárnybontogatásának időszakáról, életének fontosabb helyszíneiről is kérdezték Balla Zsófiát.

BallaZs020119

Markó Béla méltatásában elárulta, hogy számára az az igazi költõ, akit alkotásaiért irigyelni lehet, Balla Zsófia pedig e sajátos mérce szerint is a legkiválóbb alkotók sorába tartozik, aki a pátoszos, közösségi költészetnek elkötelezett, markáns alkotónemzedékbõl kiríva egy késõbbi generáció hírnöke volt. Sikerült együtt tartania a fennköltet és a groteszket, de oly módon, hogy közben megõrizte a jövõ és az otthon pátoszát – mondta Markó Béla.

IMG_3137x

Kovács András Ferenc a vers mai helyzetét taglaló kérdéseire válaszolva, a költőnő úgy vélte, a magas költészetet mindig is kevesen olvasták, a mai irodalomfogyasztás méginkább a könnyû mûfajok felé fordul, emiatt egyre több hajdani költőóriás felejtõdik el.

IMG_3139x

Az ünnepi rendezvényen a költő verseiből Bíró József színművész szavalt. Meglepetésként Balla Zsófia férje, Báthori Csaba költõ hitveséhez írt Amíg idõ van címû, új versét osztotta meg a jelenlevõkkel.

IMG_3145y

Balla Zsófia a jelenkori erdélyi magyar költészet egyik meghatározó alakja. 1965 óta jelennek meg versei. 1972-1985 között a Kolozsvári Rádió magyar nyelvű adásánál dolgozott zenei szerkesztőként. 1978-1982 között a kolozsvári Gaál Gábor Irodalmi Kör vezetője volt. 1994-ig különböző romániai magyar lapoknál dolgozott, mint például az Előre (1985-1989), Családi Tükör (1989-1992), A Hét (1992-1994). 1990 óta a Román Írószövetség választmányi tagja, valamint a Magyar Írószövetség tagja. 1992-től a pécsi Jelenkor szerkesztőbizottsági tagja. 2013-tól a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja.

IMG_5167 0125

A Látó Ady-számának bemutatója a magyar kultúra napján

AdyLátó – ugyan nem ez a hivatalos címe, de ekképpen is nevezhetnénk a Látó szépirodalmi folyóirat legutóbbi számát. A marosvásárhelyi lap ezúttal az egy évszázaddal ezelőtt elhunyt Ady Endrére emlékezik, az Ady100 alcímmel ellátott lapszámot pedig január 22-én, a magyar kultúra napján, a 96. Látó Irodalmi Játékok keretében mutatták be a G. Caféban. Az esemény teljes telt házat vonzott, az Ady Endre-számot Demény Péter, Kovács András Ferenc, Markó Béla, Varga László Edgár költők és Vida Gábor író mutatta be egy jó hangulatú, felolvasós, beszélgetős est keretében.

Demény Péter Aki mindig van címmel írt lapajánlót, amelyben a következőképpen fogalmaz: „Az eltévedt lovas – ez a verscím akár Ady szimbóluma is lehetne, Láng Gusztáv nem véletlenül áldoz neki egy kis tanulmányt ebben a számunkban. Ami Adyval kapcsolatos, az mind olyan, mintha egy idegen bolygóról idetévedt ember próbálna elboldogulni az itteni körülmények között.

Katolikus szellemben nevelt kálvinista voltam – idézi Péter I. Zoltán a vallomást (Ady Endre zilahi költői szárnybontogatásai), mely az iskolákról szól, de máris bevilágít ennek az életnek a bugyraiba. Mint ahogy megidézi őket Boka László szép írása is (Csókokban élő csóktalanok. A Mindenség-keresés és a Léda-szerelem fordulópontjai 1908-1909-ben), amely a Léda-szerelem utolsó időszakának háborúzásai és kibékülései között kalauzol a végső szakításig. Vagy Havas Judit elemzése Latinovits Ady-szavalásairól (Ady – Latinovits).

Ennek a dúlt életnek az emlékeivel foglalkozik Hegyi Katalin pontos és személyes szövege (Ady Endréről szeretnék mondani valamit), vagy Benedek Szabolcsnak egy soha meg nem élt, mégis elképzelhető jövőben játszódó novellája (Most meg itt elvtársoznak megint), és erről a sebzett vadról szólnak a versek is, többek között Egyed Emese, Láng Orsolya, Aczél Géza, Márton László, Nádasdy Ádám vagy Térey János tollából. Szeretem Ady Endrét./ A legjózanabbat közülünk – írja Markó Béla, és sokan vagyunk így ezzel, miközben, mint Kántor Péter, azon töprengünk, mit mondana, ha feltámadna. Ezzel a józan szenvedéllyel dobjuk be a januári Látót az olvasó postaládájába.”

Az est kezdetén a lap főszerkesztője, Kovács András Ferenc mutatta be a részt vevő szerzőket, szerkesztőket, valamint a lapszám tartalmát, majd kérte fel egy rövid felolvasásra az est meglepetésvendégét, Láng Orsolyát, aki Ady Endre utolsó utáni fényképe című versciklusát osztotta meg a közönséggel.

Ezt követően a meghívott szerzők, szerkesztők olvasták föl Adyval kapcsolatos verseiket, írásaikat. A rövidebb-hosszabb alkotásokból ismét kiderült, Ady Endre megítélése máig sem egységes, elhangzottak dicséretek, bírálatok, szóltak művek az elismerés és az enyhe irónia hangján egyaránt. Megannyi kései kísérlet Ady megértésére, mai elhelyezésére mind az egyetemes és a kortárs irodalomban, mind a történelemben, az akkori viszonyok közötti térben és létben, hiszen, ahogy Demény Péter is fogalmazott, ,,meg kell annak halni, aki egyedül lát”.

A felolvasások után került sor a szabad és érdekes beszélgetésre, amelynek során KAF kérdéseire válaszoltak a jelenlévők. – A költő Adyt, az Ady-jelenséget nagyon szeretik megkérdőjelezni. Első körben a főszerkesztő arra kérte a jelenlévőket, hogy beszéljenek a saját Ady Endréjükről.

– Elég nehezen választottam verset, mert az újraolvasgatáskor jöttem rá, hogy Ady Endrével mennyire eltávolodtunk egymástól. Gimnazistaként nagyon szerettem, mert lázadó volt, vagány és csajozós, de most már túl nagyok a pózok, harsány a hang, amelyen megszólal. Ugyanakkor mindmáig vannak sorai, amelyek ugyanúgy meg tudnak szólítani – válaszolta sorrendben elsőként Varga László Edgár.

– A lapszám és a felkérés inkább arra volt jó lehetőség, hogy ismét végiglapozzam Ady verseit, és sokadszorra is rájöjjek, hogy valószínűleg a legfélreértettebb költőnkről van szó – tette hozzá Markó Béla. – Érdekes, hogy Arany Jánosra mennyire problémátlanul reagálnak a mai költők, írók. Még Petőfi sem probléma, holott ő már lehetne, de Adyt teljes egészében félreértjük, amikor csak a váteszi, pátoszos tartásra, a gőgre figyelünk. Olyan versét akartam választani, amiben ott az irónia, a játékosság, az árnyaltság. Jelentőségére utal, hogy gyakran fölfedezem sorainak hatását József Attilánál, Kosztolányi Dezsőnél. Jó alkalom lenne fölfedezni, hogy hogyan lehet végre lebontani róla a klisét.

– A szocialista korszak Ady-képébe Nietzsche nem nagyon illik bele, én mégis kettejükről írtam. Amikor Nietzschét lapozgatjuk, önkéntelenül befut egy-egy Ady-sor és fordítva. Én ezeket szedegettem össze és fűztem rá néhány Nietzchéről szóló akármire – és egy kicsit elkezdtem megijedni, hogy mi lenne, ha tudnék németül. Kettejük rokonsága a látszat ellenére nagyon mély, az az életfilozófia, amit Nietzsche a maga módján megírt és megélt, Adyval is rokon – vallotta Vida Gábor.

– Sok egyéb minden mellett nagy képalkotó volt – mondta róla Demény Péter. – Tévelyegtem az olvasó-felolvasó folyamatban, mert mindegyik verse tetszik. Az ábrándozás, a csalódottság benne is megvan.

– Szerintem is mindenki benne van Adyban – zárta az első kérdéskört KAF. – Van humora, szarkasztikus iróniája. Szépsége a nyelvében van, amely nélkül nem lendült volna tovább semerre ez a dolog, az Ady-jelenség. 1906-ban jelent meg a mérföldkőként is jellemezhető harmadik kötete, amelynek kapcsán az irodalmárok ma sem értik, hogy Ady eléggé hosszú hallgatás után hogyan tudott ennyire erőset hozni. Ekkor már beszélt a csókról, a szerelemről, a testiségről. Faltörő kos volt, különféle mámorokkal, szorongásokkal, szerelemvággyal, szeretetéhséggel – és ehhez minden kellett, élete vége felé a napi négy-hat üveg bor, az üveg pálinka és a rengeteg cigaretta is.

– Mennyire érzitek aktuálisnak Ady Endrét? – KAF második kérdésére sorrendben elsőként Varga László Edgár válaszolt.

– Adynak számomra az a legnagyobb erénye – ami miatt mindmáig kihagyhatatlan –, hogy az újítás kényszere volt jellemző rá, amit csinált, az teljesen idegen volt az akkori magyar füleknek. Szikár, közérthető, nagy gesztusokkal beszélt önmagáról, a nemzetről és az országról pedig szinte mindig negatív szövegkörnyezetben szólt. Ostorozó és önostorozó alkat volt, én ezt szeretem benne a legjobban.

A harmadik Ady-kötet újdonságerejének voltak azért előzményei, két első kötete szervesen kapcsolódik Reviczky Gyulához, visszaköt Vajda Jánoshoz. De aztán hirtelen van egy váltás, amit máig nem tudtak megfejteni – mondta Markó Béla. – Mai időszerűsége abban áll, hogy rájön: szét kell verni a konvenciókat. Attól kezdve például nem írt szonettet és nem írt hagyományos formában, szimultán ritmust használt. Ugyanez a helyzet a képalkotásával is. Tudatosan, módszeresen bontja le őket, és újakat épít. Ezekre a versekre épült rá a költészet következő generációja. Ma mindennek közéleti érdekessége is van, mert nem tudom, mi történne ma azzal, aki olyan publicisztikát írna, mint például a Séta a Kanonok-soron. Ma egy ilyen antiklerikális szöveg miatt biztosan kiutálnák azt, aki megírná. Nem mintha őt szerették volna. Nemzethez való viszonyulására jellemző, hogy nem Tisza Istvánnak lett igaza, hanem neki. Nem volt politikus, mégis őt igazolta az idő. Féltette Erdélyt, és igaza volt. Ha most, 100 év múlva beleolvasunk a verseibe, rájövünk, hogy minden egzaltáltsága, pátosza, túlhajtottsága ellenére rendkívül tisztán látó ember volt. Költői érdekesség, hogy a konvenciókat ismét újra le kell bontani, szét kell szedni. Első két kötete is jó, szép, ha azokat folytatja, egyike lenne a 20. század eleji jó költőknek, de kellett még mellé valami. És az a valami tette őt azzá, akivé.

– Olyan nyelvi ereje van, amely meghatározza a huszadik századot, még akkor is, ha sokan nem szeretik. Mindenki, ahogy tudta, feldolgozta. Több regiszteren játszott, és számomra inkább ez érdekes: a szorongó Ady a maga haláltudatával, mámorával. Érzem az aktualitását, szeretném, ha több volna a ráérzés annyinál, hogy nagyon rég volt és nagyon újat jelentett. Lezárt egy korszakot, és egy teljesen mást megnyitott. A magyar nyelv élő organizmus, ami minket használ – ő tudta ezt, ráadásul az első celebek egyike volt – hallottuk KAF-tól.

Vida Gábor az Ady-kutatása egy részletét idézte, illetve azt a momentumot, amikor a Zsilvölgyi Napló egyik 1926-27-es számában egy helybéli cikkíró megvédte Adyt Kosztolányival szemben. Mint mondta, a kutatásban számára ez volt a csemege.

– Többször elhangzott a póz, a gőg. Engem az nyűgöz le, hogy mennyire saját maga volt. Akkora magaslatokba képzelte magát, amelyekben nem volt, de a versei erejében ott az a dobogó, amelyen ő meglátta saját magát – minden versében ott van, hogy ő nem hiába annyira gőgös. És belehal ebbe, nem ússza meg. Végigcsinálja, csakúgy mint Petry. Nem viselkedik, nem ő a józan alkoholista, a lázadó, aki megtér. Életművében vannak hullámvölgyek, elkomoruló versek, de ez az élet és ez a költészet egységes, ahogyan az egész Ady-jelenség egységes. Ez a jelenség az igazán érdekes. Mindezzel együtt nekem nagyon rokonszenves – zárta Demény Péter a beszélgetést, amelyet ismét Ady-versek, felolvasások követtek az est végezetéig. Népújság

Hazatalálás – Balla Zsófia versdélutánja

Plakát

Január 30-án, szerdán délután 5 órától a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea utca 6 szám) kerül sor Balla Zsófia “Hazatalálás” című versdélutánjára. A Kós Károly Akadémia Alapítvány és a Látó szépirodalmi folyóirat által közösen szervezett eseményen a költővel Kovács András Ferenc és Markó Béla beszélget. Verset mond Bíró József színművész.

Évvégi, újévi Eirodalom

13cf665de00e3d3ffc61de183a9459cd_XL

Az Eirodalom.ro ezúttal is jelentkezik lassan hagyományossá váló évvégi összefoglalójával/újévi esélylatolgatásával. A három „szolgálatos“ szerkesztő: Bálint Tamás, Borsodi László, Zsidó Ferenc megpróbálja körüljárni, melyek voltak (számukra) a 2018-as év legjelentősebb erdélyi irodalmi történései és könyvei, illetve, hogy mit várnak ilyen szempontból 2019-től.

Bálint Tamás: Hepe (hupa nélkül)

A 2018-as év min­den szem­pontból egy fo­lya­ma­to­san emel­kedő „hepe” volt számom­ra, egy olyan hágó, ame­lyen ráadásul haj­ta­ni sem kel­lett a bi­cik­lit, min­den magától ment/​ala­kult. Az egyéb si­kerélménye­ket félretéve, ha csak az iro­dal­mi termést nézem, évközben is jobbnál jobb ver­sesköny­vek­kel találkoz­tam, például Far­kas Well­mann Éva Pa­ran­cso­la­tok vagy Musz­ka Sándor Szégyen című köny­ve­i­vel az év első feléből, Bor­so­di L. László Szétszórt némaság című próza­verskötetével a közelmúltból.
Ugyan­ak­kor hóna­pok óta vártam Fe­ke­te Vin­ce Szárny­vo­nal című munkáját, mi­vel min­den olyan, álta­lam megbízhatónak tar­tott forrás, amely­nek rálátása volt az említett kötet ala­kulására, szu­per­latívu­szok­ban beszélt róla. Egy időben el is bi­zony­ta­la­nod­tam, ha ek­korára nőnek az elvárások, képes lesz-e a könyv meg­ug­ra­ni ezt a lécet, ha ennyi­re várom, nem fog­ja-e ked­vem szeg­ni, ha csak egy­szerűen jó lesz, és nem okoz ka­tar­zist. Je­len­tem, karácsony­ra meg­kap­tam, az ünne­pek között el is ol­vas­tam, és bátran ki­je­lent­he­tem, min­den korábbi híresz­telést túlszárnyal, egy nagy költő zse­niális könyve. Meg­fo­gad­tam a szerző tanácsát és lineári­san ha­lad­tam a ver­sek­kel, mint­ha regényt ol­vasnék, így nem csak az egyes ver­sek nagy­szerűsége adódik össze, ha­nem egy na­gyobb ívű történet is ki­raj­zolódik a háttérben, mely­hez a ha­zai táj adja a festői hátte­ret. Bátran ajánlom min­den­ki­nek, le­te­he­tet­len.
Nehéz is lesz az idei esz­tendőt meg­ha­lad­ni, de jövőre Vin­ce is új köny­vet ígért, Var­gaváros címmel, ugyan­ak­kor Vöröskéry Dóra felnőttek­nek szóló meséit tar­tal­mazó debütkötetét is már régóta várom, s bár nem annyi­ra közérdekű hír, de természe­te­sen a saját kézira­tom végére is sze­retnék végre pon­tot ten­ni.

Borsodi L. László: Töredékek, számvetés

Karácsony táján 87. évéhez köze­ledő édes­apámmal beszélgetünk, és egy­szer várat­la­nul azt kérde­zi tőlem: – Végeztél-e az idei évről számvetést, fiam, és mi­lyen a mérleg? – Erre a nagy és nehéz kérdésre hir­te­len csak annyit mond­tam, hogy igen, fo­lya­mat­ban van. Tu­dom, il­le­ne az em­ber­nek 42 éve­sen azon­na­li, kész vála­szo­kat ad­nia, de úgy jártam, mint Es­terházy Es­ti­je: „Amiképpen Bartók Béla a népdalt, azonképpen akar­ta Esti Kornél a népmesét használni. Egy­szer volt, hol nem volt, de itt el­akadt. (…) de – itt el­akad­tam.” És adott a foly­tatás is az el­akadásra: „Bi­zo­nyos érte­lem­ben Esti Kornél va­gyok.” És ez az el­akadó ala­kos­kodás vs. ala­kos­kodó el­akadás le­het­ne E. K. szép élete.

(1) Január 25-én az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája által szer­ve­zett far­san­gi fel­ol­vasás ke­retében a csíksze­re­dai Márton Áron Főgimnázium vendégeiként köszönt­he­tem Bálint Tamást, Balázs K. At­tilát, Zsidó Fe­ren­cet. Jó kis iro­dal­mi-baráti beszélgetés közel száz diák je­lenlétében. Bi­zonyíték: mi jól érezzük ma­gun­kat, és a diákok többsége fi­gyel, csak néhányan lépnek le a hátsó ajtón. (Ők a ki­sebbség. Min­dig ez a ki­sebbség!) Este: Székelyföld Galéria – szűkebb közönség, értőbb je­lenlét. Zsidó Fe­renc a hely­zet ma­gas­latán. Mi is igyekszünk.

(2) Június 1-jén meg­je­le­nik a Székelyföld kul­turális folyóirat. Főként erdélyi gyer­mek­iro­dal­mat tar­tal­mazó és értel­mező te­ma­ti­kus szám (XXII. évfo­lyam 6. szám), amely­nek vendégszer­kesztője va­gyok. 194 (százki­lenc­vennégy) ol­dal. Szerzőkkel foly­ta­tott le­ve­lezés, ígére­tek, határidők, ígére­tek be nem tartása, újabb határidők, beérke­zett, be nem érke­zett és ki­do­bott (bocsánat: későbbi közlés szándékával megőrzött…) kézira­tok. Bol­dog szerzők. Dühös szerzők. A szer­kesztő csodála­tos éle­tei. …És majd­nem el­fe­lej­tem: két folyóirat­be­mu­tató – Lövétén és Csíksze­redában Lövétei Lázár László főszer­kesztővel és Molnár Vil­mos szer­kesztővel.

(3) Május. Csíksze­re­dai Könyvvásár. Egy fotó az Erős Zsolt Aréna előcsar­nokában: hárman va­gyunk raj­ta, je­les társaságban érez­he­tem ma­gam Lövétei Lázár Lászlóval és Kovács András Fe­renc­cel. Pilátus a Credóban, mond­hatnám ma­gamról. Arról beszélgetünk, hogy hol van a határ a próza­vers és a sza­bad vers között. Kényes, nehéz téma.

(4) Ha július, ak­kor: Baka István költésze­te. Összegyűjtött versek című kötete alapján (Kal­lig­ram Kiadó, Bu­da­pest, 2016, szerk. Bom­bitz At­ti­la) ta­nulmányo­kat írok a Tájkép fohásszal (1996) című költői tes­ta­men­tumból a költő által ki­ha­gyott vagy a könyv meg­je­lenése után közlésre en­gedélye­zett, il­let­ve előkerült „apok­rif” költészetről. (Pub­likálásuk 2019-ben esedékes. De ez egy későbbi számvetés része.) Iz­gal­mas mun­ka – a szekszárdi-sze­ge­di költő poétikájának újabb árnya­la­tai, vonásai válnak láthatóvá.

(5) Szep­tem­ber 24., Szekszárd. Írótanácskozás a Wos­in­sky Mór Me­gyei Múze­um­ban Baka István költő, író, műfordító emlékére, aki 70 éve szüle­tett. Beszélgetőtársa­im: Bom­bitz At­ti­la iro­da­lomtörténész, a Sze­ge­di Egye­tem ok­tatója, Füzi László iro­da­lomtörténész, kri­ti­kus, a kecs­keméti Forrás iro­dal­mi folyóirat főszer­kesztője, Móser Zoltán fotóművész, író, a bonyhádi Kép-Tár-Ház galéria tu­laj­do­no­sa és Szörényi László iro­da­lomtörténész, kri­ti­kus, az MTA Iro­da­lomtörténeti Intézetének igaz­gatója. Ked­ves barátom, Orbán György pe­dig Dar­va­si László egyik Bakó András-történetét tolmácsol­ja igen érzékle­tes stílus­ban.

És itt némiképpen „ki­igazításra” szo­rul E. K. éle­traj­za, mely sze­rint „volt va­lahány éves, de mind­egy is, min­den­eset­re rászo­kott Esti az ital­ra.” Mert Szekszárdon ez nem történt meg, de hogy van/​lett vol­na rá le­hetőség, az biz­tos. Ez meg nem szo­rul sem­miféle ki­igazításra: „Kötet­lenség, sze­retnék egy kis kötet­lenséget.” Az iro­dal­mi élet fe­gyel­me­zettségét a Szekszárdi Szüreti Na­pok baráti és barátságos eseményei el­len­pon­tozzák.

(6a) No­vem­ber 17. és tovább. A Ma­rosvásárhe­lyi Nem­zetközi Könyvvásárra meg­je­le­nik ti­ze­dik köny­vem, a próza­ver­se­ket/​rövid­prózákat tar­tal­mazó (a vita döntet­len­re áll még min­dig!) Szétszórt némaság. Ősbe­mu­tató a G. Caféban Papp At­ti­la Zsolt Az atlantiszi villamos című ver­seskötetével együtt. Var­ga László Edgár a házi­gaz­da. Vála­sza­im­ban még ott mo­toz­nak az előző esti találkozás ízei, hang­jai: Berg Ju­dit­tal, Fe­ke­te Vincével, Gál At­tilával, Kemény Istvánnal, Kovács András Fe­renc­cel, László Noémi­val, Ora­vecz Imrével. És egy kép is, Kovács András Fe­renc ka­lapjával a fe­je­men.

(6b) No­vem­ber 22., Csíksze­re­da – teltházas könyv­be­mu­tató a Kájoni János Me­gyei Könyvtárban. Beszélgetőtársam Fe­ke­te Vin­ce. Kérdez, fe­le­lek, be­lekérdez, visszakérde­zek, kiegészít, kiegészítek – érződik, hogy ez nem in­terjú, ha­nem valódi iro­dal­mi beszélgetés: szak­mai, baráti. Meg­rendítő és örömte­li, hogy je­len van­nak a ren­dezvényen olyan em­be­rek is, akik­nek a hozzátar­tozói a köny­vem sze­replői. Akik ugyan­is be­kerültek ebbe a könyv­be, mind a Néma Város lakói – ked­ves ha­lott­ja­im, akik között közel két évig éltem, és akiktől most al­kotóként kell megválnom. Attól is, akiről a Testamentum című szöve­gem szól: Bor­so­di L. Lászlónak hívják. A ren­dezvény utáni est az élőké: baráti bo­rozás, esz­me­cse­re a vendéglőben, majd ott­hon a vendége­im­mel, Fe­ke­te Vincével, Vida Gábor­ral. A reg­ge­li sajt, son­ka hűs. Jól esik.

(6c) No­vem­ber 27., Székely­ud­var­hely. Össze­sen nyolc­an va­gyunk a Városi Könyvtárban Zsidó Fe­renc barátom­mal, beszélgetőtársam­mal együtt. Okok: nem va­gyok „he­lyi erő”, és mint­ha Csíksze­redában lennénk, ugyan­ab­ban az időben kezdődő, egymásra szer­ve­zett ren­dezvények. Na, de akik ott van­nak: ir­ga­lom­mal for­dul­nak szöve­ge­im felé, értő, érzékeny közönség. És nem elég szerzői ka­tar­zis­nak, ha meg­ha­tot­tan de­dikáltat­ja példányát egy fi­a­tal nő, aki maga is költő?

(6d) De­cem­ber 7., Ko­lozsvár. A Bul­ga­kov kávéház kényes, igényes közönsége ag­go­da­lom­ra ad­hat­na okot, de úgy érzem, Zsidó Fe­renc értő kérdései me­der­ben tartják a beszélgetést, sodróvá te­szik az es­tet. Az oroszlán bar­langjában va­gyok, tu­da­to­sul, de a vissz­han­gok és vissza­jelzések meg­nyug­tat­nak, no meg volt diákja­im je­lenléte is, akik immár a nagyváros­ban egye­te­misták.

(7) De­cem­ber 11., Csíksze­re­da. Ugyan­csak Kájoni János Me­gyei Könyvtár, ugyan­csak Fe­ke­te Vincével beszélge­tek. Ezúttal azon­ban fordított sze­rep­ben: én kérde­zem Szárnyvonal (Mag­vető, Bu­da­pest, 2018) című ver­seskönyvéről. Pon­to­sab­ban: beszélgetünk. A He­li­kon­ban, a Székelyföld­ben 2019-ben meg­je­lenő kri­tikáim­ban majd részle­te­seb­ben (vagy megint kicsúsztam a számvetésből?). Itt most csak annyit, hogy meg­rendítő, ka­tar­ti­kus ol­vasmány. El­fo­gultság nélkül: az utóbbi idők egyik leg­meg­határozóbb, ha nem a leg­ki­emel­kedőbb költői tel­jesítménye. Nem vélet­len, hogy több haj­na­lom­ba telt, amíg bejárhat­tam en­nek az össze­tett poétai világnak álta­lam fel­fe­de­zett régióit, hogy a kri­tikám szöveg­egésszé ke­re­ked­hes­sen.

(8) Ked­ves Édes­apám! És ak­kor még nem került sor a mu­lasztása­im­mal, a hiánnyal való számvetésre. És bocsáss meg, ha a fen­ti­ek is inkább csak a számvetés hiányáról ad­nak hírt! Vi­gasz­talásul pe­dig Fe­ke­te Vin­ce két verséből: „és csak a volt lesz / már, mert ami ezután a lesz, az közöttük / megszűnt végleg.” (A te­remtés vissza­vonása); „Mint akit nem tanított meg sen­ki, ho­gyan kell élni. Hogy / egy­szer csak fölbom­lik a környező világ egyensúlya. Az / em­be­rek, a szándékok, a sze­rel­mek, a barátságok – s min­den / külön értéket kap.” (Egyensúly)

Zsidó Ferenc: A bőség (z)avara

A 2018-as év egyértelműen sok jó köny­vet ho­zott. Számom­ra nagy öröm volt ol­vas­ni (és most abc-rend­ben követ­kez­ze­nek, és elsősor­ban erdélyi­ek, hisz elsőde­le­ge­sen az Eiro­da­lom.ro szer­kesztőjeként összeg­zek): Bor­so­di L. László Szétszórt némaság c. próza­vers-kötetét, Fe­ke­te Vin­ce Szárny­vo­nal című ver­seskönyvét, Markó Béla Bocsáss meg, Gins­berg című új ver­seskönyvét, Nagy At­ti­la: Égi tócsa, földi sár c. ver­seskönyvét, Papp At­ti­la Zsolt Az at­lan­ti­szi vil­la­mos c. ver­seskönyvét. Prózakönyvből sem volt hiány, bár nem olyan bő a fel­ho­za­tal, mint lírából, min­den­eset­re élve­zet­tel ol­vas­tam Fe­ren­c­zes István Ve­sze­del­mekről álmo­dom c. művét, Király Far­kas Sortűz c. kis­regényét, Lőrincz György Bécs fölött a Har­gitát c. regényét, Molnár Vil­mos válo­ga­tott no­velláit (Csodák ide­je). De hogy ne csak szűkebb hazánk­ban mo­zog­junk: Ora­vecz Imre Ókont­ri című regényét is na­gyon vártam (a trilógia első két részét fon­tos műnek tar­tom). Per­sze, adósságaim is van­nak, kíváncsi va­gyok Far­kas Well­mann Éva Pa­ran­cso­la­tok c. kötetére és Horváth Ben­ji Dicsőséges Európájára is, de még nem ju­tot­tam hozzá. Jut eszem­be: fordításköte­tekből sincs hiány, ilyen érte­lem­ben is magára talált az erdélyi ma­gyar iro­da­lom.
Hogy a személyes vo­nat­kozások se ma­rad­ja­nak el: 2018 el­hoz­ta a Hu­szonnégy című regényem máso­dik kiadását, mely elsősor­ban a kiadóm, a Gu­ten­berg érde­me: meg­szer­ve­zett egy tisz­tességes ma­gyar­országi ter­jesztés, így köny­vem immár kap­ható min­den na­gyobb anya­országi köny­ves­bolt­ban és köny­ves websho­pon.

*
Iro­dal­mi ren­dezvények: hála Is­ten­nek, sok volt belőlük. Jó az, hogy az Eiro­da­lom.ro-t is működtető Erdély Ma­gyar Iro­dalmáért Alapítvány a szűkülő források el­lenére is meg tud­ta tar­ta­ni ha­gyományos októberi díjátadó ünnepségét, Életmű-díjat (Gálfal­vi Zsolt), Hídverő-díjat (Me­zey Ka­ta­lin), és EMIA-díja­kat (Bogdán László, Koz­ma Mária, Var­ga Gábor) tu­dott ki­osz­ta­ni. Az alapítványt (és általában az erdélyi iro­dal­mat) ugyan­ak­kor csapás is érte: Egyed Péter fájdal­mas halála. (Az év sok vesz­teséget ho­zott: Bréda Fe­renc, Jan­csik Pál, Horváth An­dor, Kántor La­jos, Kányádi Sándor, Zu­dor János)
Az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája számos népszerű ren­dezvénnyel ked­ves­ke­dett tagsága számára (és nem csupán): far­san­gi, költészet napi, próza-napi fel­ol­vasások, tábor, kikötő, stb. Év végén a szer­ve­zet újraválasz­tot­ta Karácso­nyi Zsolt elnököt, aki a lendület meg­tartását ígérte. És igen, ismét volt Szárhe­gyi Írótábor, Kántor-Láng ki­vesézéssel, díjátadóval: e ren­dezvény a maga kétévi rotációsságával sajátos üte­met ad az erdélyi ma­gyar iro­da­lom­nak.
A Romániai Írók Szövetsége is ak­ti­vizált ma­gyar vo­nat­kozásban is: a ko­lozsvári fiókszer­ve­zet is átad­ta díjait, a ma­rosvásárhe­lyi pe­dig díjátadóval egy­bekötött kon­fe­ren­ciát szer­ve­zett meg­ala­kulásának 50. évfor­dulója tisz­te­letére.
És igen, vásárok! A nagy­szabású ma­rosvásárhe­lyi könyvvásár tény­leg iránytűként szolgál, és dicsére­te­sen össze­kap­csol­ja az erdélyi iro­dal­mat az anya­országi­val, ugyan­ak­kor a csíksze­re­dai könyvvásár is kezd tényezővé válni, las­san máso­dik pólussá, újabb fókusz­ponttá válik, mely­re a szak­ma (kiadók, szerzők), és a közönség is készül. Azt mond­hat­juk, hogy intézményes szin­ten egy­re job­ban szer­ve­zett az erdélyi iro­da­lom, bár le­het, ez nem lesz elég az ol­vasók megszólítására. De ne legyünk kis­hitűek: az al­kotók számára az ösztöndíjak, a kiadók számára könyv­ki­adási támo­gatások nagy segítséget je­len­te­nek, esélyt a létezésre.

Hogy ne csak po­zitívu­mokról számol­jak be: számom­ra a 2018-as év egyet­len számot­tevő csalódása az volt, hogy le­egyez­tettünk egy mai­les in­terjút Papp Sándor Zsig­mond­dal Gyűlölet c. könyve kapcsán, el is küld­tem neki a kérdése­ket, s bár több rend­ben ígérte, hogy megvála­szol­ja azo­kat, végül az in­terjú el­ma­radt. Pe­dig sze­rin­tem az Eiro­da­lom ol­vasói is kíváncsi­ak let­tek vol­na a regény hátterére (is). Le­het, rosszmájú va­gyok, (vagy téve­dek), de úgy tűnik, Bu­da­pest­re átérve már nem olyan fon­to­sak az erdélyi ol­vasók…

S hogy mit várok 2019-től? További köze­ledést az erdélyi és anya­országi iro­da­lom között, a könyv­ter­jesztői hálózat fejlődését, a romániai-ma­gyar­országi páros kiadások gya­ko­ribbá válását, mert ez­zel el­kerülhetők lennének afféle anomáliák, mint például Vida Gábor Egy da­dogás története c. könyve esetében: hogy bár a szerző Ma­rosvásárhe­lyen él, kötetét, mi­vel az ma­gyar­országi kiadónál je­lent meg, és a szak­mai/​ol­vasói si­ker­nek köszönhetően (túlságo­san) jól fo­gyott, alig le­he­tett Erdély­ben megvásárol­ni. És vice ver­sa: azt is várom, hogy több erdélyi kiadó könyve le­gyen Ma­gyar­országon is tisz­tessége­sen ter­jeszt­ve, hogy ekképp szűnjön meg va­la­me­lyest az „agy­elszívás”, az a je­lenség, hogy az erdélyi szerzők többsége is ma­gyar­országi kiadóhoz igyek­szik.
Remélem még, hm: az idén nyolc­van éves Szilágyi István jó ide­je em­le­ge­tett új regényének elkészülését, meg­je­lenését. S úgy általában véve: derűlátó va­gyok iro­dal­mi­ce (is). eirodalom.ro

Elhunyt Grendel Lajos Kossuth-díjas író

grendellajosff

Súlyos betegség után kedden este elhunyt Grendel Lajos Kossuth-díjas író, a szlovákiai magyar irodalom egyik legjelentősebb képviselője, írja az Új Szó. Grendel idén áprilisban ünnepelte 70. születésnapját, ennek kapcsán a lap szlovákiai magyar irodalmárokat kérdezett az író munkásságáról.

Grendel Lajos 1948-ban született Léván, a pozsonyi Comenius Egyetem bölcsészkarán szerzett angol–magyar szakos tanári oklevelet. 1973–1990 között a Madách Könyv- és Lapkiadó szerkesztője, 1990–1994-ben az Irodalmi Szemle, majd a Kalligram főszerkesztője, 1994–1997-ben a Kalligram Könyv- és Lapkiadó kiadóvezetője, 1997-től a pozsonyi Comenius Egyetem BTK Magyar Nyelvi és Irodalmi Tanszékének adjunktusa, és a prágai Károly Egyetem oktatója. Első elbeszélése 1970-ben jelent meg. Műveit szlovák, francia, német, lengyel és olasz fordításban is megjelentették, írja a Szlovákiai Magyar Adatbank.

A Paraméter szerint 1989 novemberében a Független Magyar Kezdeményezés egyik megalapítója és szóvivője, 1990 februárjától júniusig a Szlovák Nemzeti Tanács kooptált képviselője. 1990 és 1992 között a Csehszlovákiai Magyar Írók Társaságának volt az elnöke, 1997-től 2000-ig pedig a szlovák PEN-központnak. Ezzel párhuzamosan a Szlovákiai Írószervezetek Társulásának elnöke és a Csemadok alelnöke is volt. 2003 márciusában a Szlovák Helsinki Bizottság elnökévé választották. maszol.ro

Új tagok felvétele

Új tagok felvételét hagyta jóvá 2018. december 7-i ülésén a Romániai Írószövetség Vezető Tanácsa.

Az Írószövetség Marosvásárhelyi Fiókjának tagjává vált Bálint Tamás költő.

Az EMIL adventi kötetbemutatóiról

Papp At­ti­la Zsolt Az at­lan­ti­szi vil­la­mos, il­let­ve Fe­ke­te Vin­ce Szárny­vo­nal című kötetét mu­tatták be csütörtök este a ko­lozsvári Bul­ga­kov kávézóban az Erdélyi Ma­gyar Írók Ligája (E-MIL) évadzáró ren­dezvény­so­ro­zatának első eseményén.

A költő, akit vonz a titok, homály, idegenség

Papp At­ti­la Zsolt ne­gye­dik kötetéről, ame­lyet korábban a Ma­rosvásárhe­lyi Nem­zetközi Könyvvásáron mu­tat­tak be no­vem­ber­ben, Márton Eve­lin író kérdez­te a szerzőt, la­punk volt mun­katársát. A címben sze­replő at­lan­ti­szi vil­la­mosról el­hang­zott, a vízen jár. „Miért kezd egy köte­tet a Va­la­ki ismét megérke­zett című vers­sel, ami­ben búcsúzko­dik?” – tet­te fel a kérdést Márton Eve­lin. A válasz úgy hang­zott, a szerző a korábbi köte­tektől búcsúzko­dik, az Erdélyi Híradó Kiadó és Or­phe­usz Kiadó gon­dozásában meg­je­lent Az at­lan­ti­szi vil­la­mos szer­ves egységet al­kot az előző könyvével, a Vízi­mo­zi cíművel, amely­nek motívum– és téma­világa mint­egy me­gelőleg­e­zi az új köte­tet.
Úgy sej­tem, ez­zel a két könyv­vel le­fed­tem egy olyan témakört, ami en­gem érde­kelt, eb­ben a formában nem fo­gok eh­hez visszatérni. És ami nem szi­gorúan a ver­sek­kel függ össze, las­san 40 éves va­gyok, »az em­berélet útjának felén egy nagy sötétlő erdőbe ju­tot­tam«, ilyen­kor pe­dig az em­ber számot vet az­zal, ami ed­dig történt, és másfaj­ta élet­kor­szak­ba lép” – mond­ta Papp At­ti­la Zsolt. Mint el­hang­zott, az új kötet­ben is fel­lel­hetőek vissza­utalások korábbi köte­te­i­re, a „vi­zes világ” moz­gat­ja a költőt. „A vízhez az a képzet kap­csolódik, hogy itt olyan dol­gok bújnak meg, amik nem láthatóak, ilyen At­lan­tisz is, ami elsüllyedt. Olyan dol­gokról van szó, amik­hez csak mélybúvárkodással le­het hozzáférni. Egyébként túl ke­ve­set tartózko­dom ten­gervíz közelében, ezért inkább írok róla” – mond­ta a költő. A ver­sek­ben több, a szerzőtársak, barátok ver­se­i­re történő utalás is fel­lel­hető, a Va­la­ki ismét megérke­zett címűben pe­dig Epi­ku­rosz fi­lozófiájára való utalás sze­re­pel. „Annál em­ber­nek valóbb létfi­lozófiát, mint amit Epi­ku­rosz dol­go­zott ki, ke­ve­set találni. Ki­egyensúly­o­zott, nyu­godt élet re­cept­je ez, ami­kor az em­ber nem fél a haláltól és az élettől se, ahol nagy sze­re­pe van a barátságok­nak, em­be­ri kötődések­nek is” – fo­gal­ma­zott Papp At­ti­la Zsolt. Arról is szó esett, hogy a szerző foly­ton azt ke­resgéli, hogy „táskája me­lyik re­keszében van a lel­ke”, hogy négy cik­lusból áll a könyv, a felépítés ki­a­lakításában so­kat segített Gál At­ti­la, a kötet szer­kesztője. Ro­man­ti­kus költőnek tart­ja-e magát, hi­szen klasszi­kus ver­selő, ver­se­i­ben sok a klasszi­kus elem – tet­te fel a kérdést Márton Eve­lin. „Van eb­ben némi póz is. Olyan szem­pontból valóban ro­man­tikának te­kint­hető, hogy közel áll hozzám az, ami fölszámol­ta a fel­világo­sodás korából eredő elképzelést, hogy az em­ber pusztán ra­ci­onális lény len­ne. A ro­man­tikára jel­lemző homály, ti­tok, ide­genség vonz en­gem, mind­az, ami mi­att az em­ber több mint pusztán észlény” – mond­ta Papp At­ti­la Zsolt. Hozzátet­te, hogy ha a ro­man­tikát egy­faj­ta gon­dol­kodásmódnak, a világhoz való hozzáállásnak te­kintjük, ak­kor természe­te­sen bárki le­het ro­man­ti­kus költő. Szó esett arról is, hogy az em­berélet útjának felénél fölül kell vizsgálni a vi­szonyt bi­zo­nyos dol­gok­hoz, körülbelül eb­ben az élet­kor­ban az em­ber a leg­fon­to­sabb dol­go­kon már túl van, ezek már nem is­me­ret­le­nek számára. Van egy­faj­ta kon­ti­nu­itás a négy kötet között, az első útke­resést je­len­tet­te, a máso­dik köte­temtől kezd­ve pe­dig job­ban sze­lektálok. Egyébként a szerzők közül so­kunk­nak az a baja, hogy nem sze­lektálunk elég szi­gorúan, nem va­gyunk elég kímélet­le­nek önma­gunk­hoz. Egy­re szi­gorúbb va­gyok saját ma­gam­hoz” – mond­ta a költő. Az is el­hang­zott, miként szület­nek meg a ver­sek, Papp At­ti­la Zsolt ki­fej­tet­te, fej­ben gyak­ran ha­ma­rabb elkészül a vers so­rokból, képekből álló váza, mint­hogy leírná papírra. „A felkérések pe­dig arra jók, hogy ébren tartsák az em­ber­ben a versírói ösztönt, ola­jozzák a mo­tort” – mond­ta a költő. Papp At­ti­la Zsolt, költő szer­kesztő 1979-ben szüle­tett Lu­go­son, a ko­lozsvári He­li­kon iro­dal­mi folyóirat szer­kesztője, 2009-től a Film­tett – Erdélyi Fil­mes Portál szer­kesztője, A Főtér.ro in­ter­ne­tes hírportál főmun­katársa, tag­ja a Erdélyi Ma­gyar Írók Ligájának (E-MIL) és a Fi­a­tal Írók Szövetségének (FISZ).

Beleolvadni a tájba, akárcsak a versbe

Fe­ke­te Vin­ce Szárny­vo­nal című, a Mag­vető Kiadónál nap­világot látott kötetének be­mu­tatóján a kézdivásárhe­lyi szerzőt Horváth Ben­ji és André Fe­renc kérdez­te, a ver­sekből Bogdán Zsolt színművész ol­va­sott fel. Mint el­hang­zott, erőtel­jes vo­nu­la­ta a kötet­nek a leíró jel­leg, és úgy tűnik, mint­ha megint di­vat­ba jött vol­na a leíró költemény, az a szub­jektív re­to­ri­ka, ho­gyan miként le­het a tájat újra meg újra leírni. „A tájleírás so­ha­sem nem pusztán tájleírás, ha­nem min­dig va­la­mi más is. Személyesség nélkül nin­csen sem­mi ezek­ben a ver­sek­ben. A tájjal való vi­szony pe­dig nem erkölcsi vi­szony, mint aho­gyan korábban a költészet­ben a szülőföld sze­re­te­teként, európaiságként meg­je­lent. Az én vi­szo­nyom a tájjal, természet­tel érzel­mi vi­szony. Ben­ne élek a tájban, a tájjal szim­biózis­ban” – mond­ta a szerző. Hozzátet­te, egy­faj­ta háromszéki „Ber­mu­da ötszög” határoz­za meg őt: Kézdivásárhely, Kat­ro­sa, a Szent-Anna tó, a Kászo­nok, a Bálványos, ami csupán jó néhány négy­zet­ki­lométe­res terület, de ez az a hely, ahol bele tud ol­vad­ni a tájba, akárcsak a vers­be. Ez személyes vidék, ami­nek a ma­gas­latáról, kilátójáról éppúgy belátható a lét tel­jessége, mint a világ bárme­lyik pontjáról. Amennyi­re anyag­szerű, annyi­ra sej­tel­mes is ez a táj, sej­tel­messég, me­ta­fi­zi­kai távlat, a szakrális, a rituális is fölsej­lik ezek­ben a ver­sek­ben” – mond­ta a szerző. A táj fon­tos része a kötet­nek, de fo­lya­ma­to­san cserélődik is, hi­szen utazás történik a ver­sek­ben. „Ez a táj nem je­lent meg­nyugvást, a végesség és végte­lenség közt nincs meg­nyugvás, a tájban való fel­oldódás azt je­len­ti, hogy a mu­landónak egy le­hetősége múlha­tat­lanná váljon, és az ez a fel­oldódás a tájban” – fo­gal­ma­zott Fe­ke­te Vin­ce. Arra kérdésre, hogy mi az, ami az ott­ho­nosságot je­len­ti számára, a szerző úgy vála­szolt, hogy maga az ott­ho­nosság ke­resése. „Eb­ben a költészet­ben min­den úttá válik” – így ha­ran­gozták be a köte­tet Bu­da­pes­ten. A Szárny­vo­nal mottója: „Az ég kéksége, a fű zöldje, a hó fehérsége, a szél zenéje kint az ága­kon, min­den ugyan­az. A vér zúgása úgy­szintén. A lélek er­de­je, me­ze­je, kék ege pe­dig – tu­dod – belátha­tat­lan”. Fe­ke­te Vin­ce ki­fej­tet­te, a kötet felépítése is tükrözi azt a faj­ta belső tájat és létszemléle­tet, hogy min­den kezdődik elölről. Szó esett arról is, hogy miként szüle­tik a kötet, ho­gyan ala­kul­nak ki az emel­kedő, eresz­kedő ívei, szer­ke­ze­te, ho­gyan áll­nak össze a ver­sek apróbb szeg­men­sei. Az ismétlődés, újra­ren­deződés fon­tos: min­den újabb kötet­hez nyel­vet, rit­must, dal­la­mot, kom­pozíciót kell találni, min­den kezdődik elölről, egy új kötet újra­ren­de­zi a korábbi köte­tek rendjét. Akárcsak az esz­tendők, az életünk esetében, itt is így működik” – fo­gal­ma­zott a szerző. Azt is el­mond­ta, az a jó kötet, ami­ben sok ti­tok van, és amit nehéz meg­fej­te­ni. „Nyo­mok­ban Ber­zse­nyit, Radnótit, Kányádit, Szabó Lőrin­cet is tar­tal­maz­nak a kötet ver­sei, ki­raj­zolódik egy költésze­ti vo­nal. Ber­zse­nyit, Cso­ko­na­it, a nyu­ga­to­so­kat is na­gyon sze­re­tem, a ha­gyomány leg­ne­me­sebb képvi­selőinek ha­gyományára próbálok a Szárny­vo­nal­ban ráépíteni”– mond­ta el kérdésre vála­szol­va. (Kiss Ju­dit, www.kronika.ro)

Csipike, a boldog óriás, Szétszórt némaság

Pénte­ken Sántha At­ti­la Fo­dor úr, a bol­dog óriás című Fo­dor Sándorról írt mo­nográfiája volt terítéken, a szerzővel Balázs Imre József beszélge­tett, Bor­so­di L. Lászlót Szétszórt némaság című könyve kapcsán Zsidó Fe­renc fag­ga­ta.

A LÁTÓ nívódíjai 2018-ban

2018-ban huszonhetedik alkalommal osztja ki a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége a lapban publikált szerzők közül válogatva évzáró nívódíjait. Huszonhat év alatt több, mint 50 alkotó vehette át a vers, próza, esszé és debüt kategóriában az elismerést.

2018-ban Codău Annamária, Márton László, Ozsváth Zsuzsa és Závada Péter veheti át a díjjal járó pénzjutalmat. Díjátadó 2018. december 15-ikén, szombaton, 17 órától a marosvásárhelyi G. Caféban. Házigazda: Kovács András Ferenc. Támogatók: Bethlen Gábor Alap, NKA, Communitas Alapítvány.

A Látó-nívódíjat először 1992-ben osztották ki, az előző Látó-évfolyam legjobbnak ítélt szerzőit tüntetve ki az elismeréssel. Az 1991-2016. közötti időszak díjazottjai: Aczél Géza, André Ferenc, Áfra János, Balázs Imre József, Bálint Tamás, Benedek Szabolcs, Bodor Ádám, Bogdán László, Boros Kinga, Burus János Botond, Demény Péter, Dimény Lóránt, Domokos Géza, Egyed Emese, Farkas Wellmann Éva, Ferenczes István, Fekete J. József, Fekete Vince, Gagyi József, Gulyás Miklós, György Alida, Hajdú Farkas-Zoltán, Hatházi András, Horváth Előd Benjámin, Jakabffy Tamás, Jánk Károly, Jánosházy György, Karácsonyi Zsolt, Kányádi András, Kelemen Hunor, Kenéz Ferenc, Kincses Réka, Kinde Annamária, Király Kinga Júlia, Király László, Kisgyörgy Réka, László Noémi, a Láthatatlan Kollégium hallgatói, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Lövétei Lázár László, Márton László, Máté Angi, Mihály Emőke, Mihálycsa Erika, Molnár Vilmos, Mózes Attila, Murvai Béla, Nagy Attila, Parti Nagy Lajos, Papp Sándor Zsigmond, Romhányi Török Gábor, Salat Levente, Sebestyén Mihály, Selyem Zsuzsa, Simonfy József, Szakács István Péter, Székely Csaba, Szepesi Attila, Székely Örs, Szilágyi Júlia, Szöllősi Mátyás, Tamás Dénes, Térey János, Tibori Szabó Zoltán, Tóth Mária, Vallasek Júlia, Varga Illés, Varga László Edgár, Váradi Nagy Pál, Vári Csaba, Veress Dániel, Vermesser Levente, Visky András, Visky Zsolt, Zalán Tibor, Zoltán Gábor.

Megjegyzendő, hogy a díj történetének első évében (1991) a romániai magyar szellemi élet műhelyei, a média jelentős intézményei és személyiségei iránti megbecsülésként Látó-díjban részesült a Balogh Edgár vezette Romániai Magyar Irodalmi Lexikon munkaközössége, a marosvásárhelyi Rádió kulturális szerkesztősége, Jászberényi Emese személyében és Makkai János, a Népújság főszerkesztője rangos publicisztikai tevékenységének elismeréseképpen.
A rendezvény és a díj támogatói: Nemzeti Kulturális Alap, Bethlen Gábor Alap, Communitas Alapítvány, Aranka György Alapítvány.

Román-magyar irodalmi interferenciák – Irodalmi szimpózium Marosvásárhelyen

thumbnail

A marosvásárhelyi Kultúrpalota Tükörterme adott otthont vasárnap a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi Fiókja és a „Societatea Scriitorilor Mureşeni – Ardealul Könyvkiadó” által szervezett „Román-magyar irodalmi interferenciák” elnevezésű szimpózium első kiadására. A Marosvásárhelyi Írói Egyesület megalakulásának 50. évfordulója alkalmából szervezett eseményen a Marosvásárhelyi Fiók román és magyar tagjai értekeztek a román és a magyar irodalom kölcsönhatásáról, a román-magyar műfordítás kérdéseiről, a párbeszéd, az együttműködés további lehetőségeiről.

Az ünnepi  rendezvényen részt vett és beszédet mondott Nicolae Manolescu, a Romániai Írók Szövetségének elnöke, valamint Markó Béla, a Romániai Írók Szövetsége Marosvásárhelyi  Fiókjának elnöke is.

A szimpózium  keretében Kocsis Francisko és Demény Péter műfordítók a román-magyar műfordítás problémáiról tartottak előadást, de bemutatásra került az ez alkalomból kiadott „LÍRAI INTERFERENCIÁK” című kötet is, amelyben román és magyar költők versei, illetve  ezek fordításai kaptak helyet. A szimpózium keretében „50 év irodalom Marosvásárhelyen” címmel jubileumi könyvkiállítás nyílt, Eugeniu Nistor és Fekete Vince  moderálásával román és magyar nyelvű irodalmi felolvasást is tartottak.

Az esemény keretében első alkalommal adták át a Marosvásárhelyi Fiók különdíjait a román-magyar irodalmi kapcsolatok ápolásáért és román, illetve magyar irodalmi művek fordításáért. A különdíjakat ezúttal Kocsis Francisko költő, prózaíró az utóbbi időben megjelent műfordítás-köteteiért és Ferenczes István költő, prózaíró az “Arghezi/Ergézi” című könyvéért vehette át.

A különdíjakat a Communitas Alapítvány támogatta.

Markó Béla könyvbemutatója a Könyvvásáron

Markó Béla „Bocsáss meg, Ginsberg” című verseskötetét mutatják be november 17-én szombaton 16 órakor a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház előcsarnokában tartandó Marosvásárhelyi Nemzetközi Könyvvásáron. A Kalligram Kiadó és a Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett rendezvényen a szerzővel Mészáros Sándor, a Kalligram Kiadó vezetője beszélget.

1 2 3 4 5 19