Rajtol az idei Versverseny

A Román Közszolgálati Televízió kolozsvári magyar szerkesztőségének Erdélyi Figyelő című műsora idén is meghirdette a Versversenyt. A 11 költő 11 versének vetélkedője április 15-én, délelőtt 11 órakor rajtol.

„Megkésve bár, de változatlan kedvvel készülünk idén is a költészet napja alkalmából/apropóján megrendezett játékunkra, a Versversenyre. Addig is, amíg szavazni lehet, itt van a költők galériája, és azoknak a verseknek az elérhetősége, amelyeket nemsokára a Kolozsvári Állami Magyar Színház színészeinek előadásában hallgathatnak meg. Maga a verseny április 15-én, délelőtt 11 órakor rajtol, és egy egész hétvége áll rendelkezésükre ahhoz, hogy eldöntsék melyik a kedvenc versük” – írták ki a közösségi oldalra a verseny szervezői.

Íme a 11 erdélyi versenyző és a 11 vers:

Demény Péter: Odüsszeusz éneke
Fekete Vince: Ahol hiába
Karácsonyi Zsolt: Az ötödik
Kovács András Ferenc: Pinduritaligala-dal
László Noémi: Zoon politikon
Markó Béla: Graffiti
Molnár Bea: Gyermekvers kikötő nélkül
Papp Attila Zsolt: Valaki ismét megérkezett
Simonfy József: Csak azt ne, Soha
Varga László Edgár: A névadás önbizalma
Varga Melinda: Búcsúvers

Maszol.ro

Eszteró István könyvbemutatója Temesváron

A költő, műfordít42e117e0c4e849ea187baaf6f5afd9f6_Ló, ma­gyar­tanár ESZ­TERÓ ISTVÁN 75. születésnapjára je­lent meg az Iro­dal­mi Je­len Köny­vek so­ro­zatában a Haza a magány­ban című verskötete. Költői hit­vallástól kezd­ve a sze­rel­mi élményen, iro­dal­mi portrékon ke­resztül a ma­gyar történel­mi tragédiák, ki­sebbségi lét torz le­nyo­ma­tai, nyel­vi jog­ta­lanság, po­li­ti­kai ab­szur­ditások, napi re­a­litások pil­la­natképei, az em­be­riség, a Föld, a Nap jövője mi­at­ti ag­go­da­lom képe­zik többek között a kötet rendkívül válto­za­tos témakörét. A könyv be­mu­tatására a Nyu­ga­ti Je­len te­mesvári szer­kesztőségének székhelyén, a Sa­voyai Jenő utca, 6. szám I. eme­letén kerül sor, márci­us 31-én, 18 órától. Min­den érdeklődőt sze­re­tet­tel vár a köte­tet be­mu­tató dr. MA­GYA­RI SÁRA, egye­te­mi ok­tató és a szerző. eirodalom.ro

Bodor Ádám Vásárhelyen

b45169264242c29e67918a77d0055bb3_LA Látó Iro­dal­mi Színpad márci­u­si vendége az idén 80 éves Bo­dor Ádám.

A Si­nist­ra körzet íróját a Látó szer­kesztői köszöntik. Beszélgetőtársa Kovács András Fe­renc. Társ­szer­vező: Ma­rosvásárhe­lyi Nem­ze­ti Színház Tom­pa Miklós Társu­la­ta. Közreműködik Gáspárik At­ti­la. A ren­dezvény helyszíne a Ma­rosvásárhe­lyi Nem­ze­ti Színház Kis­ter­me. Időpont: 2016. márci­us 29., kedd. Kezdés 18 órától.

eirodalom.ro

KÖZLEMÉNY

  1. február 23-án zajlott a Romániai Írók Szövetsége (RISZ) Tanácsának rendkívüli ülése.

Az ülés keretében az Írószövetség tevékenységének időszerű kérdéseit vitatták meg, kiemelten a RISZ gondozásában megjelenő folyóiratok működéséről, a 136/2015. számú, a reprezentatív romániai kulturális folyóiratok finanszírozására vonatkozó törvénynek megfelelően. A Tanács elfogadta a Romániai Írók Szövetsége által kiadott folyóiratoknak járó pénzügyi keret elosztását. Áttekintette az Írószövetség első negyedévi kulturális eseménynaptárát.

Az Írószövetség jogi képviselője, Corina-Ruxandra Popescu ügyvéd beszámolt az Írószövetség ellen indított jogi eljárások jelenlegi állásáról (az Írószövetség honlapján megtalálható a Corina-Ruxandra Popescu Ügyvédi Iroda tájékoztatója).

A szervezet Monitoring és Fegyelmi Bizottsága, amelynek tagjai Mircea Mihăieş (elnök), Adrian Alui Gheorghe, Gabriel Coşoveanu, Daniel Cristea-Enache, Răzvan Voncu (tagok), jelentést mutatott be a RISZ statútumának egyes írószövetségi tagok általi megsértéséről, és ennek kapcsán egy sor intézkedést javasolt. A Tanács megvitatta a Bizottság javaslatait, és szavazattal döntött a következő javaslatokról: az Írószövetségből történő kizárás a statutum és deontológia súlyos megsértése miatt (Dan Mircea Cipariu, Grigore Şoitu); figyelmeztetés antiszemita kijelentések miatt (Daniel Vorona), valamint antiszemita bejegyzések publikálása miatt (Paul Cernat), figyelmeztetés az Írószövetségnek okozott erkölcsi károk miatt (Florin Iaru), az Írószövetségi Fiók elnöki tisztségéből való felfüggesztés az Írószövetségnek okozott erkölcsi károk miatt (Peter Sragher).

Az esetek egyenkénti megvitatása után a RISZ Tanácsa megszavazta a következő fegyelmi intézkedéseket: Dan Mircea Cipariu és Grigore Şoitu kizárása az Írószövetségből (28 szavazatból 27 mellette és 1 tartózkodás), figyelmeztetésben részesítés  Daniel Vorona (egyahangú szavazás), Paul Cernat (27 mellette, 1 ellenszavazat), valamint Florin Iaru (egyhangú szavazat) esetében. Az úgynevezett Reform-csoport egyes tagjainak az Írószövetség ellen irányuló tevékenységétől való elhatárolódása nyomán, a Tanács úgy döntött, hogy meghagyja Peter Sragher urat az Írószövetségi Fiók elnöki tisztségében (az Írószövetség honlapján megtalálható a Monitoring és Fegyelmi Vizottság Jelentése).

A RISZ Tanácsának rendes ülésére 2016. március 21-én kerül sor.

 

 

 

 

MEGHÍVÓ

Kós Károly Akadémia Alapítvány             Holnap Kulturális Egyesület

 

Tisztelettel meghívjuk

 GÁLFALVI GYÖRGY

KACAGÁSAINK

című, a szerző esszéit és emlékiratait tartalmazó kötetének bemutatójára

  1. március 4-én, pénteken 17 órára a marosvásárhelyi Bernády Házba (Horea utca 6.).

A könyvet bemutatja MARKÓ BÉLA és SZŰCS LÁSZLÓ.

Közreműködik GÁSPÁRIK ATTILA színművész.

Elhunyt Paul Drumaru

2016. január 21-én elhunyt Paul Drumaru, próza- és esszéíró, költő, műfordító, számos klasszikus és kortárs magyar szerző művének fordítója.

Paul Drumaru 1938. december 5-én született Gyulafehérváron. Szülővárosában kezdte meg tanulmányait, majd Nagyváradon folytatta. Volt könyvelő és Nagyváradon könyvtáros a Tartományi Könyvtárban. A iaşi-i Alexandru Ioan Cuza Egyetem Bölcsészettudományi Karán végzett 1966-ban, román nyelv és irodalom szakon. 1964-ben Adi Cusin, Emil Brumaru, Mihai Ursachi, Ion Chiriac, Ion Covaci költőkkel, Petre Aruştei festővel és Sabin Păutza zeneszerzővel létrehozta a Lunar 11 csoportot. Korrektorként tevékenykedett a Cronica folyóiratnál, a iasi-i Nemzeti Színház dramaturgja, majd a Kriterion Kiadó szerkesztője volt (Bukarest, 1971-1998).

A Partium című újságban debütált (Nagyvárad, 1957), megjelentek munkái a Tribuna, a Cronica, a Convorbiri literare, a Iaşul literar, az Ateneu, a Luceafărul, a Contemporanul lapoknál, valamint A Hétben, a Magyar Naplóban (Budapest), a Provincia (Kolozsvár), a Viaţa Românească, a Secolul 20 és a Lettres internationales folyóiratokban.

Négyszer nyert díjat a magyar irodalmi művek románra való tolmácsolásáért a Romániai Írószövetségtől (1972, 1976, 1981, 1986), szintén műfordításért díjat kapott a Bukaresti Írószövetségi Fióktól (1996), elnyerte a budapesti Artisjus díját (1977), a Déry Tibor-díjat (1987), megkapta a Pro Cultura Hungarica kitüntetést (1997).
Saját művei: Ochii necesari (versek), Bukarest, 1968; Făptura (regény), Bukarest, 1975; Vizionarea (regény), Bukarest, 1980.

Magyarul megjelent munkái: A szerzet (regény), Budapest, 1979, Főpróba (regény), Budapest, 1989.

Többek közt Ady Endre, Örkény István, Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Mózes Attila, Markó Béla, József Attila, Konrád György, Visky András, Pilinszky János, Kovács András Ferenc és Babits Mihály műveit fordította románra. Konrád György A látogató című regényét, Pilinszky János Kráter és Babits Mihály Jónás könyve című műveit az ő fordításában ismerhette meg a román olvasóközönség.

 

Kiosztják az Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díjakat

Erdélyi Magyar Kortárs Kultúráért Díj díjátadó gálaünnepségére kerül sor január 22-én 18 órától a kolozsvári Sétatéri Kaszinóban.

A magyar kultúra napján irodalom, képzőművészet és előadóművészet kategóriákban díjazák azt a három művészt, akik kultúránk átörökítéséhez, megismertetéséhez kiemelkedő módon hozzájárulnak, valamint életműdíjjal tüntetik ki Egyed Ákos történészt. A gálát AG Weinberger koncertje követi.

Magyar kultúra napja: turnéra indul Muszka Sándor és az Evilági együttes

hajnalienek(1)

Január 22-én ünnepeljük a magyar kultúra napját, ugyanis Kölcsey ezen a napon fejezte be nemzeti imánk, a Hymnusírását. A jeles napot évek óta már Erdélyben is megünneplik a magyar közösségek. Idén Muszka Sándor író, költő és az Evilági együttes közös produkcióval lép fel több városban a magyar kultúra ünnepe tiszteletére.

Hajnali énekek a címe annak az előadásnak, amellyel a magyar kultúra napja apropóján lép fel Muszka Sándor, a legendássá váltSanyi bá szerzője és az Evilági együttes hat erdélyi városban:Székelyudvarhelyen, Nagyszebenben, Gyulafehérváron, Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön és Kézdivásárhelyen.

Muszka Sándor (Ennyi ha történt – 2005, versek, Mi nem lóg ha áll – 2005, próza & vers, Múzsák trágyás szekérrel – 2005,versek, Sanyi’bá – 2012, székely egypercesek, Magányos nőknek, bukott fiúknak – 2014, versek) az utóbbi időben közéleti versekkel jelentkezett, többen nevéhez kötik az erdélyi közéleti líra felelevenítését, újragondolását.

Új verseskötetének – Magányos nőknek, bukott fiúknak – tárgya, témaköre nemcsak az alanyi költő helykeresése az ellenséges és rideg világban, illetve e keresés éles-pontos helyzetrajza, hanem a közéletiség viszonyrendszerének alapos körüljárása is. A kötet versei a költő önmagával és a világgal folytatott küzdelmének helyenként ijesztően ismerősnek ható látképét nyújtják, mindezt kiváló zeneiségű, igen gyakran jórészt keserű humorú sorokban. Ez a velejéig őszinte és bátor hang mindenképpen figyelmet érdemel a magyar irodalomban, mivel általa könnyedén, a napi eseményekre való konkrét utalások nélkül is érthetővé válnak a mai értelmiség aggasztó kilátásai és léthelyzetei – olvasható a Bod Péter Megyei Könyvtár közleményében.

A Hajnali énekek című lemezmellékleten az Evilági együttes dalolja meg Muszka tizenhárom szerzeményét.

Előadják: Muszka Sándor – versek, Orbán Ferenc – ének, gitár, Gábor Szabolcs / Éltes Áron –  szaxofon, klarinét, Lőfi Gellért – zongora, harmonika, Lázár Zsombor – cselló.

Maszol.ro

 

Erdély-tematika az Eső folyóiratban

8b0ee59f847d6688f53f0c83b3fcc11b_XL

Erdély te­ma­tikájú lap­számmal jött ki az Eső című folyóirat. A de­cem­be­ri szám (2015/​4) Markó Béla versével nyit­ja Az erdőn túli ország c. blok­kot, majd Háy Jánostól közli az Élet és Iro­da­lom­ban nemrég meg­je­lent esszérészletének(Adjátok vissza! De mit?) tel­jes válto­zatát, va­la­mint ver­se­ket Balázs Imre Józseftől, Bal­la Zsófiától, Demény Pétertől, Fe­ke­te Vincétől, il­let­ve no­vellát, regényrészle­tet, egyéb kisprózát Csen­der Le­ventétől, Gálfal­vi Györgytől, Márton Eve­lintől, Tamás Kincsőtől, Vida Gábortól, drámát pe­dig Székely Csabától.

Az alábbi­ak­ban Háy János Adjátok vissza! De mit? című esszéjéből közlünk ízelítőt: “Erdély nekem soha nem volt a magyarság szimbolikus tere, ahol a nemzeti érzés az ősmagmából táplálkozik. Nem gondoltam rá úgy, mint az identitásom meghatározójára; nem gondoltam az ottani kulturális örökségre kiemeltebben, mint más magyar részek kulturális örökségére. Nem gondoltam, hogy például a székely kapu összmagyar szimbólum – én magam idegenkedem tőle, de emiatt nem érezem magamat hazaárulónak. Bár számos résen át abból az irányból ez a kultúra mélyebben ért el, ahogyan más magyart is mélyebben ér el, de ezen soha nem gondolkodtam, ahogyan nem gondolkodik más sem. Elek apó meséi például soha nem jelentek meg mint erdélyi gyűjtés, csak úgy, mint magyar népmesék, mint anyám egyetlen mesekönyve, amit nem ember vett, hanem a Jézuska hozott egy karácsonyra, hogy bebizonyítsa, hiába van háború, s hiába hurcolták oda az ő apját, mégiscsak van ez a túlvilági lény, aki gondol rá, s ha apát nem is, legalább apót hozott. Nem jutott eszébe, hogy Felvidék meg Erdély, amit épp akkor foglalt vissza a magyar hadsereg; de alig telt el néhány év, s e területek megint vesztésre álltak. És nem jutott eszébe, hogy a kisbaconi mesemondó a mostoha döntés után, 1921-ben visszaköltözött a szülőfalujába, ahogyan sokan mások is visszaköltöztek, hogy ne maradjon ez a maroknyinál jóval nagyobb ország vezetők nélkül. Ez az anya, aki akkor még kislány volt, nem gondolta, hogy ez a mesemondó erdélyi mesekinccsel kápráztatja el. Nem szeretett lányok voltak benne, akikből aztán királykisasszony lett, gonosz boszorkák, és ezer próbát kiálló harmadik fiúk, akik nem a Kárpátokban születtek, hanem az égben, s ha nem ott, akkor épp ott, ahol ő élt.

A Belvárosi Művházban va­gyok. Táncház van. Mondják, hogy mezőségi, meg széki lassú. Nem me­rek táncol­ni, a táncol­ni merés túl van a szo­rongáshatáron. Csak hall­ga­tom a zenét, hosszan játsszák, an­nak, aki táncol, nem unal­mas. Táncol­junk, mond­ja a lány, hogy men­jek én is, ügyet­len­nek érzem ma­gam, de me­gyek, csinálom, félek, el­veszítem, ha nem csinálom, az ar­com csu­pa vér, rá le­het fog­ni a mozgásra, gon­dol­tam, hogy nem le­het elsőre le­ol­vas­ni az ar­comról a szégyent. Azon a vidéken, ahol én felnőttem, a nép mélysége­sen meg­ve­tet­te a népzenét, a cigány­zenét sze­ret­te, meg a nyálas sláge­re­ket, ami­ket a Sza­bad Európa kívánságműso­ra­i­ban az 56-ban el­me­nekült ma­gya­rok küld­tek az itt ma­radt ro­ko­nok­nak, anyukámnak, ki­csi lányom­nak például, akik közül az egyik, ahogy az idő telt, meg­halt, s ez a fiú még a te­metésre sem tu­dott ha­zajönni, a másik meg felnőtt apa nélkül, csak néha mond­ta a barátnői apukájának, hogy apu, és el­pi­rult, ami­kor észre­vet­te.

Mezőségi, széki, ezek a zenék egyértelműen köthetők vol­tak erdélyi tájegységek­hez, az anya­országi ma­gya­rok előtt el­hall­ga­tott vidékek be­le­kerültek az alap­szókincs­be, ahol korábban csak a Ma­ri­ca grófnő betétda­la volt, hogy Szép város Ko­lozsvár. És ami a Belvárosi Művházban kul­turális sikk volt, az a zenék szülőhelyén maga az élet. A kul­turális zártság, a ki­sebbségi lét, a romániai ipa­ro­sodás el­ma­ra­dottsága és sajátos jel­le­ge mi­att, hogy míg a ma­gyar határ mentén eszet­lenül fej­lesz­tet­tek, hogy így tudják el­románosítani a határpe­re­met, ad­dig a belső ma­gyar terüle­te­ket, a Székelyföldet például, tel­je­sen el­ha­nya­golták, mind­ezek mi­att élet­ben ma­radt a múlt. A népze­nei ha­gyomány és a népi kultúra többi kin­cse, mint valódi életanyag, hús-vér valóság, amit úgy le­het szemlélni, mint élő anya­got, s nem múze­u­mi tárgyat, skan­ze­nek és re­zervátu­mok mu­tatványát, találós kérdések­kel tarkítva, hogy na, gye­re­kek, ki jön rá, hogy ezt a vac­kot mire használták. Van egy fiú, aki­nek vidéki nagyszülei van­nak, min­den­ki felé for­dul, ő mond va­la­mit, hogy ez a héhő, de per­sze téve­dett, mert az a gu­zsaly volt.

Első erdélyi uta­mon min­den köte­lező helyszín be volt ter­vez­ve, a Szent Anna-tó ri­asztó med­vetörténe­tek­kel és Brassó, Nagyvárad és Ko­lozsvár, Ma­rosvásárhely és a Békás-szo­ros, na meg Sza­mosújvár, hogy a börtön közelében eldúdol­has­suk, hogy „megy az utcán szép csöndösen le­felé, / Sza­mosújvár börtönka­pui felé”, s hogy ki­csit úgy gon­dol­has­sunk Rózsa Sándor­ra, erre a hétpróbás gaz­em­ber­re, mint nem­ze­ti hősre, a mi Zorrónkra. Min­den raj­ta volt a menükártyán, ám a leg­fon­to­sabb cél mégis az volt, hogy el­jus­sunk ezek­be a múltunk­ban élő fal­vak­ba, he­lyi bálok­ra és esküvőkre, ahol nem azért vi­sel­nek erdélyi házaknál és a fe­ke­tetói vásárban össze­gu­berált ha­cukákat, mert a bu­da­pes­ti táncházak­ban ez a menő, s aki ilyet vi­sel, az már alapból na­gyobb ha­za­fi, mint én például, és per­sze alapból különle­ges, mert aki ki mer lépni egy székely laj­bi­ban az utcára, meg kucsmában, az ele­ve csak különle­ges le­het, meg hát per­sze igaz ma­gyar, aki­nek rovásírással kar­colták be a szívébe a ha­za­sze­re­te­tet. Itt azért hord­tak népvi­se­le­tet, mert egy­szerűen ab­ban jártak, min­den­ki, a mamák, a nagy­mamák és a gye­re­kek is. Ez itt a valóság, mond­tam a többi­ek­nek, bár mégis úgy közle­kedtünk eb­ben a valóságban, mint egy múze­um­ban, fotóztuk az ere­de­tiséget, és egy lány ak­kor megszólalt, hogy nézzétek, iga­zi tehén.

Min­den népze­ne­ku­tató és népraj­zos számára az Erdély­ben sok­szor (és némi­kor sok­szo­ros) elzártságban élő kul­turális te­rek iga­zi ,,terülj, terülj, asz­talkám” vol­tak. Alig tud­ta eldönte­ni, hogy mit hoz­zon el, egy népdalt, egy népmesét, egy különle­ges és rendkívül régi használati tárgyat, vagy egy kislányt, aki aztán per­sze nem tud meg­szok­ni a bu­da­pes­ti zártságban, hi­szen más térhez van szok­va, s visszakívánko­zik a szegény­világ sza­badságába. A mai na­pig kin­csek­kel tér vissza a fi­gyel­mes ku­tató, s csak a felüle­tes tu­ris­ta vásárol Körösfő vagy Ko­rond főutcáján tu­risz­ti­kai terméket, tömeg­ter­meléssel létre­ho­zott dísztárgya­kat vagy épp fatányért, amiről csak ott­hon derül ki, hogy csak imitáció, mind­egy, a ro­ko­nok úgy­sem ve­szik észre, gon­dol­ja a vásárló, és továbbad­ja, vagy épp ab­ban szolgálja fel az Erdélyből ho­zott ku­ko­ri­ca­lisztből készült pu­liszkát.

Emi­att az ar­cha­i­kusság mi­att gon­dol­nak so­kan úgy erre a világra, mint ame­lyik min­dennél mélyeb­ben őrzi a ma­gyar néplel­ket, az ősi ma­gyar vallás ere­detét, amiről per­sze csak felüle­tes sejtése­ink van­nak, hogy mi­lyen le­he­tett, talán egy sámán kur­jon­ga­tott nap­hosszat, hogy elűzze a rossz szel­le­me­ket, aho­gyan az uráli népeknél még ma­napság is, talán nem, ki tud­hat­na iga­zat állítani olyanról, amiről nincs, vagy alig van tudásunk. So­kan mégis azt gon­dolják, hogy Erdély az őrhe­lye a ma­gyar kultúrának, s egy­ben a ma­gyar nyelv­nek, az igaz ma­gyarságnak, hol­ott valójában sen­ki nem tud­ja, mi az, hogy ősi ma­gyar, még az ősi ma­gya­rok sem tudták, mert ne­kik az, ami nekünk ősi, az aktuális valóság volt, s egyáltalán nem akar­tak be­le­ra­gad­ni saját ma­guk múltjába. (…)

Az írás tel­jes ter­je­delmében, va­la­mint a fel­so­rolt erdélyi szerzők művei a Eső honlapján érhetők el. eirodalom.ro

Marosi Barna

Marosi barna weboldal

(1931–2015)

1931. szeptember 29-én született Marosvásárhelyen. Író, riporter. Molter Károly fia, Marosi Péter és Marosi Pál öccse. 1950-ben érettségizett a marosvásárhelyi Református Kollégiumban. 1954-ben a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen szerzett kémiatanári és vegyészi diplomát. 1954–58 között a bukaresti Előre riportere, később szerkesztője. 1958-ban ’56-os állásfoglalása miatt távoznia kellett a sajtóból, tíz évig vegyészként dolgozott, előbb a bukaresti Reactivul vegyi üzem munkása (1958–59), majd a marosvásárhelyi cukorgyárban vegyészmérnök, kémikus (1959–68).

1968-tól újra az Előre marosvásárhelyi tudósítója. Riportjai a napi aktualitáson túlmutató, irodalmi alkotások. Az Előre Kiskönyvtárának szerkesztőbizottsági tagja, több riportantológiában – Hazánk új arca (1986), Sokágú termőfa (1986), Tenni és teremteni (1987), Jövőépítők (1987) – is megjelentek írásai.

1989 decemberétől 1993-ig a Romániai Magyar Szó új formájának szerkesztő publicistája, kommentátora. 1993-tól szabadúszó. 1996-tól a Duna Tv munkatársa, főszerkesztő, műhelyvezető, 1998-tól alelnök 2000. december 1-ig.

Első írásait a marosvásárhelyi Vörös Zászló közölte 1951-ben. Mint riporter a Románia minden tájegységére kiterjedő iparosítás és urbanizáció mindennapjait mutatja be közvetlen emberi sorsok képében a gyakorlatban szerzett szakmai beavatottsággal. Dános Miklóssal közösen írta a Két hét a Dunán című riportkönyvet 1957-ben, Beke Györggyel és Kenéz Ferenccel együtt mutatja be Vajdahunyad történelmi keretbe foglalt acélművét 1974-ben Csőposta címmel, s közben szerepel Bekével és Cseke Péterrel az Emberarcok riportkötetben 1976-ban. Saját riportkötetei közül kiemelkedik a Megbolygatott világ (1974), melyben többek között felidézi az elmúlt századfordulóról Bernády György marosvásárhelyi polgármesterségének városépítő hagyományát.

Más önálló kötetei: Kapu utca 10. (kisregény, 1965, 2. kiadás: 1969); Sújtólégben – rezesbandával (Zsil-völgyi napló, 1979).

1 27 28 29 30 31 32